Az árvizek és földcsuszamlások kíséretében távozó november után beköszöntött a kanadai tél. (Igen, hamarosan már el is köszön, de a meséléssel kicsit lemaradtam.) Amúgy meg nem is tudom, mennyiben tekinthető ez igazi kanadai télnek. Mondjuk, hó éppen van, feltéve, hogy jó helyen keressük.
Vancouver és vonzáskörzete Kanada legmelegebb csücske. Nem véletlen jöttünk ám ide. Mínusz harmincakat, köszönöm, én nem kérek, még szép havas fenyőkkel kísérve sem. Főleg, ha megkaphatom azokat a fenyőket mínusz harmincak nélkül is. Vancouverben nagyjából hasonló a téli klíma ahhoz, amit otthon megszoktunk az elmúlt harminc évben, kicsit még enyhébb is. Merthogy óceánpart. Esősebb is. Merthogy óceánpart.
hófedte esőerdő, North Vancouver
Az óceanpart és hegyek találkozásának pedig az a luxusa, hogy bár a parton nincs hó, nagyjából húsz percet kell vezetni valamelyik hegy irányába, és ott lesz. Egyetlen hét volt, éppen karácsony és szilveszter között, amikor (sokéves átlagot megdöntve – ez is, mint az esőzések) mindent beborított a hó, még a zöldellő esőerdőket, az aranyhomokos strandokat is. Akkor jöttünk rá arra is, hogy a mi utcánkban nem takarítják a havat. Gondolom, nem szokták, és hát, minek ezen változtatni, úgyis gyorsan elolvad… Elolvadt egyébként, a városban legalábbis.
-5°C körüli nappali hőmérséklet a Mount Seymour, Vancouver egyik emblematikus hegyének csúcsán, friss hóesés után
Igazából eléggé bejön nekem ez a fajta tél. Ha akarom, van hó, ha akarom, nincs. Egyik nap hótúrázni megyek, a másikon zöldellő erdőben sétálok. Na, persze, számos napon inkább nem mozdulok ki, mert szakad az eső. Mert itt sokat esik, még mindig. De, ellentétben a kontinentális éghajlatra jellemző késő tavaszi, kora nyári esőkkel, itt a nyár a legszárazabb évszak. Már alig várom, mit jelent ez. (Bent a prérin erdőtüzeket. Ebből a szempontból is jó csücsökben vagyunk éppen.) Egy-két védett öblöt, kisebb tavacskát ki is néztem már, hogy majd oda megyünk pancsikolni az addigra már majdnem hároméves kis örökmozgó vízimádóval.
Fürdeni, itt, Kanadában?! Fura, hogy már nem olyan fura a gondolat, mint fél éve, mikor idejöttünk. Adaptálódom? Kaliforniában annak idején nem fürödtem az óceánban, csak néhányszor, percekben mérhető ideig. Itt mégis több esélyt látok rá. Sokkal védettebb és sekélyebb ez az öböl, amiből ki se látunk a nyílt óceánra. Az alacsonyabb fekvésű tavak sem alpesi tavak. De azért én megvárom, míg kiolvadnak és felmelegszenek, nem vágok léket a jégbe, mint egyesek. 😀
ködös február
Összességében viszont, bár azzal a gondolattal költöztünk ki szeptemberben, hogy “az év rosszabbik felével kezdünk, aztán tavaszra majd meglátjuk, milyen a jobbik”, rég szerettem már telet ennyire. Nem túl hideg, és egyáltalán nem színtelen. Nemcsak barna meg szürke, hanem fehér, meg kék, meg zöld. Meg rózsaszín!
Porteau Cove naplemente után
Nem vártam, hogy ilyen szép legyen a tél. Még kevésbé vártam, hogy szeressem. Tudom, ehhez nem kellett volna egészen Kanadáig eljönni, mégis Kanada adta nekem ezt most ajándékként.
Tudtam, el fog jönni az a pont, amikor haza akarok majd menni. Az elbukott vezetés vizsgám után jött. Mivel a magyar jogosítványt itt nem ismerik el, az elméleti és gyakorlati vizsgát is újra le kell tenni, és elsőre a gyakorlatin megbuktattak. Nemcsak azért esett ez rosszul, mert majdnem tíz éve vezetek balesetmentesen, hanem azért is, mert ez azt jelentette, hogy feladtam a magyar jogosítványomat, de nem szereztem helyette ittenit, ami a kertvárosban élve egy kisgyerekkel szinte a teljes szobafogsággal egyenlő.
A vizsgaidőpontok a következő fél évre teljesen tele voltak, azt az egyet is véletlen csíptem el, sikerülnie kellett volna… Tudom, ezért nem sikerült. Remegett a kezem a kormányon, annyira görcsöltem (és, ahogy az már lenni szokott, hiába mondogattam magamnak magamban egyre idegesebben, hogy “Ne izgulj már!”).
Két héttel később mégis sikerült elcsípnem egy szabad vizsgaidőpontot, amit valaki lemondott. Naponta ötször néztem az online naptárat a környező hat másik városra is a miénk mellett. (Honnan is ismerős ez? Ja, egyetemi kurzusfelvételek…) A szomszéd városba mentem, ezúttal sikerült. Nagy volt a forgalom, és míg a dugóban álltam, a jógázás során elsajátított légzésgyakorlattal nyugtattam le magam. Már a szülésnél is bejött.
A boltokban még mindig három kört megyek, és rejtélyes módon a legegyszerűbb dolgokat nem találom meg. Főzőtejszínt, habtejszínt például. Rozmaringot. Búzadarát végül igen, legalábbis olyasmit, amire azt mondták, olyan. (Nem olyan.) “Menjünk hazaaaa!” – kapom már ilyenkor a bevásárlókocsiban trónoló Picurtól. Véges a türelme, de sajnos kicsúszunk még mindig belőle. Így sem találtunk élvezhető kenyeret, sem sajtot, de már készítettem juharszirupos lazacot ebédre. A brownie hozzávalóit pedig bármelyik boltban megtalálom.
De az eső sokat esik, mondtam már? Ha csak csöpörög, indulunk kirándulni, hiszen használható idő van. Mások is ezt teszik, sőt, ha már úgyis vizesek lesznek, úsznak egyet az óceánban. Olyan hihetetlen ez nekem, mint a hollandok meg a dánok, akik annyian bicikliznek abban a hideg szélben. Az emberek itt szeretnek kint lenni, a kirándulóhelyeken még így az utószezonban is van forgalom, nagyrészt helyiek. Mint mi, emlékeztetem magam.
Aztán kisüt a nap, vagy csak félig. Megcsillan a vízen, a hósipkás csúcsokon, és mintha varázslat szállna az egész vidékre. Minden zöld, élő, csobogó, zubogó, szikrázó.
November van. Az a hónap, amit a legjobban utálok. Egyre rövidebbek a nappalok, ködös-nyálkás, borús, hideg napok jönnek, és még a természet sem tud felvidítani, a fák már kopaszok, a táj színtelen. Na, várjunk, itt nem is színtelen! A hegyek lábánál friss zöldben virítanak az esőerdők, a tetejükön pedig szikrázik a hó. Az óceán kékje változatlan.
Ahány naplemente volt az elmúlt hetekben, azt mind megnéztük. Olyan sok nem volt, ritkán látjuk a napot, néha még aközben is szakad az eső. Ennek viszont két gyönyörű szivárványt köszönhetünk, amelyekhez foghatót én sem sokat láttam, a Picurról nem is beszélve, aki azóta is szivárványt követel.
Ha olyan az idő – nem feltétlenül szép, csak nem nagyon csúnya -, akkor megyünk a zöldbe, még mindig, és mehetünk egész évben, mert az esőerdők örökzöldek, vagy a fehérbe, végre már, mert ami lenn a városban eső, az fenn a hegyen hó, és még sok lesz! Mert sokat esik.
Nem, nemcsak szerintem túl sok ez. A megáradt folyók elárasztják a szántóföldeket, több városból ki kell telepíteni a lakókat, elmossa az eső az utakat, földcsuszamlásokkal elvágja az egész régiót Kanada többi részétől. Vészhelyzetet rendelnek el egész Brit Kolumbiában. Mintha nem vészhelyzetben élnénk amúgy is már lassan két éve az egész világon. És az eső azért csak esik tovább, hol jobban, hol kevésbé.
Sokan kérdezték tőlem, az Úton hősnője én vagyok-e. Bár a válaszom határozottan nem, az utazás és világjárás nekem is szenvedélyem, és most egy kicsit világgá mentem megint, mégpedig családostól. Kanadába. Egy évre. Vagy kettőre. Vagy, nem tudom.
Miért ide, miért most? Erre nehezen találok választ, pedig a válasz mélyen bennem van, csak nem szavakkal. Szavakkal csak annyit tudok mondani, hogy amióta ösztöndíjasként éltem egy évet Kaliforniában a Kedvessel, visszavágyunk a nyugati partra. Hogy szeretnénk bejárni ezt a régiót, és ehhez itt kell élni néhány évet. Pedig ez többről is szól ennél. Arról az érzésről, ami bennem volt, mikor Kaliforniában éltünk, és bennem van a mai napig, amikor erre gondolok. És hogy miért pont most? Nem pont most, évek óta ezt szeretnénk, de most adódott rá lehetőség.
Felszállt a gép, meg le is, kétszer is. De ekkora utat nem lehet reálisan érzékelni, ekkora változást nem lehet néhány óra alatt felfogni. Az előző reggelen még a budapesti lakásunkban pakoltunk. Úgy terveztem, nosztalgiázva elmélázok majd minden szobában búcsúzóul, hiszen vagy négy évig itt éltünk, ami a közös történetünk leghosszabb egy lakásban töltött ideje a Kedvessel. Mégsem búcsúztam, kapkodás lett az utolsó reggel, rohantunk le a csomagokkal, “jaj, gyorsan még egy peluscsere”, “nem, azt kérlek, ne pakold ki onnan”, cipőt fel, “ugye, semmit nem hagyunk itt?” (de, nagyon sok mindent). Lenn már várt a taxi, csak a Picur állt meg az ajtóban, “pápá, lakás”, de a repülőtér utána őt is jobban izgatta.
Csak egy lista volt a fejemben egész nap, hogy mikor, hol kell lennünk, kinek mit kell bemutatni, kérdezni vagy kapni tőle, és ezek hol vannak, illetve hová tegyük őket. Hány csomagunk van, melyik kinél, na, meg a Picurra melyikünk figyel éppen. Mire a fejemben levő lista minden pontja elé kitettem a pipát, addigra már egy ismeretlen ágyban feküdtem a Picur mellett. Altattam, és elaludtam én is. Egy Surrey nevű településen, Brit Kolumbiában.
Pedig zökkenőmentes utazás volt. Nem késtük le a csatlakozást, csak majdnem. Nem hagytunk el egyetlen csomagot sem, pedig a két kezünknél jóval több volt belőlük. Minden papírunk megvolt, rendben volt, amit igényelnünk kellett, azt a határon megkaptuk. De, azt hiszem, egy két éves gyerekkel a világ túlfelére költözni még zökkenőmentesen is nagyon fárasztó.
Pillanatokra azért eltöltött a boldog megnyugvás, amikor a repülőgép a napsütötte fenyvesek és fjordok felett ereszkedett, majd végül az óceán partján landolt. Pedig nem várt itt minket senki. Hogy semmi sem, azt már nem mondhatom, mert egy rakás intéznivaló nagyon is ránk várt. Meg az óceán.
Nálunk otthon, az “elmaradott Kelet-Európában” fél perc alatt átmegy egy utalás, itt miért kell hozzá három nap? És ezek itt nem ismerik a polcokat? Meg a fiókokat? A három lakásban, amit eddig megnéztünk (és amelyik mind kevésbé tetszett, mint a sajátunk, amelyikben Budapesten laktunk), egyáltalán nincs polc, se fiók a gardróbokban. Egy darab sem. Itt az emberek mindent vállfára akasztanak, még a zoknikat is?
Na, meg a melegvíz a kádban és a zuhanyzóban. A tekerővel erősséget nem lehet állítani, csak hőmérsékletet, és mielőtt a megfelelő pozícióba kerülne, jól lespriccel jéghideg vízzel. Először azt hittem, csak ezen a szálláson ilyen, amit lefoglaltunk az első két hétre, de nem, az összes többiben is így volt, amiket megnéztünk.
És nincs sajt. Van, de nem úgy, mint otthon. “Kérnék egy kiló trappistát.” Viccelsz? Itt olyan nincs, csak ízetlen gumik. Ami kicsit is hasonló, abból 100 grammos kiszerelést lehet venni legfeljebb, azt is méregdrágán. Pedig amúgy minden nagy kiszerelésben van, egy csomag vécépapír félig megtölti a kocsi csomagtartóját – és nem azért, mert az autó kicsi. (Közepes méretű autót kértünk, amikor otthonról béreltünk az első napokra. Aham. Amit kaptunk, az egy tank. Csak azért tudok parkolni vele, mert a parkolókat is ilyenekhez méretezik.)
A kukoricapehely meg émelyítően édes, én azt az otthoni sparos márkát szerettem. Nem, itt nincs Spar. Sem Lidl, meg Tesco. Ha némelyik bolt neve ismerős, azt a kaliforniai előtörténetemnek köszönhetem. (Walmart, persze, van.) A kenyér meg mintha gumiból lenne. Itt nem tudnak kenyeret sütni? Meg semmilyen egyéb péksüteményt sem, ami ehető?
Az eső is esik. Holnap is esni fog. Tudom, otthon is szokott, de biztos nem ennyit. Ha pedig most azt kérdezed, miért vagyunk akkor itt, a világ túlfelén, amikor ott, ahonnan eljöttünk, minden jobb, csak annyit mondhatok, ezt kérdezem magamtól én is.
U.I.: Nemcsak olvastam róla, hanem évekkel ezelőtt egyszer már meg is tapasztaltam ezt a jelenséget, amit kultúrsokknak hívnak, és jól tudom, a “sokk” nagyon találó ebben a szóösszetételben. De attól, mert értem, még ugyanúgy átélem. Megint. Ráadásul egy olyan országba jöttem, aminek a kultúrája messziről nem is tűnik annyira másnak, mint a hazámé. Hát, igen, messziről. Közelről viszont feltűnik, hogy nincsen trappista sajt. A túróról meg ne is beszéljünk.
A természet itt tényleg a küszöbünkön van. Esőerdő a város határain belül! Igen, esőerdő. Nem, ez nem a trópusok, mérsékelt övi esőerdő, van ilyen. Ahol sokat esik az eső, például itt. És nemcsak esőerdő, hanem jár hozzá vízesés, kanyon, sőt, még medvére is figyelmeztetnek a táblák – még mindig a város határain belül. Persze, kívül is. Zárható, tömör fém szemeteskukák vannak mindenhol, nem elég felemelni, be is kell nyomni egy gombot rajta, hogy nyíljon. A medvék miatt, hogy ne szokjanak oda a kirándulóhelyekre. (Nem láttunk még egyet sem.)
Lynn Canyon Park, North Vancouver, Brit Kolumbia, Kanada
Az esőerdőkben a hatalmas fákon vastagon áll a moha, az erdő alját páfrányok borítják, a talaj mindig nedves. Vidáman csörgedeznek a patakok, és ezek a vízesések sosem száradnak ki. Még alig két hete vagyunk csak itt, és a két kezem már nem elég, hogy összeszámoljam, hány vízesést láttunk.
Ha arra gondolok, mit szeretek Vancouverben (aminek a belvárosában viszont érkezésünk óta egyszer sem jártunk még), akkor az esőerdők, a hegyek, a tavak, az óceán jutnak eszembe. Ez egy olyan város, aminek a legnagyobb vonzereje a természet. A városban, és a város körül is. A szárazföldön nem is tudunk olyan irányba autózni, hogy ne hegyeknél kössünk ki másfél-két órán belül. És amikor hegyet mondok, akkor valóban hegyre gondolok, fenyvesekkel és kopár sziklacsúcsokkal, októberben érkező havazással, smaragdzöld és türkizkék tavakkal, mint a képeslapokon. Legszívesebben egyszerre járnám be az összeset!
Bár a gondolataim és álmaim szárnyalásával a valóság sosem tud lépést tartani, így is eljutottunk már néhány mesés helyre. “Lesz még patak” – mondja a Picur lelkesen, mikor már vagy a harmincadik, a túraúton keresztül csörgedező bővizű erecskén gyalogol át (egyedül!) a gumicsizmájában. Igen, tényleg lesz még, sőt, sebes vizű hegyi folyón átívelő kis fahíd is, meg robajló vízesés. Én is alig várom őket!
Esik. Bámulok ki az új otthonunk ablakán, és azon gondolkodom, miért nem érzem magam otthon. Persze, csak néhány napja költöztünk be ebbe a kétszintes kis sorházba, aminek egy része még mindig kong az ürességtől, a másik meg tele van a szétdobált cuccainkkal, félig kipakolt bőröndjeinkkel. Bútorozatlanul vettük ki, itt nem is lehet máshogy. De már első este matracon aludtunk, sőt, lett étkezőasztalunk, székeink, konyhafelszerelésünk, néhány kisebb szekrényünk. Megkönyebbülés és hála tölt el, ha erre gondolok – főleg, mivel használtan és nagyon olcsón, jó részét pedig teljesen ingyen szereztük be ezeknek a dolgoknak.
Mégis, hiányzik az otthonunk. De hát ez az! Nem, nem ez, a másik, a régi, a budapesti. A miénk. Ez még nem a miénk. Még csak összehordtunk néhány berendezést és használati tárgyat, amiknek egy része még nem is a végleges helyén áll. És ez a hálószoba nem a mi hálónk. Ez nem a mi ágyunk. (Nem is, ágy még nincs, csak matrac.) Akárhová utazunk, sosem szokott zavarni a szálláshelyeink idegensége, sőt, már az első nap úgy mondom “késő van, induljunk haza”. Mert akkor az a haza. De most nem. Ez most nem ideiglenes, nem egy utazás. Ez az otthonunk lesz – az lesz?
És mi az, hogy sehol nem árulnak paplanhuzatot? Olyat, amibe be is lehet húzni a takarót?! Én itt nem tudok élni, még be se tudok takarózni kényelmesen… (1537. kultúrsokk 😛 )
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.
Privacy settings
Privacy Settings
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.
NOTE: These settings will only apply to the browser and device you are currently using.
Sütik használata
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.
