Ha már volt babaszemmel, jöjjön a párja. Milyen Tenerife egy másfél éves kisgyerekkel? Erre nehéz kapásból válaszolni, mert egyrészt olyan, mint nélküle, másrészt meg nem. 😛
Olyan, mint nélküle, mert egy totyogónak még minden érdekes. Ha strandra megyünk, játszik a homokban. Ha kavicsos a strand, akkor dobálja a kavicsokat a vízbe. Ha sziklás, akkor talál egy árapályban visszamaradt pocsolyát a sziklák közt, és abban kezd el pocskolni. Ha túrázni visszük, botot és köveket gyűjt, megvizsgál minden virágot, gyíkot, hangyát. Ugyanilyen érdekes neki egy reptér, egy buszpályaudvar vagy egy átlagos utca is, persze, csak a természetben könnyebb vele, szabadabban lehet engedni, és nem baj, ha mindent felszedeget. Tenerifén pedig bőven van lehetőség a természetben lenni, kellemes klímában és változatos tájakon, amiket mi értékeltünk igazán, nem a Picur.
Ezért olyan vele utazni, mint nélküle, mert még bőven abban a korban van, amikor felesleges számára választani a programot vagy a helyszínt. Magadnak tervezed az utazást, nem neki. Élvezni fogja azt, amit te, feltéve, hogy hagyod nézelődni, nem sietteted (de, néha kell, mert órákig is elvan a porban három kaviccsal egyetlen négyzetméteren, de ebben próbálunk egyensúlyt találni), valamint felveszed, és viszed, ha nincs kedve menni, te viszont mennél (ez a Kedves érdeme, aki előtt rajtam kívül számos más túratárs is csodálattal adózott már).
Másrészt, gyerekkel semmi sem olyan, mint gyerek nélkül. 🙂 A szemed sarkából mindig őt figyeled, valaki mindig a kezét fogja, vagy ott van a sarkában, figyeli, mit szed fel a földről, nem-e véletlen egy kaktusz letört darabját (amit aztán ösztönös ijedtséggel kikapsz a kezéből, és így mindkettőtök tenyere tele lesz az alattomos, apró, szinte nem is látható tüskékkel… nem, ez nem tenerifei történet, itt már mindenki tartotta a távolságot a kaktuszoktól).
Ezen felül lazábban kell tervezni a napokat, hosszabb semmittevős időket beleszámítva. Lehet csinálni szinte bármit, de sietni nem lehet. Te a túrát akarod végigcsinálni, ő a kavicsokat akarja felszedni a porból, mind a hétszáznyolcvannégyet azon a tíz kilométeren. Hamarabb fog azért elfáradni, akkor mehet a hordozós hátizsákba, és lehet haladni. Néha vele is lehet, ügyesen gyalogol már, ha akar – de csak, ha akar, és arra, amerre akar. 😀
Tenerifén jó volt a túrák és a strandok váltakozása. A túrákat imádtuk, de a strandon könnyebb volt a Picurral, főleg a homokos strandokon, ahol még csak meg sem tudta magát ütni, nem kellett annyira a sarkában lenni (csak felkapni, nehogy egy nagyobb hullám elmossa, ha túl közel merészkedett…). Általában az idő is elég meleg volt a vizeskedéshez, mert ha nem, akkor rádöbbenhettünk, milyen reménytelen harc egy strandon egy kisgyereket távol tartani a víztől. (Teljességgel reménytelen, olyan időben inkább nem szabad strandra menni.)
Bárhova eljutottunk a szigeten legfeljebb másfél óra alatt, ami nagyjából az az idő, amennyit a Picur egyhuzamban elvisel az autósülésben. A túrák közül is rengeteg olyat találtunk, amit be tudtunk vállalni vele, és szinte mindegyiknek akadtak olyan szakaszai, ahol számára is alkalmas volt a terep a gyaloglásra (leginkább kézenfogva, néha anélkül is). Egyetlen túra volt csak, ahol majdnem végig vinni kellett, mert olyan keskeny és meredek volt az út – na, itt sokszor bizonygattam a Kedvesnek, hogy azért mégis megéri, mert csodaszép a kilátás végig. Nem cáfolt rám hangosan, és ennyivel meg is elégedtem.
A környező országokban tett tavaly nyári utak és a mostani tavaszi út után az a véleményem, hogy totyogóval egyrészt nehezebb utazni, mint babával, mert a babát könnyebb a túrán cipelni (ez már a mi utazási stílusunkhoz köthető, persze, hogy nagyon sokat túrázunk), másrészt egy babának mindenhol jó, vagy nézelődik, vagy alszik, csak anya legyen mindig kéznél, és kapjon időben enni. Egy másfélt évest cipelni viszont már egyre nehezebb, és neki már akarata is van. Másrészt vele már vannak közös élmények is, igaz, ezekre egyelőre csak mi fogunk emlékezni, ő nem, de hát az miért ne számítana?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
