Emlékszem az iskolai ünnepségekre, amikor feszengve álltunk a tornateremben, osztályonként felsorakozva, blúzban, szoknyában, és nem mondhatnám, hogy áhítatos figyelemmel csüggtünk a szavakon, amiket valaki a mikrofonba mondott a tornaterem közepén. Évekkel később én mondtam őket, a hangom remegett az izgalomtól, annyira lámpalázas voltam, de hát, engem szemeltek ki a feladatra, és akkoriban még végképp nem tudtam nemet mondani.
Most nincsenek tömött tornatermek, és nincsen szabadság sem. Nem, nem abban az értelemben nincs, mint azon az egykori március 15-én, hanem egy olyan új értelemben, amire sohasem gondoltunk volna korábban.
Tudom, hiszen ezerszer elmondták, hiszen mindenki tudja, ez a közös érdekünk most, senki se tud jobbat, de ettől még a szabadság hiánya nem fáj kevésbé. Nem úgy képzeltem a kisfiammal itthon töltött első éveket, hogy szó szerint itthon töltöm őket. Fel se merem sorolni, mi mindennek a hiánya fáj, mert azok is csak azt bizonyítják, milyen szerencsés voltam korábban.
De ez a március 15. nekem most nem ünnep. Összeszorított foggal igyekeztem kitartani tavaly, aztán még idén télen is, de mostanra az erőim végére értem – főképp a lelki erőimnek, és tudom, még ebben is szerencsésnek kellene éreznem magam. Csakhogy amikor érzésekről van szó, nem létezik semmiféle kellene. Nem látom a végét, a vakcina ellenére sem, ami se olyan gyors, se olyan véglegesen lezárt megoldást nem hoz, mint amennyire csodát várt tőle az egész világ.
Szeretnék már kiruccani Bécsbe egy hétvégére, beülni a barátnőimmel egy forró csokira, enni egy fagyit az utcán, maszk nélkül lélegezni és mosolyogni – egyáltalán, mosolyogni. Ezeket korábban nem is tekintettem kiváltságnak, egyszerűen csak a mindennapi életem részei voltak, most pedig éppúgy nem tudom, mikor kapom vissza őket, ahogy tavaly tavasszal sem tudtam, amikor azt hallottuk és gondoltuk, hogy csak egy kicsit kell kitartani ebben, és majd minden rendben lesz. Még sincs rendben, és összeszorul a szívem, hogy a kisfiam épp ebbe született bele, és ki tudja, milyen lesz az a világ, amit ő ismerni fog.
Sok mindenre rádöbbentett ez az időszak, többek között arra is, hogy attól, mert van egy otthonom, ahol jól érzem magam, még nagyon is elvágyódom belőle. Attól, mert szeretek könyvekbe temetkezni, egy idő után fáj, hogy a könyvek adta kalandok csak illúziók, a képzeletem talán szabadon kalandozik, de annál nagyobb az ellentét a valósággal. Az otthon csak akkor édes, ha haza lehet bele térni. A képzeletbeli világ csak akkor érték, ha nem a valóságos helyett van.
Nyilván betartok minden szabályt. Nyilván kitartok. Mi mást tehetnék? Nem sok lehetőség van, ami igen, annak minden cseppjét igyekszem kifacsarni, de épp ez fáj ma nagyon, hogy hiányzik a szabadság, és nem tudom, mikor, hogyan és milyen mértékben kapjuk vissza. Sőt, most nem az a hős, aki a szabadságért harcol, hanem aki…?
//A kiemelt képet én készítettem évekkel ezelőtt Kaliforniában, és rajta az van, ami számomra a szabadság jelképe: az óceán.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
One Response
Talán éppen arra döbbent rá bennünket a mai valóság, hogy amit olyan természetesnek tekintettünk korábban az nem is olyan természetes. Ami nekünk a mindennapjaink része volt az a világ másik felén sokaknak nem az volt. Akkor talán ezek a dolgok mégsem magától értetődően csak úgy vannak és valakinek járnak másoknak meg nem. A szabadság igazi jelentése most tárul elénk igazán és a környezet amiben megélhettük nem magától jött létre. Ajándékként kaptuk. A mi ajándékunk vajon mi lesz a jövő nemzedék számára? Tudunk-e győztesként kikerülni ebből a Globális harcból ami körülöttünk dúl?