Szórakoztató irodalmi rovatunk következik, ausztrál kiadásban, mert javíthatatlanul Ausztrália-mániás vagyok. Ideköltözésünk óta nemcsak a kisfiamat hordom szorgalmasan a tőlünk néhány sarokra levő helyi könyvtárba, de a magam számára is lelkesen válogatok a kínálatból. Nem meglepő módon, ausztrál regényekből igen nagy a kínálat. Sok új szerzőt megismertem, egész tekintélyes számú regényt elolvastam. Jó, vegyük figyelembe, hogy anyaságom átlagos hónapjaiban hányat, és ahhoz képest. Mutatok most néhányat a legjobbak közül, szűkítve annyival a kört, hogy legyen magyar fordításuk (ami meglepően sokat szűkít a körön).
Leszögezném továbbá, hogy az ausztrál jelző annak szól, hogy a regény írója ausztrál, valamint a regény színhelye (legalább részben) Ausztrália. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kenguruk tucatjai ugrálnak a lapokon feltétlenül hangsúlyos a helyszín.
Na, nézzük, mi kell még nektek Ausztrálián kívül?
Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla itt.
Vibráló feszültség: A férjem valamit titkol (Liane Moriarty)
„Bármennyire is megpróbáljuk elképzelni egy másik ember tragédiáját – a jeges hullámokba fulladást, az életet egy fallal kettéválasztott városban –, semmi nem fáj igazán, amíg nem velünk történik meg.”
Egy jól megírt, izgalmas thriller. Három szálon futó cselekménnyel, mely három nőhöz, rajtuk keresztül három családhoz kapcsolódik, és nem is annyira a bűntény részletei, inkább az emberi viszonyok, a bűnténnyel kapcsolatos reakciók tartják fenn a feszültséget a történetben.
A három főszereplőből kettő kisgyerekes anyuka. Tess introvertált, munkájában viszonylag sikeres, emberi kapcsolataiban viszont magányos, anyaként bizonytalan, szorongó, ráadásul csalódnia kell abban a két emberben, akiket élete tartópilléreinek gondolt. A másik nő, Cecilia, háromgyerekes anyuka, emellett sikeres vállalkozó, a szülői munkaközösség vezetője, az egyházi közösség buzgó szervezője. Csak éppen a férjének van az a bizonyos titka. Cecilia alakja kissé sablonos, vagy talán túl sok történet foglalkozott már ezzel az anyatípussal, és nagyon elkopott.
De a végére hagytam Rachelt, mert számomra a nagymama korú Rachel volt a legegyedibb szereplő. Az ő szemszöge behoz még egy generációt, tragikus sorsú lányának története pedig hozza a gyász és a múlt feldolgozásának témáját, melyek meghatározzák Rachel viszonyát egyetlen életben maradt gyermekével és annak családjával is. Az idősödő Rachel kénytelen szembenézni azzal, hogy nyomorúságának oka sokkal mélyebbre nyúlik annál az egyetlen, évtizedekkel ezelőtti tragédiánál, és önmagában keresendő. A saját magunkkal való szembenézés nehézsége és fájdalma mindhárom nő életében előjön egyébként, és szerintem ez a regény legnagyobb erőssége.
Amúgy egy pörgős, izgalmas történetet olvasunk, váltogatva a három nő szemszögét, akiknek karakterei elég életszerűek, szembesülnek a maguk nehézségeivel, és a megküzdéseik előre viszik őket. Központi téma az emberek egymáshoz való viszonyulása, és az is, hogy mennyire másképp alakulhat a jövő egyetlen döntés meghozatala vagy meg nem hozatala miatt, egyetlen titok megismerésének vagy rejtve maradásának következményeként. Vagyis véletlenül.
Nevetés: A Rosie projekt (Graeme Simsion)
„Egész életemben azért kritizáltak, mert állítólag nincsenek érzelmeim – mintha ez valami végzetes hiányosság lenne” – mondja Don, az Asperger-szindrómás genetikus, a regény főhőse.
Az intelligens és vonzó, de emberi kapcsolataiban, legfőképp pedig a feleségkeresésben csetlő-botló Don története könnyed és humoros. A férfi egy tökéletesen felépített teszt segítségével próbálja megtalálni a hozzá illő feleséget, miközben véletlenül megismerkedik Rosie-val, a pszichológus doktorandusszal, aki már az első találkozásukkor megbukik Don feleségtesztjének számos fontos pontján. Hogy mi lesz a vége a történetnek, afelől nem sok kétségünk lehet, de az ésszerűség és a vonzódás küzdelme mindannyiunknak ismerős, és ezt szórakoztató, nevettető formában tálalja nekünk az író.
Rejtélyek és romantika: Titkok őrzője (Kate Morton)
„Munkám során egyik legerősebb bizonyosságom, hogy a gyermekkorban nyert hitrendszertől az ember sosem szabadul teljesen, egy időre alámerülhet, de a szükség órájában visszatér, hogy felöltse a beléköltözött lelket.”
Kate Morton krimiket ír, receptre. Vagyis általában hasonló felépítésűek a művei, két szál van, melyekből az egyik a jelenkorunk környékén játszódik, a másik két generációval korábban, de összeköti őket a család, mert a leszármazott nyomoz az ősökkel kapcsolatos titkok után. Nagyjából ez a recept. Annak ellenére, hogy nagy ellenszenvvel viseltetek az ilyen receptek iránt, Kate Morton regényeiből mégis szinte az összeset végigolvastam. Mert szerethetők és részletgazdagok a karakterei, mert alapvetően szeretem a családregényeket, és mert ha szórakoztató, könnyed olvasmány kell, remek választás bármelyik.
A Titkok őrzője 1930-as évek, az 1960-as évek és a jelen között játszódik Londonban, illetve a vidéki Angliában, kisebb részben pedig Queensland-ben. Családi titok, szerelem, bűntett – a szokásos recept. Közben van két nagyon érdekes női hős a korai történetszálban, az édesanyjukat búcsúztató, múltjukat megérteni igyekvő testvérek a jelenkori szálban, valamint érdekfeszítő a nárcisztikus személyiségzavar kibontása, és zseniális a történet végén a csavar. Akárhogy kombináltam olvasás közben, nem jöttem rá, mi lesz a vége, és leesett az állam.
Neked van kedvenc ausztrál íród?
Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla itt.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
