– És mivel foglalkozol?
– Kutató vagyok, patkányokat mérgezek.
– Nahát, én meg embereket. Csak szavakkal, persze.
– Ezt úgy érted, hogy írsz?
– Aham. Hébe–hóba. Egy művész ne legyen rendszeres. Megárthat.
– És megélsz belőle?
– Dehogy. Ez is a művészethez tartozik.
– De azért boldog vagy?
– Komolyan kérded?
– Ja, nem. Felteszem, a depresszió is a művészethez tartozik.
– Természetesen.
– De hát te olyan rendezett körülmények közül jössz! A suliban is az egyik legkiegyensúlyozottabb egyéniség voltál, semmi családi dráma, anorexia, részeges tivornya…
– Keményen dolgoztam.
– Nem kétséges. Mindig nagyon ambiciózus voltál.
– Igen, volt is bajom vele, míg kiirtottam magamból ezt is.
– És most?
– Most a hangulatban élek. Fent és lent. Középen sosem.
– Fárasztó lehet. Nem akarsz újra rendes életet?
– Az még ennél is fárasztóbb. Elvagyok én az alanyi és tárgyas ragozásokkal, vesszőkkel és pontos vesszőkkel, meg a depressziómmal. Kötelességtudóan csinálom.
– Igen, ezt is mindig csodáltam benned, a kötelességtudatot.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
