A fenti mondatot ajtócsapódás kísérte. Aztán csend. Ő ledobta magát az ágyára, sírva fújta a fejét a párnába. Dühében sírt. Tehetetlen dühében. Mert igazságtalannak érezte, ami történt. A szirénázó tűzoltóautót elvégre is ő kapta ajándékba. Ha nem akarja kölcsönadni Öcsinek, ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. És ha Öcsi erőszakkal akarja elvenni, akkor ő igenis megvédi azt, ami az övé. Igenis, akár meg is haraphatja. És hogy ezért őt megszidják, megpofozzák és megbüntessék? És hogy most Öcsi játsszon a tűzoltóautóval, büntetésből, amiért ő ilyen irigy? Ez igazságtalan. Utálja Öcsit. És mivel az engedélye nélkül játszik most a tűzoltóautóval, így még jobban utálja. Mást úgysem tehet. Anya elkobozta az autót, őt meg beparancsolta a szobába. Az egyetlen fegyvere, hogy haragszik. Azt nem tudják elvenni tőle.
Kétségbeesetten üvöltött, és dobálta magát egy darabig. Néha, mikor pillanatokra abbahagyta, fülelt egy kicsit, hogy odajön-e valaki a szoba ajtajához. Nem jött senki. Kifáradt. Nincs értelme a sírásnak, nem érdekel senkit. Mondták is, hogy csak hadd sírjon, ha akar. Gonoszok. Nem szeretik őt. Nem törődnek az ő érzéseivel, de az igazsággal sem. Az igazsággal, hogy a hülye tűzoltóautó az övé. Hát mit nem lehet ezen érteni? Miért nem Öcsinek tanítják meg, hogy ne vegye el engedély nélkül, ami nem az övé?
Haragszik mindenkire. Mert igazságtalanok. Mert nem törődnek az ő sérelmével. Nem érdemlik meg, hogy szeresse őket. Szét is fogja tépni azt a rajzot, amit anyának készített titokban a születésnapjára. Sohasem fogja megkapni. És el fog menni világgá. Úgysem fog hiányozni senkinek, hiszen őt itt nem is szeretik. Senki sem érti meg. Még apa sem állt a pártjára. De talán majd akkor, ha világgá megy, akkor egy kicsit szomorúak lesznek. Vagy nagyon. Megérdemelnék. Mert őt csak bántják, ráadásul igazságtalanul. Utálatosak. Öcsi különösen. Hogy utálja a kis alattomost.
* * * * *
Anya közben kimegy a konyhába, folytatja a mosogatást. Alig észrevehetően megcsóválja a fejét, amint tekintete a tűzoltóautóval játszó kisebbik fiára esik. Hát kire ilyen irigy az ő gyereke? Hiszen mindig arra tanította, hogy jószívűnek kell lenni. Különösen a kistestvérével szemben. Hát kit szeretne az ember, ha nem a testvérét? Most majd elgondolkodik a dolgon. Majd belátja, és bocsánatot kér. Hiszen megmondta neki, addig ott marad a szobában egyedül, míg bocsánatot nem kér a testvérétől, amiért bántotta.
* * * * *
Már egy óra is eltelhetett. Persze, nem tudja, mert a szobában nincs óra. De biztosan eltelt. Nagyon sok ideje itt van már, és nem törődik vele senki. Anya megmondta, addig nem mehet ki, míg bocsánatot nem kér. Hogy ő kérjen bocsánatot a kis genyótól? Még mit nem? Most is biztos az autójával játszik még mindig. És milyen kajánul mosolygott, mikor anya odaadta neki az autót. Utálatos. A bocsánatkérésnek mégis meg kell lennie. Mert anya mindig tartja a szavát. Ő meg már nagyon unatkozik. Felőlük akár világgá is mehetne. Mindegy, akkor bocsánatot kér, ha másképp nem lehet. De attól még utálni fogja Öcsit. Sőt, még jobban fogja utálni. Hát mi ez, hogy ekkora igazságtalanság után még neki kell bocsánatot kérnie?
* * * * *
Végre kisomfordált a szobájából az a gyerek, és kelletlenül elmakogott egy bocsánatkérést. Megölelték egymást a testvérek. Anya nagyot sóhajtott, visszatért a konyhába. Így van ez rendjén.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
