Nem, nem az okok jönnek most, amik miatt írok. Az írás azon kevés tevékenységeim egyike, amit bármiféle külső ok nélkül csinálok. Csak úgy. Mert nem tudom nem csinálni. Fel sem merült bennem soha, hogy mi értelme írni. Hiszen az írás az értelme. Ezzel pedig éppenséggel az egyik legfontosabb dolgot tanította meg nekem: megtapasztaltam, mit jelent a valódi, belülről jövő motiváció.
Ennek a motivációnak nem kell noszogatás, sem jutalom. Az írás oka és jutalma önmagának. “A madár nem azért dalol, mert valami mondanivalója van. Azért dalol, mert dala van.” (Anthony de Mello) Ki kell írnom magamból, nem azért, mert akarom, hanem mert kijön belőlem, feltartóztatni sem tudnám.
Az írás elmélyíti bennem az élményeket, tapasztalatokat. Írás közben szűröm át őket magamon, és gyakran írás közben tanulom meg őket másképp is látni, mint korábban. Néha kifejezetten az a gyanúm támad, hogy én csak írva tudok alaposan, mélységében végiggondolni dolgokat. (Ezen írások java része sosem lesz publikus, önmagam és a köz nagy megkönnyebbülésére.)
Némileg kapcsolódik az előbbihez, hogy az írás jobb megfigyelővé tesz. S ezt már a blogon is igyekszem kamatoztatni. Olyan ez, mint fotósként “fotós szemmel” nézni a világot (igen, a fotózás a másik nagy szenvedélyem). Felfigyelek helyzetekre, jelenségekre, reakciókra, és konkrét embereken és élethelyzeteken túlmutató, általános érvényű igazságokat keresek bennük. A személyes élményeket, érzéseket, tapasztalatokat is igyekszem kívülről nézni.
Az írás jobb olvasóvá is tett. (Ennek a fordítottja is igaz egyébként, az olvasás pedig jobb íróvá.) A saját írásaimat visszaolvasva értettem meg először döbbenetesen pontosan, hogy az írás és az író nem ugyanaz. Az írás ugyanis az író gondolatainak és érzéseinek kivonata egy adott pillanatban, egy adott impulzus hatására.
Az író sokkal több az írásainál, nem is lehet őt azokból megismerni és mint személyiséget összerakni, mert nagyon hamis képet adna. Annak ellenére, hogy az írások igazak, és őt tükrözik. Kissé másképp nézek azóta híres íróinkra, költőinkre is. Kevesebb áhítattal, de kevesebb ítélettel is. A műveik az emberfelettibe tudnak emelni (katarzis), de ők attól még emberek voltak.
Végezetül az írás az én terápiám is. Nemcsak jobban megértem önmagam és másokat általa, de könnyít is rajtam, amit kiírok magamból. Néha pedig csak tömény, tiszta öröm, mely túlcsordul bennem, és szavakba formálódik. És bátorságot ad önmagam őszinte felvállalásához, hogy mindezt névvel teszem.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
