Vérszívás és útkeresés

Alig egy hónapja olvastam Szécsi Noémitől először, és már akkor lenyűgözött a stílusa. Nekem nagyon bejön a szarkasztikus humor, és ő ebben remekel. A Finnugor vámpír ennek újabb bizonyítéka, és örökre megszerettette velem az írónőt. Már alapból a cím is… hát lehet ezt a könyvet nem kézbe venni ilyen címmel?

De mi is ez? És miről szól?

Vámpírparódia. Afféle. Nem, mégsem igazán. A vámpír inkább csak egy szimbólum, ez nem egy vámpírregény. Sokkal inkább egy regény az útkeresésről. Nem, nem én magyarázom bele, csak azért, mert én is írtam útkeresős regényt. De ha mégis, akkor is minden klappol, és végül is a regényt az olvasó fejezi be.

Szóval ez egy útkeresős regény, de egy nagyon különös, fordított útkeresésről szól, melynek végén a főhős még elveszettebb, mint az elején. Nemhogy nem talál célokat, végül már nem is keresi őket, sőt, már egy olyan egyszerű dolog, mint a saját nemi identitása sem világos számára a regény második felére.

Minek a szimbóluma a vámpír?

A Finnugor vámpír leginkább egy szatíra, tele szimbólumokkal. Ott van például maga a főhős, aki vámpír és bölcsész. Csetlik-botlik a magyar valóságban, kihívásokra nem vágyik, látszatmunkát végez, sodródik, próbál megfelelni mások elvárásainak, hozzáigazítani azokat a saját vágyaihoz (mily meglepő, ez nem megy, semennyire), és halvány fogalma sincs, mit akar az élettől. Végül pedig már ez sem érdekli.

Vámpír. Egy magyar fiatal, aki szívja a családja és a társadalom vérét, nem tud önálló életet kezdeni, nem tud felelősséget vállalni még önmagáért sem. De a vámpír keserű szimbóluma a bölcsésznek is, aki szintén nem csinál semmi hasznosat, nem jut előre, teng-leng a kilátástalanságban.

Mit szerettem benne? Mit nem?

Imádtam a szarkasztikus humort. Akármiről is szólhatott volna ez a regény, a stílusa miatt mindenképp végigolvasom. Nagyon szerettem a dialógusokat is, például az efféléket:

„– Már akkor sejtettem, hogy lesz belőled valaki.
– Pedig nem lett belőlem senki.
– De lesz. Külföldön jártál iskolába, írogatsz, meg minden.”

„– Te a fiúkat szereted vagy a lányokat?
– Nem is tudom – tűnődtem. – Se a fiúkat, se a lányokat. Nem nagyon szeretem az embereket.”

Élvezettel bontogattam a történet különféle rétegeit is, keresgéltem a szimbólumokat. Mi van mögötte, és még, és még? Kétlem, hogy mindenre rájöttem, majd legközelebb, néhány év múlva. Mert újra fogom olvasni, ez biztos.

Tudok-e felhozni bármit ellene? Néha nagyon egy helyben toporgott a történet. Tudom, alapból ironikus ezt mondani egy regényre, amiben alig is történik valami, de mégis. Általában sodort magával, időnként meg nem. De a stílus még olyankor is megmentette.

Való ez neked?

Ha szereted a szatírákat, a szarkazmust, akkor mindenképpen!

Ha szeretsz a dolgok mögé nézni, töprengeni, el tudod viselni a fájdalmas szembenézéseket, akkor is.

Továbbá, ha magyar vagy, fiatal vagy, elveszett vagy, vámpír vagy, vagy sohasem olvastál még Szécsi Noémitől.

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Részletek és rendelés itt!