Címke: Margaret Atwood

Bizalmatlan vagyok a folytatásokkal, tapasztalatból tudom, hogy gyakrabban nem nyerik el a tetszésemet, mint igen, mégis ritkán tudom megállni, hogy ne olvassam el őket (mert nemcsak bizalmatlan, kíváncsi is vagyok :P). De hogy Margaret Atwood regényének, A Szolgálólány meséjének a folytatását elolvastam, azt nem kellett megbánnom.

Elődjéhez hasonlóan a Testamentumok is lebilincselően izgalmasra sikerült. A Szolgálólány meséje tömörebb és ütősebb volt, a Testamentumok viszont kevésbé lett nyomasztó. Ugyanakkor nem is annyira folytatásnak tűnik, inkább kiegészítésnek, mert amit Gileád világához hozzátesz, azok az új szemszögek.

Mi történt Fredével, miután becsapódott a teherautó ajta?

Ezzel a jelenettel ér véget A Szolgálólány meséje, és noha Gileád bukásáról tudomást szerezhettünk, Fredé sorsa homályban maradt. Vajon sikerült megszöknie, szabad lett, vagy elfogták, bebörtönözték, megölték?

Margaret Atwood tizenöt évvel később veszi fel a történet fonalát, és ennek a regénynek nem Fredé a főszereplője, bár a sorsáról tudomást szerzünk idővel (és az igazi nevét itt sem tudjuk meg). A történet három szálon fut, három nő visszaemlékezéseit olvassuk, akikből kettő még nagyon fiatal, egy pedig idős, és igen nagy hatalommal bír.

A Testamentumok főhőse megosztó személyiség

Bár hármuk visszaemlékezései váltakoznak, ha egyetlen főhőst kell választanom, az Lydia néni, aki kézben tart minden szálat, jóval tapasztaltabb és agyafúrtabb a két fiatal lánynál, és az ő szemszögén keresztül látunk legjobban a dolgok mélyére. Nem utolsó sorban pedig ő az előző regény egyik leggyűlöletesebb figurája, az elnyomó hatalomhoz csatlakozó, a többi nőt eláruló nő, a Nénik vezetője. Zseniális húzás volt éppen őt főhőssé tenni, és az írónő remekül kiaknázott mindent, amire ez lehetőséget adott.

„Én is csak jót akartam, motyogom néha magam elé némán. A legjobbat akartam, illetve a lehető legjobbat, ami nem ugyanaz.” – írja Lydia néni a visszaemlékezésében. Például az ő karakterén keresztül mutatja be a regény, hogy mennyire nehéz különbséget tenni egy diktatúrában elkövetők és áldozatok között, hogy mekkora különbség van a „legjobb” és a „lehető legjobb” között.

Két másik szemszög, két másik női sors

A két fiatal elbeszélő eléggé elmarad Lydia néni mögött, bár a történetük izgalmas, főképp, amikor hármuk szála végül összetalálkozik. Agnes Gileádban él, Feleségnek nevelik, de amikor megtudja, kihez akarják hozzákényszeríteni, bármi áron menekülni akar. Daisy pedig egy kanadai tini, aki eleinte mit sem sejt különös múltjáról, ám egy tragédia kényszerpályára állítja. 

Kettejük szemszöge is hozzátesz ahhoz, amit a Feleségekről és Nénikről, vagyis a Szolgálólányokhoz képest kiváltságosabb gileádi nőkről megtudunk – akik ugyanúgy adott funkciók ellátására vannak rendelve, szerepükből soha nem léphetnek ki, csak nagyobb megbecsülést kapnak érte a Szolgálólányoknál.

De Agnes és Daisy karaktereiben közel sincs annyi erő és mélység, mint Lydia néniében. Sőt, Daisy későbbi küldetését nem igazán értem, éretlen és alkalmatlan a feladatára, és semmi nem indokolja, miért pont őt választják, nekem ez egy kis logikai gubancnak tűnik a történetben. (Persze, értem, találkozni „kell” a három szálnak…)

Reménykeltőbb a második könyv?

A Testamentumokat kevésbé éreztem nyomaztó regénynek, mint A Szolgálólány meséjét, de nem azért, mintha Gileád kevéssé embertelen színben tűnne fel, hanem részben pont amiatt, mert már nem az újdonság erejével hatott. Másrészt azért is, mert itt három cselekvő női hősünk van, akik – különböző módon és lehetőségeikhez mérten – azért rendelkeznek némi döntési szabadsággal, ellentétben a Szolgálólánnyal, akit szerepe szinte teljesen megfosztott ettől.

Kinek ajánlom?

Aki inkább olvasná, mint élné a disztópiát (hah, tudom, ebben sincs nagy cselekvési szabadságunk), aki olvasta A Szolgálólány meséjét, és kíváncsi a folytatásra.

Hogy ez előzmény olvasása nélkül érthető-e ez a regény? Úgy gondolom, a kép a gileádi rendszerről akkor is összeáll, bár teljesebb az előzményekkel együtt. Ami a főszereplőket illeti, az ő történeteik szinte függetlenek egymástól. Van egy kapocs, ami az első könyv olvasása után sejthető, de enélkül is izgalmas olvasmány a Testamentumok.

Viszont egy elkoptatott klisével kell befejeznem: ahogy az már lenni szokott, az első regény azért mégis jobb, ha csak hajszállal is.

Te olvastad a folytatást? Mit gondolsz róla?

Azt hisszük, vannak dolgok, amik egyszerűen nem történhetnek meg, vagy nem történhetnek meg még egyszer. De igen. Azt hisszük, van egy határ, amin túl az emberek nem tűrnek tovább. De nincs. Azt hisszük, van az az alantas és kegyetlen munka, amit senki nem vállalna, akármit kínálnak is érte cserébe. De tévedünk. Azt hisszük, az emberekből nem lehet kiirtani a lázadás szellemét, hogy nem hagyják, hogy szép lassan elvegyenek tőlük mindent, amiért érdemes élni. De hagyják.

A Szolgálólány meséje disztópia, mely egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ami pont azokat a jegyeket viseli, mely történelmünkben minden diktatúrának sajátja. Lassan lopózik előre, és mire az emberek felismerik, hogy menekülniük kellene belőle, addigra már nincs menekvés. Addigra már lázadás sincs. Mert a maroknyi embert, aki idejekorán fellázadt, elsöpörték, mire pedig a tömegeknek is leesett, hogy már akkora az embertelenség, amivel szembe kellene menniük, addigra ezt már senki sem tudja megtenni, mert a rendszer kiépült, megszilárdult.

Az egyik legdöbbenetesebb részlet számomra a Szolgálólány és szerelme, Luke párbeszéde aznap, amikor kiderül, hogy attól fogva a nőknek tilos dolgozni, bankszámlájuk felett pedig a férjük rendelkezik. Luke reakciója az, hogy “Nyugi, én mindig gondoskodni fogok rólad.” Csak én érzem az iróniát abban, hogy Luke amúgy korábban elvált az első feleségétől? De tegyük ezt félre. A hatalmi viszonyok ugyanis azonnal megváltoznak. A Szolgálólány már meg sem meri kérdezni Luke-ot őszintén arról, hogy mit gondol a kettőjük viszonyáról. Hiszen ők már nem úgy tartoznak egymáshoz, mint addig, ő már a férfitól függ. S valahogy nincs hangulata szeretkezni aznap éjjel, ki érti ezt…

A jelenetben az az igazán durva, hogy Luke nem érti és nem érzi át, mit jelent, amikor valakit hirtelen megfosztanak attól, ami mindenki mást megillet – pusztán azért, mert mondjuk nő. (De a nőt helyettesíthetném mással is: bőrszín, vallás, világnézet…) Mert őt még nem fosztották meg. És nem fogja fel, hogy akár az is megtörténhet. Sőt, az a következő lépés. Mint ahogy így is történik, a második házasságokat ugyanis hamarosan érvénytelenítik. Ők menekülni próbálnak, de nem sikerül, a kislányukat elveszik.

A Szolgálólány neve nem derül ki. Fredének szólítják, de ez nem az ő neve, hanem mindig az aktuális szolgálólányé, aki ahhoz a parancsnokhoz van helyezve. Ez is azt erősíti, hogy a szolgálólány nem egy ember, hanem egy funkció. Egyetlen feladatot szán neki a társadalom mint szülésre képes nőnek: megtermékenyülni és gyereket szülni. Az élete sem önmagáért értékes, hanem a termékenységre való képességért, mely a súlyos népesedési problémákkal küszködő társadalomban a legnagyobb érték. De az aktus is személytelen, érzelmek nincsenek, szenvedély nincs. Azt a funkciót, mint ez később kiderül, másfajta nők látják el.

Margaret Atwood könyve elborzasztó és pontos képét adja a diktatúráknak úgy általában. A feminista vonal ehhez képest másodlagos maradt számomra. A történet vége homályban marad. A Szolgálólány meséje nyomasztó könyv és kemény figyelmeztetés, szinte arculcsapás. És nem, nem ringat minket abba a hitbe, hogy ez nem történhet meg.