Toni Morrison 1993-ban vehette át az irodalmi Nobel-díjat. Meséket mond. Csontig hatoló, elemi erővel magukba rántó meséket. A Nagyonkékkel kezdtem, aztán jött a Könyörület, majd A kedves. Annyira szép és árnyalt a nyelvezete, hogy nem tudom őt angolul olvasni, eredetiben, a magyar fordítást kell megszereznem, hogy igazán értékeljek minden szót, minden kifejezést.
Az egyik legkifejezőbb idézet, amit ismerek a szeretetről, szerelemről, Toni Morrisontól van, a Nagyonkékből, aminek főszereplője egy fekete kislány, aki kék szemeket szeretne, hogy végre őt is aranyosnak és szerethetőnek tartsa valaki – és végül megkapja a kék szemeit, azon az egyedüli módon, ahogy írók időnként megmentenek szereplőket a világ kegyetlenségétől, aminek még a szerelem is része. Mert:
„A szerelem soha nem több annál, aki szeret. A gonoszok gonoszul szeretnek, az erőszakosak erőszakosan, a gyengék gyengén, az ostobák ostobán, a szabad ember szerelme soha nem biztonságos. A szeretett lénynek nem jár ajándék. Egyedül a szerető birtokolja saját szerelmének adományát. A szeretett lény kifosztott, közömbösített, dermedt a szerető lelki szemének sugarában.”
Ezután pedig jöjjön a többi, melyek a kontextusukban értelmezhetők igazán, de gazdagítanak önmagukban is. És olvassatok Toni Morrisont, aki fekete írónőként a feketékről ír, és mégsem csak róluk, hanem a kiszolgáltatottságról és kilátástalanságról, arról a nyomorról, ami újrateremti önmagát minden következő generációval. És arról, lehet-e kitörni.
„Ne azt meséld, miben higgyünk, mitől féljünk. Mutasd meg nekünk a hit széles szoknyáját és az öltést, ahol a félelem burka szálakra bontható.” (Nagyonkék)
„(…) arról, hogy miért is halnak meg az álmok, soha ne kérdezzük az álmodozót.” (Nagyonkék)
„A hátsó ajtótól az életig oldalaztak. Kialakultak. A világon mindenki parancsolgathatott nekik. A fehér asszonyok: – Csináld meg! – A fehér gyerekek: – Add ide! – A fehér férfiak: – Ide gyere! – A fekete férfiak: – Szét a lábad! – Csak a fekete gyerekektől és egymástól nem kellett elfogadniuk a parancsokat. Fehér emberek házát vezették, és tudták a módját. Ha a fehér ember elverte az ő emberüket, föltakarították a vért, és hazamentek, hogy otthon megkapják a magukét az áldozattól. Egyik kezükkel ütötték a gyerekeiket, a másik kezükkel loptak nekik.” (Nagyonkék)
„[…] a változás lényege nem a javulás, csak az igazodás.” (Nagyonkék)
„Az ember nem olyan, mint egy átkozott fejsze. Hogy csak üt vág, csapkod a nap minden átkozott percében. Vannak dolgok, amikkel nem tud megbirkózni. Dolgok, amiket nem tud kivágni, mert belül vannak.” (A kedves)
„Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás.” (A kedves)
„És mindig, amikor megszökött, csak csodálni tudta ennek a földnek a szépségét, amely nem az övé. A keblébe rejtette, a földjét tapogatta, a partjaihoz simult, hogy a vizét igya, és próbálta nem szeretni.” (A kedves)
„Ilyen érzés a szabadság? Nem tetszik. Nem akarok tőled szabad lenni, mert csak veled vagyok élő.” (Könyörület)
„Nem csoda volt. Amit az Isten ad. Hanem könyörület. Amit ember ajánlhat fel.” (Könyörület)
Gondolkodjunk együtt a világról, könyvekbe és szavak mögé bújva. Iratkozz fel a hírlevelemre itt!
U.I.: A kiemelt képet én készítettem egy ködös őszi reggelen, a vancouveri esőerdőben.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
