A balatonivihar-szürke ég alatt és a napköziskávé színű fotelban ülve, felesleges mondatokkal szét nem szaggatott esős reggeleken és a bőre alá bújó novemberben, Budapest hídjain és utcáin céltalanul és fáradhatatlanul bolyongva, űzve a nyolcvanas évektől kezdve húsz éven át, kétségbeesetten megváltást keresve, egy érzékeny lány, Szterke emlékeit olvassuk ebben a regényben. Töredékek, pillanatképek, kifejező, lírai képekkel, erős hangulatokkal, hogy látom magam előtt a budai nagymama házát, a pesti panelokat, a pécsi nagymamát, ahogy aprítja a zöldbabot a két lába közé szorított műanyag tálba. De ki lehet tölteni egy regényt pusztán hangulattal?
“… felfecsegte legalább kásásra a jeget a vacsoraasztalnál” és “… a fény beléjük hatolt, mint a hegedűk hangja, ha zenét hallgattak…” – mintha költeményből bukkana fel oly sok mondat, és olyan erővel adják vissza azt, hogyan érzi magát Szterke, olyan gyönyörűen rajzolnak elém jeleneteket, hogy becsukom a szemem, és látom. Mégis, hiányzik valami. Valami kapocs vagy ív, ami összefűzi ezeket a hangulatokat, miközben tudom, a töredezettség pont azt hivatott kifejezni, ami Szterke lelkében van.
Milyen regény Az Andalúz lányai?
Nevezném családregénynek, de nem lehet. Szterke családja felsejlik, ez az olasz-horvát-osztrák-magyar gyökerű egykori polgári család, sőt, három generációt látunk, és Szterke körül több barát és még több férfi is felbukkan az évek során, de mindenki csak felvillan, végigkísérjük a mozdulatait néhány jelenetben, aztán tovatűnik. Még a legfontosabb kapcsolatot, Dorkot, az ikertestvért sem igazán ismerem meg. Sőt, ha már itt tartunk, magát Szterkét sem. Persze, a saját szemszögéből látjuk, és ő sem ismeri önmagát. Ez a lány elveszett, és egyre jobban elveszik a történet során, hogy végül már fekete-fehérben sem lát, mert eltűnik a fehér és a szürke is, csak a fekete marad. Míg nagyanya szemében újra meg nem látja a kéket.
A színek. Szterke festő, és Péntek Orsolya, az írónő maga is festő (is), és elképesztően jól fejezi ki a világot színekkel és szavakkal. De arra nem kapok magyarázatot, hogy mitől talál magára Szterke, mivel szerzi vissza az életét és annak színeit, és főleg, hogy hová tart akkor végül az ő története, ami annyira akörül forog, hogy megtalálja az egyetlent, azt a férfit, akinek elmondhatja azt a mondatot.
Mert vannak meghatározó mondatok, amik végigkísérik a regényt. “Akármi lehet, akármit csinálhatnak, de azt tudni kell, ki az egyetlenegy, akinek magukban elmondhatják a legfontosabb mondatot” – dönti el a két ikerlány. De pontosan hogyan hangzik ez a mondat? “Szeretlek” – talán csak ennyi. De ez nincs leírva sehol a regényben, az olvasói képzeletre van bízva, ami önmagában nem baj, viszont úgy érzem, túl sok minden van összességében az olvasói képzeletre bízva.
Lányregény? Felnövésregény? Inkább egy lélek metszete, egy léleké, aki nem találja a társát, és még kevésbé találja önmagát, és a közeg, amibe kerül, egyre inkább fullasztó és bántó. Hogy a családi háttér megtartó vagy lehúzó erő? Mind a kettő. A szülők inkább lehúzó erőnek tűnnek, Szterke fiatalon bele is menekül egy házasságba. A nagyszülők, nagymamák és nagyapa képviselik a gyerekkor idilli részét. De közben nagyapa mondja ezt is: “ – A barátaidnak sem. Senkinek – mondta halkan nagyapa, és a “senkinek” úgy hangzott, hogy Szterke elhatározta, hogy inkább nem lesznek barátai, nehogy véletlenül elmondjon valamit.” De ez nagyapa vagy a Kádár-kor bántása, vagy a Kádár-korban bántott nagyapa bántása?
Ki az Andalúz?
És ott van az Andalúz, az édesanya alakja, aki szintén csak pillanatokra bukkan fel. Maga az andalúz jelző, bár értem, hogy azt érzékelteti, mennyire kivirít ez a kreol szépség a hétköznapi panellakók közül, mégsem tűnik indokoltnak, annyira főleg nem, hogy ez legyen a cím.
Közben érződik, mennyire meghatározó az édesanya a lányok életében (hát hogyisne lenne). De a regény során még a keresztneve sem derül ki, és hogy milyen volt, arról is csak törött dirik-darabok akadnak itt-ott Szterke kavargó emlékei közt. Például ez: “…ahogy anya ordított, az művészi alakítás volt, műsor, amelyben minden gesztus erős és minden második szó túlzás.” Egyszerre érzékelteti ez az egy mondat anyát és az otthon légkörét, és a kettő elválaszthatatlanságát.
De hogy a szeretőhöz járkáló, botrányosan szép, heves és érzéki anya valójában milyen? “Anya arca addigra olyan volt, mint azelőtt, és még utána évekig, mindennap, reggeltől délután hatig, mintha minden reggelre elhinné, hogy van miért ragyogni, és ahogy telnek az órák a napból, biztatná magát, míg végre estére belátná, hogy ma sem volt érdemes szépnek lennie, és akkor letenné a szépségből a ragyogást valahová a kasmírterítőre a fülbevaló és a lánc mellé, mielőtt otthoni andalúz lesz, aki a homlokát a mosogató fölötti fehér szekrénynek támasztva olvasztja ki a húsból a maradék jeget a forró víz alatt, aztán este nyolc körül a hálóban a varrógéphez ül.” Ebben az egyetlen, hosszú mondatban elfér ennek az anyának a vágya, csalódása, beleszürkülése.
” – Kegyetlen – sírta anya a telefonba, és Szterke megállt a pesti konyha közepén, hiszen nem ismerte anya könnyeit, csak anya pofonját ismerte a gyűrűhideggel a kezén…” És ezzel az egyetlen mondattal is annyi mindent elmond az írónő nemcsak a jelenről, hanem a múlt mélységeiből is, és kezdem érteni, miért hagyta Szterke a férfiaknak, hogy bántsák, és mi volt ebben a kívülről átlagosnak tűnő, kétgyerekes értelmiségi családban belül, az ajtók mögött.
Csakhogy kevés ilyen mondat van. Azt hiszem, az anyáról szóló mondatok felét kijegyzeteltem olvasás közben, és ez a fenti három idézett mondat. Bennem hiányérzetet hagyott, többet akartam tudni az anyáról, jobban akartam érteni a lányaival való kapcsolatát.
És vége
Kezdem azzal, hogy ez egy trilógia, és ez a regény az első rész. De sajnálom, hogy ezzel kell kezdenem, és magamnak is ezzel kell mentegetnem a végét. Annyi minden cikkan ide-oda ebben a regényben, és ha nem is áll össze egy íves, feszes történetté, mégis magával tud ragadni időről-időre. De a vége ehhez képest olyan hirtelen és értelmezhetetlen.
Te olvastad? Tetszett?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
