Idei könyvkihívásomba olyan angol klasszikusat válogattam, melyek tipikusan a „mindenkinek olvasnia kell egyszer” kategóriába tartoznak, így aztán néhány hete végre elolvastam Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényét. Klisés dolog olyanokat mondani, hogy a klasszikusok mindig aktuálisak, de nekem az egyik első dolog, ami a regényről eszembe jutott, az a selfie.
Miről szól a Dorian Gray arcképe?
Természetesen a regényben szó sincs selfie-ről, hiszen a 19. századi Londonban játszódik. A gazdag, naiv és gyönyörű Dorian Gray a főhőse, aki szépségének és fiatalságának megszállottjává válik. Kívánsága, hogy a róla készült arckép öregedjen és változzon, ne ő maga, valóra válik. Dorian pedig a cinikus és hedonista Lord Henry Wotton befolyása alá kerülve alámerül az önző élvezetekben, magával rántva másokat is a romlásba. Arca és szeme azonban ártatlan, fiatalkori szépségét őrzik, lelkének torzulása és az évek nyoma csak az arcképen látszik, melyet házának egy soha nem használt szobájában tart gondosan elzárva.
Oscar Wilde talán a görög mitológiából, Narkisszosz történetéből vette eredeti ötletét, aki a saját tükörképébe szeretett bele, regénye mégis nagyon egyedi megközelítést hoz, és durvább is, mint amit a leírása alapján vártam. A történet durvaságával ellentétben áll a gyönyörű nyelvezete, ami még erősebbé teszi a hatást, amit kivált, nárcisztikus főhősének sorsa pedig, aki eladja lelkét a fiatalságért és szépségért cserébe, sok kérdést felvet, melyek épp azok az örök kérdések közül valók, amik a regényt klasszikussá emelik.
De mi köze mindehhez a selfie-knek?
Ahogy Dorian Gray esetében különválik az, hogy milyennek látszik, és milyen valójában, a selfie-k is sokkal inkább arról szólnak, milyennek akarunk látszani, mit mutatunk magunkról a világnak, mintsem arról, milyenek vagyunk igazából. Nem minden selfie pozitív – bár a tipikus selfie talán még mindig ez, ahol az alany boldog, vonzó, épp jól érzi magát valami szép helyen -, de még ha valaki direkt a fogyás előtti, vagy éppen a szülés utáni, egyértelműen tökéletlen testét mutogatja, akkor is fontos, hogy a selfie különleges és emlékezetes legyen, ne csak egy átlagos napon készült átlagos kép. Mert a selfie az önkifejezés eszköze, és nem is csak a fiatalok körében.
De tovább is mehetünk: Facebook-profilja is szinte mindenkinek van. A képek, a bejegyzések, amiket ott közzéteszünk, szintén azt hivatottak közvetíteni a világ felé, milyenek vagyunk. Vagy inkább csak azt, milyennek akarunk látszani? Mert a legnagyobb veszély ebben rejlik: túlságosan is azzal törődve, milyennek látnak minket kívülről, elfelejtünk azzal törődni, ami belül van. Túlságosan arra figyelve, milyennek látszanak mások, megfeledkezünk arról, hogy amit látunk, nem feltétlenül egyenlő azzal, amilyenek ők, hanem csupán azzal, amit magukból mutatnak.
Ez az egyik oka annak, hogy a túl sok közösségi média depresszív hatást gyakorolhat az emberre – különösen arra, aki éppen lelkileg nagyon sebezhető (mint a tinédzserek tipikusan, de nem kizárólag). Mert a profilokat és képeket nézegetve úgy tűnik, mások szépek, lazák, sikeresek és boldogok, mosolygós családi eseményekből, baráti iszogatásokból, tengerparton lazulásból áll az élet, minden, amire vágyunk, elérhető, és a nehézségeken túllendít egy frappáns Coelho-idézet.
Valójában minden ember egy szűrt képet mutat magáról másoknak, hiszen lelkünk legmélyét, az összes titkunkat csak nagyon kevesek, vagy talán senki előtt sem fedjük fel. De hol van az egészséges határ? És vajon mi mindig nemet tudunk mondani arra, ami árt a lelkünknek, vagy van, hogy muszáj kompromisszumot kötni?
Hogy mi az, ami segít, hogy helyén kezeljük ezt az egészet, az pedig ismét visszavezet Oscar Wilde regényéhez, ugyanis Dorian Grayből is ez hiányzott: a személyiségnek egy erős, stabil belső magja.
Mi alakítja a személyiséget?
Dorian fiatal, naiv és befolyásolható, emellett pedig gazdag is, ami sok lehetőséget ad a kezébe. Nem tudja, mit keres pontosan, de nagyon vágyódik utána, és úgy érzi, Lord Henry segítségével megtalálhatja. Ezért aztán kipróbál mindenfélét, kísérletezik azzal, mi milyen hatást gyakorol rá, mindenféle dolgoknak teret enged az életében. Csak azt nem méri fel, hogy minden, amit tesz, alakítja őt magát is, változó arcképe döbbenti rá, hogy mennyire. Ez az arckép azonban kissé be is csapja, mert a segítségével elhiteti magával, hogy azért ő mégiscsak érintetlen, hiszen életének nyomait a kép viseli magán.
Dorian kívül keresi a választ azokra a kérdésekre, melyekre csak belülről jöhet. Ezért aztán sem a tudomány, sem a tapasztalatok, sem az élvezetek nem viszik őt semerre, csak sodródik, mint egy horgonyt vesztett hajó a tengeren.
De ez vajon csak az ő hibája? A regényből az is kitűnik, hogy a társadalom szemében a szépség és a fiatalság a legnagyobb érték, Hallward, a festő szinte isteníti Doriant, és később is bármit suttogjanak valódi énjéről, kevesen hiszik, hogy ez az ártatlannak tűnő, jómódú fiatalember képes volna gonosz, becstelen tettekre.
Vajon mennyiben oka a külvilág Dorian nárcizmusának? A nárcisztikus személyiségzavar köztudottan erőteljes szégyen- és elégedetlenségérzetből táplálkozik. Mennyi félelem van a hiúság mögött?
A cinizmus rombolása
No, és ott van még Lord Henry karaktere, ami szintén érdekes kérdéseket vet fel. Rendszerint be szoktam jelölni az olvasott könyvekben a nekem tetsző idézeteket, és a kedvenceket ki is írom végül. A Dorian Grey arcképét olvasva pedig észrevettem, hogy különösen sok mondatot jelölök meg, és szinte mindet Lord Henry mondja a regényben. Meglepő? Nem annyira. A cinizmus, ha szellemességgel és humorral párosul, nagyon frappáns tud lenni, gyakran igaznak és merésznek érezzük az ilyen kijelentéseket.
Csakhogy a cinizmus ettől még romboló. Lord Henry ezért egyszerre vicces és kegyetlen figura. Van igazság abban, amiket mond, de ezek az igazságok csak lerombolni tudják egy Dorianhoz hasonló befolyásolható fiatal világképét, adni viszont nem adnak helyette semmit. Érdekes viszont, hogy Lord Henry az egyetlen jelentős szereplő, aki pont ugyanaz marad a regény végére is, mint aki az elején volt.
Egy igazi klasszikus
Lenyűgöz, amikor egy regény olyan, hogy figyelmesen olvasva egyre mélyebb és mélyebb rétegeibe juthatok. Hogy attól függően, mennyire engedem közel, bennem is sok mindent felpiszkál. Szembesít, kérdez, tükröt mutat, elgondolkodtat. A Dorian Gray arcképe tipikusan ilyen, és „ha én magyar tanár lennék”… – na, mindegy, a lényeg, hogy szerintem remek kiindulópontja az önismerettel, külső megjelenéssel, önmagunkról alkotott képpel, külső és belső világgal kapcsolatos bármilyen vitának, beszélgetésnek.
Nektek milyen regényről jutott eszetekbe a selfie-zés, meséljetek! 🙂
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
