– És mivel foglalkozol?
– Kutató vagyok, patkányokat mérgezek.
– Nahát, én meg embereket. Csak szavakkal, persze.
– Ezt úgy érted, hogy írsz?
– Aham. Hébe–hóba. Egy művész ne legyen rendszeres. Megárthat.
– És megélsz belőle?
– Dehogy. Ez is a művészethez tartozik.
– De azért boldog vagy?
– Komolyan kérded?
– Ja, nem. Felteszem, a depresszió is a művészethez tartozik.
– Természetesen.
– De hát te olyan rendezett körülmények közül jössz! A suliban is az egyik legkiegyensúlyozottabb egyéniség voltál, semmi családi dráma, anorexia, részeges tivornya…
– Keményen dolgoztam.
– Nem kétséges. Mindig nagyon ambiciózus voltál.
– Igen, volt is bajom vele, míg kiirtottam magamból ezt is.
– És most?
– Most a hangulatban élek. Fent és lent. Középen sosem.
– Fárasztó lehet. Nem akarsz újra rendes életet?
– Az még ennél is fárasztóbb. Elvagyok én az alanyi és tárgyas ragozásokkal, vesszőkkel és pontos vesszőkkel, meg a depressziómmal. Kötelességtudóan csinálom.
– Igen, ezt is mindig csodáltam benned, a kötelességtudatot.
Meg nem értett művész
Olvastad már eslő regényemet?
Lili élete tökéletesnek tűnik. Budapesten él, egy multinál dolgozik, és hamarosan előléptetik. Vőlegényével az esküvőjüket tervezik. Mégis, valami hiányzik. Mintha valaki más életét élné.
Egy magányos estén, céltalan görgetés közben meglát egy hirdetést, és egyetlen döntéssel mindent hátrahagy: szakít, felmond, és elindul Ausztráliába bébiszitternek. Vajon bátorság vagy őrültség? És ott, a világ túlsó felén rátalál arra, amit keres?
Ha szereted a kalandokat, ha magadra ismersz Lili útkeresésében, ha hiszel abban, hogy néha ki kell lépni a megszokottból, akkor ez a könyv neked szól!
Vélemény, hozzászólás?