Ürmös Beáta

Címke: Márai Sándor

  • Kedvenc Márai Sándor idézetek

    Kedvenc Márai Sándor idézetek

    Márai kicsit olyan, mint a méreg. Annak való, aki már amúgy is kiábrándult, mert ha az ember egyszer megtud valamit, az visszafordíthatatlan, akkor már nem lehet nem tudni. Fanyar keserűség keveredik gyönyörű mélységekkel, és majdnem kimondja a kimondhatatlant. Ez a majdnem a művészet.

    Ő maga is figyelmeztet Füves könyvében: “Fontold meg, mielőtt kézbe veszel és olvasni kezdesz egy könyvet – legalább úgy fontold meg, mint mikor bizalommal kezet adsz egy embernek. Mert a könyvnek lelked figyelmét adod egy időre; s nagyon sok ez, mert az élet rövid és lelked csak a tied.”

    Ugyanakkor egy Márai-könyv semmi olyan veszélyt nem rejt, ami az életben ne lenne ott egyébként is. Ha fáj, akkor az élet fáj.

    Nehéz volt mindössze néhány idézetre szűkíteni a kedvenceimet tőle, és ha újraolvasnám még egy-két könyvét, csak tovább nehezíteném a saját dolgom. Persze, ettől még meg fogom tenni.

     *        *        *        *

    „Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös.” (Az igazi)

    „A bűn nemcsak az, amit megteszünk. Bűn az is, amit szeretnénk, de nem vagyunk hozzá elég erősek.” (Az igazi)

    „Az ember törődjön bele, hogy nem bír el valamit, szüksége van bódítószerekre, s fizesse meg e szerek árát.” (Az igazi)

    „Talán még nem is tudod… nem tudhatod, hogy senkin nem lehet segíteni. Nincs nehezebb, mint segíteni valakinek. Csak azt látod, hogy egy ember, aki kedves vagy fontos neked, vesztébe rohan, érdekei ellen él, eszeveszetten vagy szomorúan, kínlódva, rogyadozva, már alig bírja, már összeroskad… s odasietsz, szeretnél segíteni, s egyszerre megtudod, hogy nem lehet. Gyönge vagy hozzá? Nem vagy elég jó? Elég őszinte? Elég önzetlen, eléggé lángoló, eléggé alázatos? Igen, soha nem vagyunk eléggé olyanok…” (Válás Budán)

    „„Boldog” ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog.” (Egy polgár vallomásai)

    „Megtanított, hogy kegyetlenség nélkül nem lehetünk soha szabadok, s örökké terhére leszünk társainknak. Megtanított arra is, hogy az ember lehet goromba, de soha nem lehet udvariatlan; lehet arcul ütni valakit, de nem szabad untatni, s hogy udvariatlanság szeretetet színlelni ott, ahol sokkal kevesebbet várnak tőlünk.” (Egy polgár vallomásai)

    „Az ember valahogy az anyanyelvén álmodik arról, akit szeret.” (Egy polgár vallomásai)

    „Aki fél, az kiabál. Ezért, gyorsan, írni kezdtem félelmemben.” (Egy polgár vallomásai)

    „Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre.” (Egy polgár vallomásai)

    „Mindennek „formát” keresett, s kétségbe ejtette, hogy az élet nem tűri a formákat, mindenen túlárad, s egyetlen formátlan zűrzavar, amelynek a halál ad csak valamelyes laza, gyászszegélyes keretet.”  (Egy polgár vallomásai)

    „Egy napon útra kel a lélek, s a világ csak zavar. Szándéktalanul, készületlenül, akaratlanul olyan expedíciókra indulunk, melyekhez odamérve egy indiai út hétvégi, filléres kirándulásnak tetszik.”  (Egy polgár vallomásai)

    „Nem térek haza a tékozló fiú módjára, de nincs is senkim, aki megbocsátana és borjúkat vágna le tiszteletemre.”  (Egy polgár vallomásai)

    „Mikor valaki felbukkan a múltból, érzelmes hangon bejelenti, hogy „mindent” rendbe akar hozni, csak sajnálni és nevetni lehet szándékán; az idő már „rendbe hozott” mindent, azon a különös módon, az egyetlen lehetséges elintézés módján.” (Eszter hagyatéka)

    „Soha nem határoztam el a cselekedeteimet. Az ember végül is csak azért felelős, amit kitervel, amit akar. Az ember csak a szándékaiért felelős… A cselekedet, mi az? Mindig valamilyen önkényes meglepetés. Az ember ott áll és nézi, amint cselekszik.” (Eszter hagyatéka)

    „A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi sem érkezik idejében, semmit sem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki.” (Eszter hagyatéka)

    „Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj szándék, vagy törvény, isteni, világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran… ez volt a baj.” (Eszter hagyatéka)

    „…csalás, micsoda szó! Vannak ilyen kész szavak, melyekkel lélektelenül és gépiesen meghatároz az ember bizonyos helyzeteket. De ha vége mindennek, mint most a mi számunkra, nem sokat tudunk kezdeni az ilyen szavakkal. Csalás, hűtlenség, árulás, ez mind csak szó, mikor halott már az, akire vonatkoznak e szavak, mikor felelt már az, akinek helyt kellene állani e szavak igazi értelméért.” (A gyertyák csonkig égnek)

    „– A szavakon nem múlik semmi. Folytasd, ha elkezdted.
    – Azt hiszed? – kérdi jámbor, tájékozódó hangon a tábornok. – Nem múlik semmi a szavakon? Nem merném ezt olyan határozottan kimondani. Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember…” (A gyertyák csonkig égnek)

    „El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük.” (A gyertyák csonkig égnek)

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • Az igazi

    Az igazi

    „Egy napon felébredtem… és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.” (Márai Sándor: Az igazi)

     *        *        *        *

    Igen, tudod, ez a könyv a szerelemről szól. Azt mondod, szinte mindegyik? Talán igazad van, a maguk módján tényleg. De ez más. Igen, tudom, mindegyik más. De ez meghitt és húsba vágó egyszerre. Először a feleség mesél, a volt feleség, aztán a férj is. Vallomást tesznek, mintha a legjobb barátod osztaná meg veled élete nagy döntéseit, motivációit, hibáit. Fájó az egész, tudod. Mert nem lehet a hibákból tanulni, az ember mindig pont azt teszi, amit nem tud nem megtenni.

    Az érzéseken azért lehet uralkodni, azt gondolod? Ezt gondolta a férj is. Értelemmel az érzelmek ellen. Megszelídíteni, elsorvasztani, ezt lehet az érzelmekkel, de közben elsorvadsz te magad is. Hát inkább megpróbálod a lehetetlent, habár sejted, bele fogsz bukni, mert csak belebukni lehet. Nem szabad egy embertől többet várni, mint amit adni tud. Csodát pedig végképp nem, sem embertől, sem istentől. „Ami van, tudod, abban nem reménykedik az ember…”

    Nem, ez nem csupán szerelmi történet. Férj és feleség többet keres a szerelemnél, az élet nagy kérdéseire keresik a választ, észérvekkel és érzelmekkel egyaránt. De nincs válasz. Vagy az élet maga a válasz.

     *        *        *        *

    És ott van még a Judit és az utóhang, melyben Judit és Ede szemszögéből is látjuk a történetet. A két proli – és ennek megfelelően a hangem is durva, Ede monológja szinte alpári. De éppen ettől reális az egész, Judit elbeszéléséből kiderül az, amit egykori férje, nem érthetett, mert – mint a nélkülözést nem tapasztaló emberek általában – nem érti, hogy a szükség aljassá is tesz. Ő az ártatlan, romlatlan ösztönlényt látja Juditban, valakit, aki más. Valóban más, de nem úgy, ahogy gondolja. Judit pedig nem tudja megbocsátani, hogy lehajoltak hozzá, és felemelték, csak a legvégén, saját magát is meglepve, de akkor már mindegy, visszatér oda, ahonnan jött, és ahol otthon érzi magát. Ede mellett.

    Hogy Ede kihasználja Juditot, az világos, hogy Judit halála körül van valami sötét titok, az sejthető. Hogy az egykori úr örökre úr marad, akkor is, ha a büdösproli viszi haza kocsival, az pedig romantika. Mert is van Máraiban.

     *        *        *        *

    „Most azt akarod kérdezni: megérte?… Szónoki kérdés ez. Nem lehet az élet nagy vállalkozásait ilyen kereskedelmi bölcsességgel megítélni. Nem arról van szó, hogy megérte valami, vagy nem érte meg, hanem arról, hogy az embernek meg kell csinálni valamit, mert így parancsolja ezt a sorsa, vagy a helyzet, vagy vérmérséklete, vagy mirigyműködése… mindez valószínűleg összejátszik… s akkor nem gyáva, hanem megcsinálja. Csak ez számít. A többi elmélet.” (Az igazi)

    „Akkor még nem tudtam, amit ma tudok… nem tudtam, hogy nincs szégyellnivaló az életben. Csak a gyávaság szégyenletes, mellyel az ember nem tud adni vagy nem mer elfogadni érzéseket.”

    „Mondd, miért halnak meg a bűntelen kisgyerekek? Gondolkoztál már ezen? Én sokat, sokszor. De Isten nem felel az ilyen kérdésekre. Nincs más dolgom az életben, hát ezen gondolkozom. Igen, még most is. Amíg élek. Ezt a fájdalmat nem heveri ki soha az ember. Ez az egyetlen valóságos fájdalom, egy gyerek halála. Minden más csak hasonlít erre az egyetlen fájdalomra.”

    „Az ember megvizsgálja, érdemes-e öt vagy tíz évvel tovább élni, cigaretta nélkül, vagy átadni magát ennek a szégyenletes, kicsinyes szenvedélynek, mely megöl ugyan, de addig megtölti az életet különös, békítő és izgató anyaggal. (…) Nem adom ki kezemből ezt a keserű mérget, mert nem érdemes. Azt mondod, nem olyan nehéz leszokni? Persze hogy nem olyan nehéz. Én is megcsináltam, nem is egyszer, amíg érdemes volt. Csak éppen az egész nap azzal telt el, hogy nem cigarettáztam.”

    „Az élet döntő eseményei az időben történnek, tehát nagyon lassan. Alig van látható cselekményük. Az ember él… ennyi a cselekménye mindennek, ami fontos életünkben.”

    „S az ember azért marad egyedül, mert gőgös, és nem meri elfogadni a szeretet kissé félelmes ajándékát.”

  • 5 klasszikus a házasságról tanít

    5 klasszikus a házasságról tanít

    Az olvasás nekem éppúgy a világ megismerésének egy módja, mint az utazás, és azt gondolom, a jó könyvek sok mindent tanítanak önmagunkról, emberekről, kapcsolatokról. Ebben a bejegyzésben azokat a klasszikusokat szedtem össze, melyek a házassággal kapcsolatban hoznak gondolkodnivalót és tanulságot. Nem, nem szerelmes regények.

    Szándékosan nem mondom azt sem, hogy ezek a legjobb regények a házasságról. Elég furán hangzana tekintve, hogy egyik sem boldog házasságról szól. De hát Tolsztoj már megmondta az Anna Kareninában: „A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Bár azt azért vitatnám, hogy minden boldog házasság egyforma, de az biztos, a klasszikusok már csak olyanok, hogy mindig azt kutatják, ami nem működik a világban, és nem annak örülnek, ami (momentán éppen) igen.

    Mellesleg, pont az Anna Kareninát és híres párját, a Bovarynét kihagytam ebből a válogatásból, mert azok számomra elsősorban a nő helyzetével és társadalmi szerepével foglalkoznak, másrészt azért is, mert úgyis mindenki hallott már róluk. Helyette hoztam öt olyat, amiről talán nem…

    Richard Yates: A ​szabadság útjai

    Richard Yates: A ​szabadság útjai

    Amerikaival kezdem, amiből sikeres film is készült. Richard Yates regénye az 1950-es években játszódik, egy amerikai kertvárosban, Frank és April Wheeler, egy kétgyermekes, középosztálybeli házaspár főszereplésével. Felvonultat minden játszmát és önáltatást, amit minden kapcsolatunkban, de különösen a házasságunkban érdemes volna beszüntetni, vagy el se kezdeni.

    Ugyanakkor döbbenetesen jól érzékelteti a regény azt is, hogy a játszmák oka mindig önmagunkban keresendő, és az ember azért olyan, amilyen, mert nem tud más lenni. Mert a múltja, a sebei, az énjét marcangoló kételyek és félelmek erősebbek lehetnek még az álmoknál és elhatározásoknál is, és ezek önmagát éppúgy felőrölhetik, mint a kapcsolatait. A szabadság útjairól írtam már részletesebben korábban, ami egy könyvajánló és elemzés keveréke lett, itt elolvashatod.

    Németh László: Iszony

    Németh László: Iszony

    Nem árulok el titkot, az Iszony sem egy boldog házasság története, viszont nem ismerek még egy magyar regényt, ami ennyire megrendítően és mélyen, rezdülésről-rezdülésre bontaná ki a házasságot, mint az Iszony Nelli és Sanyi kapcsolatát.

    Németh László a többi regényében is hihetetlen érzékkel ábrázolja az emberi kapcsolatokat, az emberek sokféle, gyakran ellentmondásos érzelmeit és indítékait. Az Iszony viszont amiatt is különleges, mert nyelvileg talán ez a legszebb, a szöveg tömörsége, ereje, nyelvi gazdagsága önmagában is páratlan. (Ki tudja elfelejteni azokat a sosem hallott, mégis pontosan értett szavakat, mint kacsmarog, hazahőbölög, megnyöszördül vagy brácsázás…?)

    De mit tanít az Iszony a házasságról? Például azt, hogy önmagunk, legmélyebb vágyaink feladása mindig (látványos vagy csendes) tragédiával végződik; hogy két, önmagában jó szándékú ember is pokollá tudja tenni egymás életét, ha képtelenek megérteni azt, mire vágyik a másik, és nem tudják kezelni a különbözőségeiket. Valamint azt is, hogy nem elég, ha valakit boldoggá akarunk tenni, mert ez nem egyszemélyes döntés, a kapcsolatban mindig két embernek kell igent mondani egymásra.

    A 1920-as évekbeli Magyarországon játszódó történetben Nelli tulajdonképpen a kezdetektől idegenkedik Sanyitól, akit ez csak még inkább ösztönöz a lány meghódítására, akiben valami ritka kincset vél felfedezni. Nelli valóban nem az a tipikus falusi lány, aki pörög-forog a szüreti mulatságon, s életének központi kérdése, hogyan fogjon férjet. Nelli tanyasi lány, magányos, büszke, befelé forduló. Nem álmodozik menyasszonyi ruháról és esküvőről, nem is igazán akar férjhez menni. Sanyihoz főleg nem, a körülmények mégis erre kényszerítik.

    Szembemehetne-e Nelli ezzel a házassággal? Talán. De egyedül van, nőként, egy olyan világban, ahol egy nő egyedül borzasztóan nehezen állhat meg a maga lábán, vagyontalan nő meg sehogy. Nellinek nincs ehhez ereje, lehetősége se igazán, az anyjától pedig még csak lelki támogatást sem kap, sőt, egyenesen az anyja löki Sanyi karjaiba.

    Nelli azért megpróbálja elviselhetővé tenni a házasságát, önmaga megerőszakolása árán is. Dolgozni, beosztani, otthont és rendet teremteni tökéletesen tud, de neki feleségnek is kellene lennie. Azok a bizonyos asszonyi kötelességek, melyeket kezdetben is borzadva, undorodva visel el… Sanyi a maga módján – ó, ez nagyon veszélyes szókapcsolat – szereti Nellit. Van abban valami szomorú, hogy pont ezzel teszi elviselhetetlenné a házasságot Nelli számára. Megfojtja az erőszakos szerelmével, és sosem érti meg, mit rontott el, hiszen ő igazán mindent megtett, hogy a felesége boldog legyen, még új ülőgarnitúrát is vett. Jaj.

    Ahogy Németh László Nelli bőrébe bújik – ugyanis a történetet Nelli visszaemlékezéseként ismerjük meg -, a szavam elakad. Nem vidám, de lüktető, sűrű, mély ez a regény.

    Doris Lessing: A fű dalol

    Doris Lessing: A fű dalol

    Kicsit az Iszony párja ez a regény számomra, mert ez is egy olyan házasság története, aminek sosem lett volna szabad megköttetnie, és mi, olvasók ezt az első pillanattól fogva tudjuk. Ahogy azt is, hogy az önmagukban átlagos, nem rossz, csak sérült, egymás mellé mégis alkalmatlan szereplők tönkre fogják tenni egymást. De A fű dalol a rasszizmus története is, a negyvenes évekbeli Rhodesiában, a mai Zimbabwéban játszódik, ahol a rasszizmus magától értetődően áthat mindent, és nem függetlenítheti tőle magát senki, aki ott él.

    A nyitány egy gyilkosság, ami keretbe foglalja a történetet, hiszen utána visszaugrunk az időben, és a szemünk előtt bontakozik ki az, ami odáig elvezet. Doris Lessing jól ismeri azt a társadalmat, amiről ír. Brit szülők gyermekeként született a mai Iránban, majd szüleivel együtt a mai Zimbabwébe költöztek. Regényének főhőse, Mary vénlány. Boldog vénlány. Körülményeihez képest mindenképpen, ami az ő esetében azt jelenti, hogy nyomorúságos gyermekkorát feledve a városba költözik, dolgozni kezd, aminek köszönhetően független és viszonylag gondtalan életet él. Mozgalmasak a hétköznapjai, sokat jár társaságba, élvezettel olvassa a bugyuta szerelmes regényeket. Számos ismerőse van férfiak és nők közt egyaránt, mindenkivel jól kijön. Barátja viszont nincs egy sem.

    Mary ugyanis iszonyodik a bizalmas kapcsolatoktól, mindenkitől tart egy bizonyos távolságot. Felszínesek a kapcsolatai, felszínes az élete is, de nem bánkódik ezen, egyáltalán nem is jut eszébe, annyi minden történik vele. Érezzük, később pedig be is bizonyosodik, hogy bármennyire is nem egy ilyen életet tartunk teljesnek és boldognak úgy általában, Mary számára ez az élet lenne a happy end. Mert alkalmatlan másra. Múltja lelkileg és fizikailag is alkalmatlanná tette őt az intim kapcsolatokra, és a regény érzékletesen mutatja be, hogy a házasság börtönébe zárva hogyan teszi tönkre Mary önmagát és a férjét is.

    De miért is házasodik meg? Mert már harminc éves, mert a barátnői szerint itt lenne az ideje, mert furcsállják már az emberek, ha ilyen idősen egy nő egyedülálló. Mary nem azért mond igent Dick-nek, mert szereti őt. Még csak nem is ismeri. Azért mond igent, mert végre kell valakinek, végre feleségül kéri őt valaki, és Mary ekkorra már el is felejtette, hogy valójában nem is érzett vágyat soha arra, hogy bárkihez feleségül menjen, sem arra, hogy valaha gyereke legyen. Mi pedig egyre erősebben érezzük, hogy tragédia felé halad a történet, a kérdés csak a mikor.

    A történet középpontjában Mary jellemének alakulása – azt is mondhatnám, bomlása – áll. A vidéki élet előhozza gyermekkora borzalmas emlékeit, az eseménytelenség és egyedüllét pedig még inkább arra kényszeríti, hogy szembenézzen velük. Nem tud hová menekülni, a farmon csend van, és nincs mit csinálni, pedig Mary mindent megtesz, hogy cselekvésbe meneküljön. Végül már gyereket is akarna, csakhogy valakiről gondoskodnia kelljen, s így mindig elfoglalt lehessen. 

    Dick, ez a jóakaratú, de gyenge és szerencsétlen ember Mary-n éppúgy nem tud segíteni, ahogy a gazdaságát sem tudja fellendíteni. Mary dühkitörései az évek alatt közönybe tompulnak. Ahogy elveszti az utolsó reményét is arra, hogy az élete valaha még megváltozhat, úgy csúszik bele lassan az őrületbe.

    Erre csak ráerősít az, hogy közte és a legutoljára a házhoz kerülő fekete szolga, Moses között valamiféle kapcsolat kezd kialakulni. Mary érez valaki iránt, akit nem is szabadna embernek tekintenie. Ráadásul negatív és pozitív érzelmek harcolnak benne – félelem és vonzalom -, s ez Mary-t pattanásig feszíti. Jól érzékelteti ezt a könyvből vett részlet:

    Annyi történt csupán, hogy a fekete-fehér, úrnő-szolga sablont megtörte a személyes kapcsolat; s ha a fehér ember Afrikában véletlenül belenéz egy bennszülött szemébe, s megpillantja az emberi lényt (amit legfőbb igyekezete elkerülni), bűntudata, amit önmaga előtt is titkol, méltatlankodás formájában csap fel, és a kezében már le is sújt a korbács.

    A fű dalol

    Egy ilyen történetnek nincs boldog vége. Hiszen tudtuk is – és a nyitó jelenet nélkül is tudtuk volna – , hogy tragédia felé közeledünk. Kiugrási lehetőségek nincsenek, csak kudarcok és feleslegesen meghozott áldozatok.

    A végleg megbomlott, talajt vesztett Mary lassan Moses hatalmába kerül, aki végül meggyilkolja őt. Moses itt már nem is annyira egy személy, inkább maga az ítélet, aminek a közeledését végig éreztük – s érezte Mary is, hiszen maga megy elébe. Moses pedig az igazságszolgáltatásnak megy elébe, feladja magát, s tudnivaló, hogy tettéért néhány nap múlva felakasztják. A gyilkosság pedig nem lesz több, mint általában véve egy fekete férfi rablógyilkossága – mind ilyenek ezek – és egy pár soros hír a másnapi újságban.

    Ha már az Iszonyt említettem, érdekes összevetni a két házasságra alkalmatlan nőt és a két házasságot. Nelli végül rátalál arra, amiben kiteljesedhet, de ehhez Sanyi halálán át vezet az út. Mi lett volna, ha Sanyi nem hal meg, hanem még évtizedekig gyötrik egymást? Dick halála vajon változtatott volna Mary sorsán? Elkerülhető lett volna a tragédia, ha a két férfi képes megérteni, honnan ered a feleségük boldogtalansága?

    Füst Milán: A feleségem története

    Füst Milán: A feleségem története

    Ismét egy magyar, de világirodalmi szinten is kiemelkedő regény, melyben számomra az volt a legérdekesebb, hogy úgy mutat be egy házasságot, hogy azt csak az egyik fél szemszögéből látjuk, és elejtett szavakból, valamint egy-egy árulkodó tényből sejtjük mégis, hogy elbeszélőnknek mind a megbízhatósága, mind a tisztánlátása megkérdőjelezhető. A cím – A feleségem története – rá is erősít a másik szemszög hiányára, hiszen a feleség történetét kizárólag Störr kapitány meséli.

    Szerelem, féltékenység, férfi és nő különbözősége, és az egymáshoz közel kerülés vágya ellenére egyre növekvő távolság, elbeszélés egymás mellett – elsősorban erről szólt nekem ennek a házasságnak a története.

    Störr kapitány faragatlan, darabos, sokféle értelemben véve „bolygó hollandi” – holland, hajóskapitány és elveszett. Feleségét bálványozza, de őrülten féltékeny is rá, és ennek a féltékenységnek az ábrázolása nagyon érdekes, ugyanis sohasem tudjuk eldönteni, valójában van-e alapja, vagy nincs, mivel a regényben a kapitány fejében vagyunk, és ő maga sem tudja, hogy tényekben gyökereznek a képzelgései, vagy a képzelgéseihez keres őket alátámasztó tényeket. Ez a dilemma viszont tágítható a végtelenségig, hiszen bármiről is legyen szó, minden egyes ember saját magába van zárva, és nemhogy legyőzni nem tudja a korlátait, gyakran még felismerni sem.

    Engem végig nagyon izgatott a feleség soha meg nem ismert szemszöge is. Talán mert nő vagyok? Mindenesetre mivel ez a szemszög nem volt megírva, akaratlanul is megpróbáltam összerakni a saját fejemben. Érzékeny lelkű, törékeny nő volt, akit a faragatlan kapitány hiába szeretett a maga módján, azon a módon nem tudta szeretni, amire valóban vágyott volna? Vagy egy képmutató, elkényeztetett sznob, aki kihasználta és lenézte a férjét? Szótlanul tűrt, nem próbált mentegetőzni, mert belátta, hogy a megértés hiányát egy bizonyos ponton túl semmivel nem lehet áthidalni, vagy dacból és a megbánás hiánya miatt nem magyarázkodott soha?

    A kapitány szemszögéből ezek bármelyikét lehetett igazolni, és ez is nagyon találó érzékeltetése annak, hogy az ember érzelmeinek hullámzása függvényében mennyire másnak látja a hozzá közel állókat. Különösen a házastársát, hiszen a szerelem hevességéhez kevés másfajta érzelem hasonlítható. Így lesz Störr kapitány története a miénk, mert magunkba kell néznünk ahhoz, hogy értelmezzük, és azt hiszem, mindenkinek mást mond, az élet különböző szakaszaiban is.

    Márai Sándor: Válás Budán

    Márai Sándor: Válás Budán

    Márai is szakértője kapcsolatoknak és a lélek finom rezdüléseinek, legalábbis a regényeiben. A Válás Budán címűben egy szerelmi háromszöget bont ki két régi ismerős, Imre és Kristóf éjszakai beszélgetésén keresztül, a harmadikat, Annát pedig a két férfi emlékein keresztül ismerjük meg.

    Az emlékek az ifjúkorba nyúlnak vissza, de a két férfi a beszélgetésük idején már házas. Igaz, Imre éppen válik Annától, Kristóf pedig a válóperes bíró az ügyükben. Nem is hagyja nyugodni ez az ügy, gyakran felbukkan előtte Anna hangja és képe, ahogyan régről emlékszik rá, noha már akkor meggyőzte magát, hogy kettejük kapcsolata felszínes csak, azóta pedig természetesen nyoma sincs már a lelkében, felesége van, gyerekei.

    Hm. Kristóf lelke. A három szereplő közül őt ismerjük meg legmélyebben, és ő a legkevésbé szimpatikus, szigorú, merev elveivel, melyek emelkedettek, de érzéketlenek is. A Kristóf gyerekkorába való betekintés viszont megmutatja, hogy az érzéketlenség védekezés, egy olyan páncél, ami nagyon régóta szolgál már védelmül. Valójában az érzelmek elfojtása áll a középpontjában ennek a regénynek, mely arra tanít, hogy nagyon komoly árat kell ezért fizetni, és ha látszólag rendben van is minden, időnként ott vannak azok a furcsa álmok, szervi rendellenességgel nem magyarázható rosszullétek.

    Sem Anna, sem Kristóf nem tudja elfelejteni a múltat, és Imrének rá kell döbbennie, hogy hiába szereti a feleségét, hiába tenne meg érte bármit, Annában olyan hiány van, amit nem tud betölteni. „Ott kellett hagynom egyedül a végzetével. Előbb-utóbb minden embert ott kell hagyni, egyedül a sorsával. Akkor még nem tudtam. De milyen idegen lehet neked mindez! Talán még nem is tudod… nem tudhatod, hogy senkin nem lehet segíteni” – mondja Imre.

    Anna van a középpontban, de mégsem csak ő, mert Imrén és Kristófon keresztül két világképről is szól ez a regény. Nemcsak szerelemről, párkapcsolatról, hanem az életről, amibe az beágyazódik. Tapintható a csend, a választ nekünk kell keresni.

  • Három magyar klasszikus, melyek az ókori Rómába kalauzolnak

    Három magyar klasszikus, melyek az ókori Rómába kalauzolnak

    Történelemből annak idején az ókori Róma volt az egyik kedvenc korszakom, és ez a rajongásom azóta is megmaradt. Róma meg is érdemli, elvégre ott egyszer már minden megtörtént, és a történelem azóta csak ismétli magát.

    Ordító társadalmi igazságtalanságok? Pipa. Őrült diktátor? Pipa. Korrupció? Pipa. Különböző kultúrák és vallások keveredése, vérengzések, feszültségek? Pipa. Kenyeret és cirkuszt a népnek? Azóta is. Mindenféle államforma köztársaságtól a különféle tekintélyuralmi rendszerekig, külső és belső háborúk, intrikák, botrányok, válságok… egyszóval a régi Rómában minden társadalmi és politikai jelenségre lehet példát találni. Aki izgalmat keres, talál, aki tanulságot, az is.

    Nem is csoda, hogy ez a korszak a művészetekben is népszerű, és sokan regényben is megörökítették a Római Birodalom egy-egy időszakát. Ezen regényekben egyesek párhuzamot vélnek felfedezni azzal a korral, melyben az adott író élt és alkotott, de ez nyilván a véletlen műve. A mi jelenünkkel fennálló párhuzamok meg még inkább. Vagy nem.

    Mindenesetre olyan magyar regényeket hoztam most nektek, amiket az ókori Róma iránti  érdeklődésemnek köszönhetően vettem kézbe, és amiknek köszönhetően még jobban megismertem, megszerettem (és megutáltam) azt a kort. Mielőtt pedig azt hinnétek, hogy csupa komoly, unalmas olvasmány következik, hozzáteszem, hogy nagyon is sodróak és érdekesek ezek a regények. Hát hogyisne, mondtam, hogy Róma tele van feszültséggel, érzelemmel és intrikával.

    (A kiemelt képen pedig az a Róma, ahova én repültem el, amikor még lehetett ilyesmit.)

    Móra Ferenc: Aranykoporsó

    Móra Ferenc

    Kezdjük ezzel, mert ez volt nekem a legnagyobb meglepetés. Mórát korábban nem kedveltem, és ezt az általános iskolában olvasott Kincskereső kisködmönnek köszönhetem. Nem is emlékszem már, miért szereztem be az Aranykoporsót, de pihent nálam vagy két évig, mire rászántam magam. Nem bántam meg!

    Politika és szerelem keveredik ebben a regényben, mely úgy tud részletgazdag lenni, hogy mégsem válik unalmassá. A történet Diocletianus császár idejébe visz vissza, aki új korszakot teremtett a Római Birodalomban, egyben pedig az első és utolsó olyan római császár volt, aki önként mondott le hatalmáról, és vonult vissza. Egyébként autokratikus kormányzásáról és a véres keresztényüldözésekről vált híressé.

    Khm. Meg sem próbálom néhány mondatban ismertetni azt a bonyolult korszakot, aminek a végéről a teljes regény szól, különben sem tudnám ezt olyan érdekesen tenni, ahogy Móra. Ő ugyanis Diocletianus császárt emberközelből mutatja, nem tanulunk róla, hanem megismerjük őt a történeten keresztül. Mégpedig elég árnyaltan és hitelesen, mint utólag ellenőriztem is.

    A hitelesség, persze, nem zárja ki azt a fiktív szálat, melyben a szerelmi történet bontakozik ki, eleinte annyira lassan, hogy szinte fel sem tűnik. A társcsászár lányának, Titanillának és egy rabszolga, Quintipor szerelmének a bemutatása lehetne közhelyes, erőltetett vagy csöpögős, de számomra egyik sem volt. Árnyaltan volt kibontva ez is, az úrnő-szolga viszony lassan változott, játszadozásból valódi szerelemmé mélyült. S a „politika, hit, szerelem, vér, végzet, vigasztalás” fejezetcímeknek megfelelően szívszorító vége lett. Rómeó és Júlia történetéhez szokták hasonlítani, de szerintem szebb annál.

    Márai Sándor: Rómában történt valami

    Márai Sándor

    Máraiban még sosem csalódtam, és ez a regény újabb bizonyosság, hogy nem is fogok. A Rómában történt valami szellemes és könyörtelenül igaz, igazi csemege azoknak, akik fogékonyak a szatirikus humorra. Történelmi regény, mely Julius Caesar idejébe visz vissza, pontosabban közvetlenül a Caesar halála utáni napokba.

    Miről szól? Leginkább a történelemről, mely nem világrengető, nagy események sorozata, hanem nagyon is hétköznapi és unalmas, és az emberről, aki mit sem változott azóta. Tulajdonképpen egy körképet látunk, melyben a lényegesnek tűnő alak, Julius Caesar nem szerepel, de szerepel mindenki más: udvaroncok, talpnyalók, kegyvesztettek, száműzöttek, számítók, haszonlesők, lemaradók, kimaradók, érdektelenségbe csömörlöttek. Nemes, polgár, költő, orvos, szerető, rabszolga.

    Minden fejezet egyikük szemszögéből láttatja Caesar halálát. Szerintem már maga ez az ötlet is lenyűgöző, hát még a megvalósítás! Találó, fanyar, cinikus, és szólhatna bárkikről, bármikor, mert annyira az örököt és emberit ragadja meg. Nem túl szívderítő egyébként, de ez már igazán nem Márain múlik.

    Kosztolányi Dezső: Nero, ​a véres költő

    Kosztolányi Dezső

    Néró császár híres arról, hogy felgyújtotta Rómát, és arról is, hogy ő kezdte üldözni a keresztényeket, Kosztolányi azonban nem erről a Néróról ír. Regényének középpontjában az a Néró áll, aki középszerű, és ezt tudja is magáról, de minden hatalmában álló eszközzel változtatni akar rajta – hatalma és eszközei, azok pedig vannak.

    Látjuk a fiatal Nérót, aki szép reményekkel lép trónra, majd a bármi áron kitűnni akaró Nérót, aki minden kegyetlensége ellenére is szánalmas figura marad. A tehetséget irigyli másoktól, és mivel neki nincs, művészi sikert a hatalmával próbál meg kicsikarni. Aki nem hódol előtte úgy, ahogy elvárja, arra kíméletlenül lesújt.

    De többről is szól Kosztolányi regénye, mint Néróról. A római császár történetét felhasználva művészet és hatalom viszonyát boncolgatja, valamint érzékletesen mutatja be, hová vezet, ha egy középszerű ember kezébe hatalom kerül. Hát igen, erre is lehet párhuzamot találni a későbbi korokban…

    Neked van kedvenc ókori Rómában játszódó regényed?

  • Elnyomott érzelmek és életközepi válság Márai tollából: Válás Budán

    Elnyomott érzelmek és életközepi válság Márai tollából: Válás Budán

    Rég olvastam Márait, most újra. A Válás Budán kicsit emlékeztetett A gyertyák csonkig égnekre, mivel itt is egy éjszakai beszélgetés áll a középpontban, két ifjúkori barát beszélgetése. Vagyis, inkább az egyikük, Greiner Imre, az orvos monológja. És ott van még a nő, akinek mindkettejük életében szerepe van, és akit csak a két férfi emlékein keresztül ismerünk meg.

    Ezt a hosszú éjszakát azonban egy meglehetősen hosszú bevezetés előzi meg, mely főszereplőnk, Kőmives Kristóf bíró gyerek- és ifjúkorát mutatja be. Olvasás közben kissé túl hosszúnak is éreztem, de utólag úgy gondolom, szükség volt rá ahhoz, hogy érthető legyen, ami utána jön. Kőmives Kristóf ugyanis félárván, egy érzelmileg elérhetetlen apa mellett nőtt fel. Két testvéréhez sem fűzték érzelmek, mivel a három gyerek három különböző bentlakásos iskolában nevelkedett.

    Ennek pedig nagy szerepe van a későbbiekben, mivel Kristóf sem felismerni, sem kezelni nem tanulta meg az érzelmeket, ehelyett elnyomja őket. Ami árulkodik róluk, azok csak az álmai és a furcsa, szervi rendellenességgel nem magyarázható rosszullétei.

    A regény középpontjában egy furcsa szerelmi háromszög áll. Ennek kapcsán pedig többé-kevésbé mindhárom szereplőnél láthatjuk, hogy az elnyomott és megtagadott érzelmek hogyan törnek ki végül mégis. Idegi alapú rosszullétek, bizonyos témák következetes kerülése, egy látszólag rendezett házasságból (és nem is csak abból) való kétségbeesett kilépés. Életközepi válság.

    Különösen érzékletes számomra, ahogy Kristóf gondolataiba vezet be minket a szerző. A bíró úr ugyanis igazi feddhetetlen, kötelességtudó polgár, emberi és isteni, társadalmi és morális törvények tisztelője. Ő maga példás házasságban él, két gyermeke és visszafogott társasági élete van, és ahogy az embereket ítéli, nos, abból pontosan látszik, mennyire retteg az érzelmek sodrásától, kiszámíthatatlanságától, mivel még a létüket sem ismeri el. Csak azok a furcsa rosszullétek… Valami, ott belül mégis figyelmet kér.

    Szóval gyerekkori traumák, elnyomott érzelmek és életközepi válság egy amúgy nem mai regényben. Úgy látszik, az emberiség problémái mindig is ugyanazok voltak, és az igazán jó művészek nemcsak észrevenni voltak képesek ezeket, hanem zseniálisan át is adni. Mint Márai, aki most jobban tetszett, mint eddig bármikor. De ez meg az én változásom számlájára írható.

    Neked van kedvenc Márai-regényed?