Novecento, mi a titkod?

„Szóval miről szól a könyv, az az olasz, amit most olvasol?” “Semmiről. De nagyon jó.” Ezt a kérdést én kaptam, és a választ is én adtam. Tudom, némi magyarázatra szorul, de talán csak akkor, ha még nem ismered ezt a bizonyos olasz szerzőt, Alessandro Bariccót. Valamint jól emlékszem arra is, hányszor forgattam már a szemem (legalább gondolatban, ha udvariasságból látványosan nem is) arra a mondatra, hogy “az irodalom lényege pusztán csak a szépség”.

Mert, persze, ez így van, de azért szépség ide vagy oda, szóljon is egy könyv valamiről, mondjon valamit. Nos, Alessandro Baricco harmadik könyvének olvasása után, azt hiszem, elmondhatom, hogy mostanra valóban megértettem, mit jelent ez a fenti rövid mondat, és azt is, hogy miért nem kell kiegészíteni semmivel.

A Tengeróceán, a Selyem és a Novecento ugyanis nagyon hasonlítanak abban, hogy nem nagyon történik bennük semmi. Hangulatukkal viszont olyannyira magukba szippantanak, hogy ezt észre se veszem. Mert az óceán moraját és a zongora hangjait hallgatva, melyek a sorok közül szólnak, keresek valamit. Mert a zene, amit Novecento, a zongorista, a történet főhőse játszik, a lélekhez szól. Mert a szépség, ha igazi, úgy tűnik, mégis elvezet valahová. 

Danny Boodmann T.D. Lemon Novecento lebilincselő története, mely a nevével kezdődik, pedig messzire vezet, befelé a lélekbe, vágyakhoz, félelmekhez és választásokhoz. Novecento egész életét egy óceánjárón tölti, soha nem száll le – még akkor sem, amikor már csak ez az egy lehetősége marad. Szomjas a világra, mégis csak azokon az embereken keresztül ismeri meg azt, akikkel a hajón találkozik. Fél a világ végtelenségétől, fél attól, hogy az álmai ott beteljesülnek. Inkább megmarad a zongorája mellett, a hullámok hátán, abban a világban, ahol mindig is élt, és amit ismer. A végtelenségbe csak a zenén keresztül mer belépni, és ezért nem felejti el a zenéjét soha senki, aki csak hallja.

Sokáig velem maradt még ez a történet azután is, miután befejeztem az olvasását. Hogy lehet egy ilyen szépséges, de semmi kis történetbe beleszőni ennyi mindent? Menni vagy maradni? Ragaszkodni vagy elengedni? Küzdeni az álmokért, vagy csendben, egymás után elbúcsúzni tőlük? Kiállni egy új színpadra, kilépni az ismeretlenbe, vagy lemondani erről, átengedni másoknak, meg sem próbálni? Eldönthetők ezek egyáltalán? És tulajdonképpen ki él igazán, és mi az, ami végtelen…?

Igen, Baricco történeteiben az a csodálatos, hogy szépségük és hangulatuk könnyedén utat talál a lélekhez, megpendít ott egy-egy húrt, megrebbent ezt-azt, lassan egyre mélyebbre hatol, és ezért nem számít, hogy a könyvben nem nagyon történik semmi, mert bennünk, a lelkünkben zajlanak ezek a történetek, és ezért nem lehet elmesélni sem, mert mindenkinek a sajátja.

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Részletek és rendelés itt!