A Freskó az egyik legderűlátóbb Szabó Magda-regény, és egy lebilincselő lélektani regény is, mely azt kutatja, milyen hatással vannak a körülmények, a környezet az emberekre, és az emberek egymásra. „Egyszer, az üldözöttség legmélyebb bugyrában majdnem számonkérő indulattal faggattam Istent, ha arra teremtett, amit élnem kell, ugyan miért tette. Ma már tudom, Isten a Freskó-val válaszolt” – mondta róla maga az írónő. Ez a megnyilatkozás jól megragadja a Freskó lényegét, ugyanis ez a regény a reményről, az újrakezdésről szól, arról, hogy le lehet tenni a múlt terheit.
Pedig könnyednek azért nem mondanám, és az újrakezdés is csak egy valakinek adatik meg, a lázadó főhősnek, Annuskának, és még ő is messze van attól, hogy révbe érjen. Igaz, hogy festőművész lesz, de a képeit nem állítják ki, a kommunizmusban nem tud, nem akar kibontakozni, dísztárgyakat készít, eladja őket, és abból él. Mégis remény érződik a sorsában, ahogy rádöbben, hogy le tudja vetkőzni nehéz múltját, ott tudja hagyni végleg a szülővárosát, Tarbát, mert már nincs hatalma felette a múltnak, és már senki, aki egykor bántotta, nem tudja bántani többé. Annuska előre néz, ezért pozitív a regény vége.
A regény formája is egészen lenyűgöző, ugyanis egyetlen nap alatt játszódik, az édesanya temetésének napján, és számos családtag, közeli rokon és távoli ismerős belső monológjaiból rakjuk össze lassan a múltat, Annuska életét ebben a szeretetlen, rideg, dogmatikus kálvinista papcsaládban, valamint az egész család történetét, négy generációt felöleve. A belső monológok pedig zseniálisak, pőrén állnak előttünk az egyes szereplők, akikbe belelátunk, míg ők egymásba nem, csak azt hiszik, és nem látják, mekkorát tévednek, ahogy mi sem látjuk soha az életben, csak így, olvasóként, ha a mindentudó író vezet minket.
Ahogy egyik szereplő gondolataiból a másikéba kerülünk, az ad egyfajta iróniát és játékosságot a regénynek, annak ellenére, hogy közben fájó családi titkokra derül fény, elfojtott szenvedélyek feszülnek egymásnak, képmutatás, harag és gyűlölet csap össze. De ott van a megbocsátás is, az elengedés és a hála.
A férfi szereplők sokkal negatívabbak, mint a nők. A nőkben, amikor a lelkükbe nézünk, megpillantjuk az elesettséget és az érzékenységet, ami a férfiakból hiányzik. Décsyné, a nagymama különösen jó példa erre. Az elején nagyon ellenszenvesnek láttam, de ahogy kibontakozott a története, kezdtem felengedni iránta, és bár megbocsátani nem lehet neki, szánni már lehet a végén, és az írónő sem tagadja meg tőle azt a vigaszt, hogy Annuskában, a sosem látott unokában végre felfedezze imádott egykori férje vonásait.
„Istenben kellene hinnie, de az Apa istene olyan, mint Apa, és ő Apától fél, a László istene meg olyan, mint László, és ő Lászlótól is retteg. […] Lehet, hogy Szuszu az „út és az igazság”? Mert ő csak Szuszutól nem fél, és Szuszuban hisz egyedül” – olvassuk Jankáról, Annuska nővéréről, aki szintén nagyon megszerethető a regény végére, és az ő karakterében is van remény, amint látjuk, hogy ez az egész életében elnyomott, mindenkitől rettegő nő a kislánya iránti szeretetből mégiscsak elkezd kiállni magáért, magukért. Szuszut, a kislányt pedig legszívesebben megölelné az ember, ahogy kétségbeesetten próbálja megérteni a felnőttek világát, viszonyait, amiből sokkal többet felfog, mint azok sejtenék.
„Ládd, faragtam neked angyalt, hadd zenéljen a füledbe, míg odalenn leszel. Bolond voltál, lelkem, de ki nem bolond ezen a földön. Itt a lányod is, felneveltem, aztán nem haragszik rád, pedig be rossz anyja voltál szegénynek. Csak velem tettél jót, mert hogy mégis volt nékem gyermekem, látod. Hát ezért faragtam neked az angyalokat, meg ezért vittem árpacukrot is mindig” – látjuk Anzsut a sírnál, és ő azon kevés szereplők egyike, aki szeretettel gondol a megboldogultra. Sőt, ő a két pozitív férfi szereplő egyike is (ha ugyan Ádám, aki csak említve van, szereplőnek számít).
Anzsuról számomra nem is volt rögtön egyértelmű, hogy férfi, és meglepő volt, amikor kiderült, pont azért, mert a többi férfival és a rideg férfi világgal szemben Anzsu melegszívűsége, gondoskodása nagyon éles ellentétben áll. Ő az igazi édesapa ebben a történetben, és ezt Annuska ki is mondja végül. Emellett egy konok, kemény, büszke, káromkodó vénember is, akit élesen magam előtt láttam, még a hangszínét is el tudtam képzelni a regény olvasása közben.
A vér szerinti apa ellenben az egyik legellenszenvesebb szereplő. „Szodoma és Gomora elpusztult, ez a város is égjen el, kénköves lángon égjen, ha nem akad a lakosok között kívüle igaz ember!” – olvassuk a gondolatait, és olyan mértékben hiányzik belőle a jóérzés, ellenben olyan határozottan tudja mindenkiről, hogy miért való a pokolra, olyan erővel nyomja el családjában az életet, hogy nem is csodálkozunk, hogy ebbe csak beleőrülni (Edit) vagy belebetegedni (Janka) lehet, vagy megszökni előle (Annuska).
Ott van még Árpádka, a fogadott fiú, aki talán egyedüliként képes Apácskával versenybe szállni a legvisszataszítóbb szereplő címéért, valamint László, Janka férje, Kati, az öreg cseléd, és rövid gondolatok erejéig mások is a kisvárosból. A temetés napján játszódó események pedig nagyon jól érzékeltetik azt, hogy az életben is sokszor az ünnepek, a különleges napok hozzák elő a feszültségeket, amikor a családtagok mind együtt vannak, és mindenki kiszakad a hétköznapok megszokottságából.
Elkészül a freskó, és igazán aprólékos, szép, feledhetetlen munka.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
