– Az azért nagyon aggasztó, hogy ennyit parázok.
– Nem, igazán az aggasztó, hogy ok nélkül teszed.
– Mindig jó okkal teszem!
– Hát, akármit is mondasz, túlzottan aggódni nem jó.
– Tudom. Gyakran aggódom is emiatt.
– Jóég… lazábban állj már a dolgokhoz!
– Próbálok. De a múltkor is nyitva felejtettem a kocsit egész éjszakára, a nyílt utcán!
– És mi lett?
– Semmi. Én vettem észre reggel, hogy nyitva van.
– Na látod. Felesleges aggódni.
– Mi az, hogy felesleges?! Ha ez még egyszer előfordul…
– Akkor mi lesz? Hisz nem történt semmi baj.
– Épp ez az. Az összes lehetséges forgatókönyvből a legszerencsésebb történt meg velem. Mennyi esélye van, hogy ez legközelebb is így legyen? Semennyi! Van még ötven másik fajta forgatókönyv, melyekben annyi közös azért van, hogy bőgök, és szerepel bennük a rendőrség. Bármelyik megtörténhet!
– De nem fog. Hiszen általában nem felejted nyitva a kocsidat.
– Nem is. Azóta kétszer visszamegyek ellenőrizni.
– Elég lenne egyszer is, ha már így félsz. Megint túlzásba esel.
– Szerinted minden aggodalmam túlzás.
– És azon nem gondolkodtál még, hogy ha ezt ennyiszer megjegyzem, az jelenthet valamit?
– Dehogynem. Azt, hogy felelőtlen vagy. Aggódom is miattad.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
