Melyikkel kezdjem? Jó, ez nem kérdés, a nyár a szívem csücske, alapból is, itt is.
Mintha nem is ugyanaz a hely lenne, mint az év többi részében. Végre nem szakad az eső, nincs jeges szél az óceán partján, és rövidnadrág-papucs a napi viselet. A sok napfénytől aztán extázisban van mindenki, tele vannak a parkok, utcák, strandok, a zöld füvön sok színes pokróc, az uzsonnázó padokon hordozható grillezők, körülöttük több nagy hűtőtáska, a felnőttek sütögetnek, a gyerekek rohangálnak. Nem, ez nem egy erdei kirándulóhely képe, csak egy átlagos városi parké. De valójában nyáron töltöttük a legkevesebb időt a városban.
Whytecliff Park standja nevezetes, mert itt úsztunk is a vízben
Mert ott vannak a közeli tavak, némelyik egészen langyos, mások hűsek a nyári hőségben is, de fürdésre a legtöbb alkalmas. Ezt ki is használtuk, és nemcsak mi. Még az óceánban is úsztam néhány rövidet. Igaz, az legfeljebb 17-18°C-ra melegszik fel, de tudott olyan meleg lenni kinn, hogy még így is jól essen, ezt nem hittem volna korábban.
Iceberg Lake, 2022. augusztus
A nyár fénypontjai számomra mégis a magashegyi túrák lettek. Június végére olvad csal el annyira a hó 1500 méter környékén és felette, hogy neki lehessen vágni ezeknek, de akkor egy végtelen, csodákkal teli világ tárul ki. Már annak, aki megküzd érte.
Mert küzdeni azért kell, meredek erdei ösvényeken, hatalmas gyökereken, később laza, sziklás talajon kell felmászni oda, ahol aztán kinyílik a panoráma, bármerre nézek, havas hegycsúcsokat látok, meg se tudom őket számolni. Alpesi tavak kéklenek, gleccserek terpeszkednek a mély völgyekben, vízfolyások csorognak, csobognak, vízesések zúgnak, a “tavaszi hóolvadás” itt még augusztusban is tart. Nem hiszem el, hogy valóság, amit látok – csak amikor a jeges szél belecsíp az arcomba.
De gyorsan, mindig olyan gyorsan múlik a nyár, és jönnek az őszi esők. A falevelek sárgába és narancsba váltanak, a juharlevelek sötét vörösbe, de az esőerdők és a végtelen fenyvesek a hegyek oldalán örökké zöldellnek. Ősszel van a lazacvándorlás, ezresével úsznak felfelé ilyenkor a vad hegyi folyókon, hogy lerakják az ikráikat, aztán elpusztuljanak.
Az eső sokféle. Időnként bővizű, gyors zuhé, máskor napokig ömlik ugyanolyan bőszen, megint máskor csak szitál, de azt sem hagyja abba napokig. Időnként kisüt a nap, olyankor csoda száll a tájra megint, virulnak az esőerdők, csillognak a tavak, az óceán hullámai. Kéklik-zöldellik minden, és ez így marad végig az év során.
Igaz, hogy kevesebbet süt a nap, mégis több naplementét látunk. Nyáron az este 10 után lebukó napot soha nem volt időnk kivárni, olyankor már a Picur mellett feküdtem, és a századik utolsó kérdésére válaszoltam. “De hol kapcsolják be a csipogót, amikor nyílik a busz ajtaja?” “Miért mély az óceán?” “Miért nem tud gyorsan lefékezni a vonat?”
az esőerdők örökzöldje változatlan
Szinte alig venni észre, ahogy az ősz télbe vált, legalábbis a parton. Először csak a hegyek legcsúcsa fehéredik meg, aztán egyre porcukrosabb lesz a táj. Vancouverben és a part mentén szinte soha nem esik hó, de elég pár száz métert emelkedni a hegyek felé, belépünk máris a tél birodalmába, hófedte fenyők közé. A városra ömlő eső a hegyekben hó, így ha azt nem is dönthetjük el, hogy essen-e vagy ne, azt gyakran igen, hogy mi essen, ha a szabadban töltjük az időt.
tél a Mount Seymour hegyén
Nem színtelen a tél, de csípős, gyakran borús, szeles, és ritka az a nap, hogy valamilyen csapadék valamilyen intenzitással ne esne épp. A parton süvítő szél jócskán csökkent a hőérzeten, így hiába ritkák a mínuszok a városban, mégis kell a téli kabát. Várom a tavaszt.
A tavasz jó része is igencsak esős. Viszont hóvirágok és krókuszok nyílnak az esőerdő alján, rószaszínben pompáznak a cseresznyefák áprilisban a városi parkokban. Hívogatnak a hegyek, de még nem lehet menni, vastag hóréteg alatt pihennek a tavak, itt még júniusig a tél az úr. De a patakokat és vízeséseket az eső mellett már az olvadó hó is táplálni kezdi.
Körbeértünk, nyár van újra. Így akarok emlékezni rá, napsütésben, ahogy a mélykék fjordra lenéztünk a hegycsúcs tetejéről, ahogy tarkállottak a vadvirágos alpesi mezők, ahogy a Picur kacagott, amikor kézen fogva szaladtunk együtt a hullámokba, ahogy a sátrunkat felállítottuk a csillagos ég alatt.
Persze, valójában most tél van, de nekünk már nem lesz több telünk ott. Vár az ausztrál nyár. Írok egyszer, talán hamarosan, erről is.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
