Rákaptam az angol klasszikusokra, az idei könyvkihívásom is róluk szól, de még ez sem elég. Anne Brontë első regénye után például muszáj volt a másodikat is elolvasnom, és ezzel a Brontë nővérek összes regényének végére értem. George Eliotra (akinek ez írói álneve, az igazi Mary Ann Evans) véletlen akadtam rá, és őt sem fogom egy regény után abbahagyni.
Ők ihlették ezt a bejegyzést, amiben olyan angol klasszikus regényeket hoztam, melyek kevésbé ismertek (tudom, ez meg relatív, aki otthon van a klasszikusokban, annak egyik sem lesz újdonság), valamint nők írták őket, ami abban a korban még hihetetlen és megbotránkoztató dolog volt. (Nem is vállalta egyikük sem saját névvel, csak álnév alatt.)
Ami még érdekes bennük, hogy mindegyikről olvastam olvasói értékeléseket korábban, melyekben rendszeresen előjött, hogy mennyire szép szerelmes regények, és általában a magyar kiadásaik borítója is elég “lányregényes”. Pedig szerintem pont egyik sem igazi szerelmes regény, lányregény meg főleg nem. Sokkal inkább szólnak a társadalomról és a férfi-nő viszonyról, szerepekről, szereplőik is gyakran típusok, és rajtuk keresztül adott emberi tulajdonságokat vagy társadalmi működésmódot figuráznak ki az írónők. Épp ezért egyáltalán nemcsak szerelmes regényekre áhítozó lányoknak és nőknek ajánlanám őket – sőt, ők talán csalódnának is bennük, mert van ugyan szerelmi szál, de nem mindig az a hangsúlyos, van még sok más is.
De ennyi felvezetés után lássuk akkor őket sorban:
Anne Brontë: Wildfell asszonya
A híres nővér, Charlotte Brontë azt mondta erről a regényről, hogy meg sem kellett volna írni. Húga, Anne halála után nem volt hajlandó segíteni abban sem, hogy elkészüljön a második kiadása, noha az első jobban fogyott, mint a Jane Eyre. El is fogyott, majd feledésbe merült egy időre, szerzőjével együtt.
Pedig Anne Brontë mindkét elkészült regényéből csendes erő és egyszerű szépség sugárzik, és józan hangjuk éppoly döbbenetes ma is, mint akkor lehetett, amikor íródtak. Az Agnes Grey olvasásakor is ezt éreztem, és a Wildfell asszonya csak megerősített abban, hogy a harmadik Brontë lány is remek író, egyedi hanggal, mely elüt mind Charlotte-étól, mind Emily-étől.
De mi baja volt Charlotte-nak a Wildfell asszonyával? Ezt már sosem tudjuk meg, de annyi tény, hogy a Brontë nővérek egyetlen, szinte istenítve szeretett, idővel pedig javíthatatlanul elzüllött, alkohol- és ópiumfüggő bátyja, Branwell igen nagy hasonlóságot mutat a Wildfell asszonyának egyik férfi főhősével, Mr. Huntingdonnal. Talán ez döfött bele Charlotte érzékenységébe, hogy annyira el akarta temetni ezt a regényt.
Szép szerelmesnek semmiképp nem mondanám, bár szépnek szép a Wildfell asszonya, ami részben a nyelvezetének köszönhető, részben pedig annak, hogy realista, mégsem keserű. Realista? Első ránézésre épphogy nem az, mivel tele van angyalian jó és ördögien gonosz figurákkal. De csak első ránézésre.
Kezdjük mindjárt a főhősnővel, Helennel, akit mindhárom belé szerelmes férfi angyalinak nevez, pedig nagyon is emberi, ahogy tudatlan, szerelemtől elvakított fiatal lányként igent mond Mr. Huntingdonnak, eltökélve, hogy majd az ő erényei és szerelme megmentik a férfit saját hibáitól. Hát, nagy az a pofon, amit az élettől kap, pont olyan nagy, amekkora Helen elbizakodottsága és naivitása kezdetben. Mr. Huntingdon jelleme nem javul, hanem hanyatlik, Helen pedig maga is keserűvé és keménnyé válik, miközben a társadalom, amiben él, arra ítéli, hogy élete végéig csendben tűrje elhamarkodott ifjúkori döntésének minden következményét.
Helen jellemén és viselkedésén keresztül azonban nemcsak őt magát ismerjük meg, hanem azt is, mit várt az a kor egy lánytól és egy asszonytól, és mennyire nagyban hozzájárult ez az ilyen szerencsétlen házasságok megkötéséhez és fennmaradásához. A lányokat ugyanis „ártatlanságban tartották”, ami valójában vak tudatlanság volt az élet számos területén. A férfiak ezzel szemben belevethették magukat az élet élvezetébe, és emiatt csak akkor néztek rájuk rosszallóan, ha idővel nem hagytak fel a csapodár életmóddal, ivással, nőzéssel, szerencsejátékkal, és komolyodtak hozzá férji és apai szerepükhöz. Helen és Mr. Huntingdon házassága többek között azt is szemlélteti, mekkora boldogtalanságot hoz az ennyire különbözően nevelt nő és férfi életének összefonódása, és mennyire tehetetlen szerepbe kerül a nő, akinek egyszerre kéne javítani a férjét és engedelmeskedni neki, de valójában csak egyetlen út marad a számára: tűrni.
Tűrni pedig tudtak a nők, erre Helen mellett barátnője, Millicent is jó példa, akinek kapcsán a családon belüli erőszakot mutatja be az írónő, egyszerű és döbbenetesen kifejező eszközökkel. Millicent arra is példa, hogy a Helennél szelídebb, félénkebb természete még kevésbé alkalmas rá, hogy a férjére bármi hatást gyakoroljon, sőt, az úgy tiporja őt el, hogy még csak észre sem veszi, és felesége panaszainak hiányából azt szűri le, hogy nyilván nincs semmi baja, csak természettől fogva ilyen „fonnyadozó, sírós fajta”.
Helen alakja nem az angyali jóságával, hanem a belső erejével emelkedik ki a többi nő közül. Mai szemmel nézve mártír módra viselkedik, valójában csak éli azt a szerepet, amire nevelték, viszont van egy pont, ahol képes kilépni belőle, és elhagyni a férjét (amiért természetesen mindenki megvetése sújtja). Anne Brontë az ő karakterén keresztül azt is megmutatja, hogy a tisztességes nőnek is van szexualitása, érez vonzalmat, mert Helen boldogtalan feleségként két férfival szemben is küzd ezekkel a vágyakkal. Ez megint egy olyan dolog, amit a mai olvasók maradi bigottságnak láthatnak Helenben (hiszen a férje is megcsalta, megalázta őt, akkor neki is joga lenne), akkoriban viszont már ilyen vágyaknak a puszta felébredése is megbotránkoztató volt, márpedig hősnőnk annak a kornak a gyermeke.
Ami a többi feddhetetlennek tűnő hőst illeti, idővel mindegyiküknek megismerjük a hibáit. Csak látszatra olyan tökéletesek ők, a látszat mögé nézve már nem ilyen fekete-fehér a kép. Helen bölcs és feddhetetlen nénikéje például elvárná, hogy fiatal unokahúga becsüljön és szeressen egy unalmas, idős, bár becsületes és mértékletes életet folytató urat, aki Helent még le is kezeli a tapasztalatlansága miatt. Frederick, a szerető báty kissé fura figura, akire ma azt mondanánk, hogy elég magas az értelmi, de alacsony az érzelmi intelligenciája. Gilbert, a hősszerelmes egy kissé elkényeztetett, felszínes fiatalember, aki ráadásul meglepő brutalitásról és érzéketlenségről is tanúságot tesz a történet folyamán. Igaz, jellemfejlődést is látunk nála, érettebbé válik, jobban képes uralkodni magán, és ezeket főleg a Helen iránti szerelmének köszönheti, számomra viszont végig kérdéses volt, Gilbert vajon Helen érzéseivel vagy a sajátjaival törődik inkább. Gyakran úgy tűnt, az utóbbival. Lángoló szerelme még a végén is akadályba ütközik, amikor már minden akadály elhárult, Gilbertnek ugyanis el kell fogadnia, hogy szerelme nem egy elesett, megvetett nő, aki gyámolításra szorul, hanem egy független és gazdag nő, aki a társadalom szemében felette áll. Nem megy neki könnyen.
És mi van a romlott hősökkel? Miközben Anne Brontë Mr. Huntingdon hanyatlását bemutatja, azokat a családi és társadalmi okokat is feltárja, amik idáig vezettek. Miért tanulna mértéktartást és önuralmat valaki, akinek egész életében elnézték, hogy azt tegye, amihez kedve van? De Huntingdon barátjának, Hattersleynek a javulása sincs idealizálva, azért igyekszik ugyanis tisztes családapává válni, mert megcsömörlött a sok tivornyázástól, és most már egy békés, meghitt családi fészekben szeretne üldögélni egy üde, bájos feleség társaságában (aki viszont bosszantó módon fonnyadozik, és folyton sír). Mr. Hargrave, Helen csábítója eleinte „jófiúnak” tűnik, megértőnek és érzékenynek, idővel azonban kiderül, mennyire önhitt és önző, és az is, hogy állítólag szeretett anyja és húgai érzéseivel pont olyan keveset törődik, mint Helenével. Ennek is megvan azonban az oka, többek között ennek a szeretett anyának a vak elnézése.
Kerek és egész ez a regény. Az írónő biztos kézzel és mélyre ás emberekben és viszonyaikban. Az elbeszélés keretes, az elején és a végén Gilbert mesél, a közepén pedig Helen naplóját olvashatjuk. Ebből fakad Helennek, Wildfell új bérlőjének titokzatossága, mely már az elején feszültséget kelt, és ellenállhatatlanul beránt a történetbe – hogy aztán el se engedjen a végéig.
George Eliot: Middlemarch
A Middlemarch olyan, mint egy bögre tömény, finom, forró csokoládé, amit lassan kortyolgatsz. Hosszú, nem túl pörgős tempójú, mégis végig érdekfeszítő, és bár sokáig kóstolgatod, végül fáj a szíved, mikor azon kapod magad, hogy már elfogyott.
George Eliot – valódi nevén Mary Ann Evans – stílusa pont ellentéte a kissé hatásvadász kortárs sikerregényekének. Feltételezi és elvárja az olvasótól, hogy a harmadik sor után is vele marad abban a mondatban, hogy nem akar annyira rohanni, hanem több szemszögből is megáll megnézni valamit, hogy képes benne maradni egy hosszabb gondolatmenetben. Mindezeket pedig nem úgy kell röviden lefordítani, hogy ez a regény unalmas és nehezen olvasható, mert épphogy egyik sem, ezért volt olyan üdítő a találkozás vele.
A cím magyar fordításban is Middlemarch, és ez nem március idusára utal, hanem egy kisváros neve, ahol a történet nagy része játszódik. Egy tizenkilencedik századi kisváros pedig igen érdekes háttér egy finom humorral átszőtt társadalmi regényhez, amilyen a Middlemarch. Virginia Woolf később úgy emlegette ezt a könyvet, mint ama kevés angol regény egyikét, amely felnőtteknek íródott. Valóban nagyon sokrétű, óriási tablóját mutatja a vidéki társadalomnak, és bemutatja mindazokat az embertípusokat, akik akkor is, ma is és örökké létezni fognak. Szerelmi szálak is vannak benne éppen, de már csak azért sem tipikus szerelmes regény, mert elég hamar megköttetnek a házasságok, és igazán az érdekli az írónőt, ami utána jön.
Sokféle szálon indulunk, és eleinte a szereplők kis csoportjainak látszólag megvan a saját kis történetük, ezek azonban szép lassan összefonódnak, helyet kapnak a teljes képben, de mégis érezzük, a kép sohasem lehet tökéletesen teljes. Ez az egyik legnagyszerűbb ebben a regényben, ahogyan eléri, hogy megértsük, milyen sokrétű és bonyolult a világ, és akárhány szemszögből nézünk is valamit, mindig van olyan szempont, amit az kiszűr.
A szereplők sokaságából ketten emelkednek ki, akik akár főszereplőknek is tekinthetők, sorsuk pedig jelképes: Dorothea és Lydgate doktor.
Dorothea Brook az írónő elmondása szerint egy „rossz korba született Szent Teréz”, akiben ég a világ jobbításának vágya, de fennkölt eszményei megvalósításához még vagyona és viszonylagos függetlensége ellenére sincsenek eszközei. Ha Dorothea később születik, biztosan politikus lett volna, egy Margaret Thatcher vagy Angela Merkel – ezt, persze, nem George Eliot írta, csak én teszem hozzá.
A Middlemarch egyik témája épp ez, hogy a nőknek akkoriban nem volt lehetőségük tevékeny energiáikat a társadalom és a világ jobbítására fordítani, a Dorotheához hasonló jómódú hölgyek legfeljebb a cselédség irányításában és szűk környezetük életének megszervezésében bontakoztathatták ki képességeiket. Dorothea ábrándja ezért az, hogy férje oldalán, az ő segítő társaként vegyen részt a világjobbításban. Mindenki megdöbbenésére hozzá is megy az idős, tudós Mr. Casaubonhoz, aki mellett azonban csalódás várja, mert a férfi se nem olyan bölcs, se nem olyan jó, se nem olyan tevékeny, mint amilyennek a naiv Dorothea képzeli.
A másik főhős Tertius Lydgate,a fiatal, tehetséges orvos, akinek eszményei némileg hasonlatosak Dorotheáéhoz, ám neki is le kell mondania róluk, részben a kisváros szűklátókörűsége, részben pedig a szép, de önző és szűk látókörű Rosamonddal kötött házassága miatt, mely adósságba rántja, és megalkuvásra kényszeríti.
De mennyi más szereplő is van még! Mindegyik finom érzékkel megrajzolva, és mindegyik egy kicsit önmagunkkal és a világ ellentmondásosságával szembesít. Mr. Bulstrode, aki rossz ember, de jó férj. Caleb Garth, aki jó és tehetséges, mégis sok tűrésre és nélkülésre kárhoztatja feleségét és gyerekeit. A kedélyes lelkész, aki leginkább horgászni szeret, és a pletykás lelkészfeleség, akinek folyamatosan a házasságszerzésen jár az esze. Szinte minden szereplő egy lecke az életről, a regénynek mégis az a legnagyobb tanulsága, hogy ezeknek a leckéknek sosincs vége.
Charlotte Brontë: Shirley
Charlotte Brontë regényei közül utoljára olvastam a Shirley-t, és mind közül ennél tartott a legtovább, hogy megszeressem, de akkor aztán megszerettem ezt is igazán. Bár a Yorkshire dimbes-dombos, lápos, vadvirágos tájain szövődő két párhuzamos szerelmi szál alapján elsőre tényleg könnyen hihetnénk bájos lányregénynek, a Shirley több és bonyolultabb ennél. Aki az előbbire számít, már az első fejezetekben jól meglepődhet, a központi téma itt ugyanis a szövőgyár, annak igyekvő, ám a háború miatt a csőd felé sodródó gazdája, a növekvő munkanélküliség és a géprombolás.
A 19. században vagyunk, a napóleoni háborúk idején, és az írónő legalább annyit foglalkozik a társadalmi folyamatokkal, mint a történetben feltűnő szerelmesekkel. A szerelmi szálak később is időről-időre háttérbe szorulnak (sőt, az egyik szál, a főszereplő Shirley-vel együtt a regény közepéig fel sem bukkan), helyet adva politikai, vallási, nőjogi kérdéseknek. Utóbbiak fő képviselője maga Shirley.
Shirley művelt, bátor, szertelen, ugyanakkor melegszívű és érzékeny lány. Charlotte Brontë más női főhőseitől abban tér el, hogy független személyisége mellett gazdag is, így valóban elérheti azt a szabadságot, amire szíve szerint vágyik. Az ő karakteréről gondolják, hogy Emily Brontë ihlette, és Charlotte legalább a regényében megmutatta, ki lehetne a húga, ha meglennének hozzá a lehetőségei – vagyona és függetlensége.
Bár számomra a regény végére ez kicsit el lett rontva, mert úgy éreztem, hogy a sokat hangoztatott egyenlő kapcsolat helyett Shirley mégis kissé alárendelt szerepbe húzódik, amikor rátalál egy hozzá hasonlóan erős személyiségű férfira, akinek hagyja magát “megszelídíteni”. Ki tudja, Charlotte Brontë talán maga is megijedt az általa alkotott karakter erejétől. A bátor, eszes, határozott Shirley tökéletesen szembenállt az akkori kor szelíd, rebbenő szemű, simulékony nőideáljával. Az ő felbukkanásáig azonban lehetőségem volt megismerni és megszeretni a másik női hőst, Caroline-t. Valójában kettejük közül ő volt számomra mindvégig a szimpatikusabb.
Caroline szelídsége és csendessége mögött szintén okosság és erő rejlik. Gondolkodásmódja sokban hasonlít Shirley-hez, természete azonban nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb. Az ő vagyoni helyzete nem enged számára túl nagy álmokat, lehetőségeihez képest mégis független életet próbál teremteni magának. Barátsága Shirley-vel társadalmi helyzetük különbözősége ellenére viruló és versengéstől mentes.
Bár a regény kezdete kicsit döcögős volt, nem szippantott magába olyan hamar, és időbe telt, mire rájöttem, hová tart – meg az is, mire végre feltűnt benne a főszereplő -, végül megadtam magam neki. Tetszett Shirley és Caroline különböző, mégis hasonló karaktere, a finom humor, a kiszólások az olvasónak, és a többi karakter is, akiket árnyaltan, jó és rossz oldalaikat egyaránt bemutatva ábrázolt.
