Sokan kérdezték tőlem, az Úton hősnője én vagyok-e. Bár a válaszom határozottan nem, az utazás és világjárás nekem is szenvedélyem, és most egy kicsit világgá mentem megint, mégpedig családostól. Kanadába. Egy évre. Vagy kettőre. Vagy, nem tudom.
Miért ide, miért most? Erre nehezen találok választ, pedig a válasz mélyen bennem van, csak nem szavakkal. Szavakkal csak annyit tudok mondani, hogy amióta ösztöndíjasként éltem egy évet Kaliforniában a Kedvessel, visszavágyunk a nyugati partra. Hogy szeretnénk bejárni ezt a régiót, és ehhez itt kell élni néhány évet. Pedig ez többről is szól ennél. Arról az érzésről, ami bennem volt, mikor Kaliforniában éltünk, és bennem van a mai napig, amikor erre gondolok. És hogy miért pont most? Nem pont most, évek óta ezt szeretnénk, de most adódott rá lehetőség.
Felszállt a gép, meg le is, kétszer is. De ekkora utat nem lehet reálisan érzékelni, ekkora változást nem lehet néhány óra alatt felfogni. Az előző reggelen még a budapesti lakásunkban pakoltunk. Úgy terveztem, nosztalgiázva elmélázok majd minden szobában búcsúzóul, hiszen vagy négy évig itt éltünk, ami a közös történetünk leghosszabb egy lakásban töltött ideje a Kedvessel. Mégsem búcsúztam, kapkodás lett az utolsó reggel, rohantunk le a csomagokkal, “jaj, gyorsan még egy peluscsere”, “nem, azt kérlek, ne pakold ki onnan”, cipőt fel, “ugye, semmit nem hagyunk itt?” (de, nagyon sok mindent). Lenn már várt a taxi, csak a Picur állt meg az ajtóban, “pápá, lakás”, de a repülőtér utána őt is jobban izgatta.
Csak egy lista volt a fejemben egész nap, hogy mikor, hol kell lennünk, kinek mit kell bemutatni, kérdezni vagy kapni tőle, és ezek hol vannak, illetve hová tegyük őket. Hány csomagunk van, melyik kinél, na, meg a Picurra melyikünk figyel éppen. Mire a fejemben levő lista minden pontja elé kitettem a pipát, addigra már egy ismeretlen ágyban feküdtem a Picur mellett. Altattam, és elaludtam én is. Egy Surrey nevű településen, Brit Kolumbiában.
Pedig zökkenőmentes utazás volt. Nem késtük le a csatlakozást, csak majdnem. Nem hagytunk el egyetlen csomagot sem, pedig a két kezünknél jóval több volt belőlük. Minden papírunk megvolt, rendben volt, amit igényelnünk kellett, azt a határon megkaptuk. De, azt hiszem, egy két éves gyerekkel a világ túlfelére költözni még zökkenőmentesen is nagyon fárasztó.
Pillanatokra azért eltöltött a boldog megnyugvás, amikor a repülőgép a napsütötte fenyvesek és fjordok felett ereszkedett, majd végül az óceán partján landolt. Pedig nem várt itt minket senki. Hogy semmi sem, azt már nem mondhatom, mert egy rakás intéznivaló nagyon is ránk várt. Meg az óceán.
Nálunk otthon, az “elmaradott Kelet-Európában” fél perc alatt átmegy egy utalás, itt miért kell hozzá három nap? És ezek itt nem ismerik a polcokat? Meg a fiókokat? A három lakásban, amit eddig megnéztünk (és amelyik mind kevésbé tetszett, mint a sajátunk, amelyikben Budapesten laktunk), egyáltalán nincs polc, se fiók a gardróbokban. Egy darab sem. Itt az emberek mindent vállfára akasztanak, még a zoknikat is?
Na, meg a melegvíz a kádban és a zuhanyzóban. A tekerővel erősséget nem lehet állítani, csak hőmérsékletet, és mielőtt a megfelelő pozícióba kerülne, jól lespriccel jéghideg vízzel. Először azt hittem, csak ezen a szálláson ilyen, amit lefoglaltunk az első két hétre, de nem, az összes többiben is így volt, amiket megnéztünk.
És nincs sajt. Van, de nem úgy, mint otthon. “Kérnék egy kiló trappistát.” Viccelsz? Itt olyan nincs, csak ízetlen gumik. Ami kicsit is hasonló, abból 100 grammos kiszerelést lehet venni legfeljebb, azt is méregdrágán. Pedig amúgy minden nagy kiszerelésben van, egy csomag vécépapír félig megtölti a kocsi csomagtartóját – és nem azért, mert az autó kicsi. (Közepes méretű autót kértünk, amikor otthonról béreltünk az első napokra. Aham. Amit kaptunk, az egy tank. Csak azért tudok parkolni vele, mert a parkolókat is ilyenekhez méretezik.)
A kukoricapehely meg émelyítően édes, én azt az otthoni sparos márkát szerettem. Nem, itt nincs Spar. Sem Lidl, meg Tesco. Ha némelyik bolt neve ismerős, azt a kaliforniai előtörténetemnek köszönhetem. (Walmart, persze, van.) A kenyér meg mintha gumiból lenne. Itt nem tudnak kenyeret sütni? Meg semmilyen egyéb péksüteményt sem, ami ehető?
Az eső is esik. Holnap is esni fog. Tudom, otthon is szokott, de biztos nem ennyit. Ha pedig most azt kérdezed, miért vagyunk akkor itt, a világ túlfelén, amikor ott, ahonnan eljöttünk, minden jobb, csak annyit mondhatok, ezt kérdezem magamtól én is.
U.I.: Nemcsak olvastam róla, hanem évekkel ezelőtt egyszer már meg is tapasztaltam ezt a jelenséget, amit kultúrsokknak hívnak, és jól tudom, a “sokk” nagyon találó ebben a szóösszetételben. De attól, mert értem, még ugyanúgy átélem. Megint. Ráadásul egy olyan országba jöttem, aminek a kultúrája messziről nem is tűnik annyira másnak, mint a hazámé. Hát, igen, messziről. Közelről viszont feltűnik, hogy nincsen trappista sajt. A túróról meg ne is beszéljünk.
A természet itt tényleg a küszöbünkön van. Esőerdő a város határain belül! Igen, esőerdő. Nem, ez nem a trópusok, mérsékelt övi esőerdő, van ilyen. Ahol sokat esik az eső, például itt. És nemcsak esőerdő, hanem jár hozzá vízesés, kanyon, sőt, még medvére is figyelmeztetnek a táblák – még mindig a város határain belül. Persze, kívül is. Zárható, tömör fém szemeteskukák vannak mindenhol, nem elég felemelni, be is kell nyomni egy gombot rajta, hogy nyíljon. A medvék miatt, hogy ne szokjanak oda a kirándulóhelyekre. (Nem láttunk még egyet sem.)
Az esőerdőkben a hatalmas fákon vastagon áll a moha, az erdő alját páfrányok borítják, a talaj mindig nedves. Vidáman csörgedeznek a patakok, és ezek a vízesések sosem száradnak ki. Még alig két hete vagyunk csak itt, és a két kezem már nem elég, hogy összeszámoljam, hány vízesést láttunk.
Ha arra gondolok, mit szeretek Vancouverben (aminek a belvárosában viszont érkezésünk óta egyszer sem jártunk még), akkor az esőerdők, a hegyek, a tavak, az óceán jutnak eszembe. Ez egy olyan város, aminek a legnagyobb vonzereje a természet. A városban, és a város körül is. A szárazföldön nem is tudunk olyan irányba autózni, hogy ne hegyeknél kössünk ki másfél-két órán belül. És amikor hegyet mondok, akkor valóban hegyre gondolok, fenyvesekkel és kopár sziklacsúcsokkal, októberben érkező havazással, smaragdzöld és türkizkék tavakkal, mint a képeslapokon. Legszívesebben egyszerre járnám be az összeset!
Bár a gondolataim és álmaim szárnyalásával a valóság sosem tud lépést tartani, így is eljutottunk már néhány mesés helyre. “Lesz még patak” – mondja a Picur lelkesen, mikor már vagy a harmincadik, a túraúton keresztül csörgedező bővizű erecskén gyalogol át (egyedül!) a gumicsizmájában. Igen, tényleg lesz még, sőt, sebes vizű hegyi folyón átívelő kis fahíd is, meg robajló vízesés. Én is alig várom őket!
Esik. Bámulok ki az új otthonunk ablakán, és azon gondolkodom, miért nem érzem magam otthon. Persze, csak néhány napja költöztünk be ebbe a kétszintes kis sorházba, aminek egy része még mindig kong az ürességtől, a másik meg tele van a szétdobált cuccainkkal, félig kipakolt bőröndjeinkkel. Bútorozatlanul vettük ki, itt nem is lehet máshogy. De már első este matracon aludtunk, sőt, lett étkezőasztalunk, székeink, konyhafelszerelésünk, néhány kisebb szekrényünk. Megkönyebbülés és hála tölt el, ha erre gondolok – főleg, mivel használtan és nagyon olcsón, jó részét pedig teljesen ingyen szereztük be ezeknek a dolgoknak.
Mégis, hiányzik az otthonunk. De hát ez az! Nem, nem ez, a másik, a régi, a budapesti. A miénk. Ez még nem a miénk. Még csak összehordtunk néhány berendezést és használati tárgyat, amiknek egy része még nem is a végleges helyén áll. És ez a hálószoba nem a mi hálónk. Ez nem a mi ágyunk. (Nem is, ágy még nincs, csak matrac.) Akárhová utazunk, sosem szokott zavarni a szálláshelyeink idegensége, sőt, már az első nap úgy mondom “késő van, induljunk haza”. Mert akkor az a haza. De most nem. Ez most nem ideiglenes, nem egy utazás. Ez az otthonunk lesz – az lesz?
És mi az, hogy sehol nem árulnak paplanhuzatot? Olyat, amibe be is lehet húzni a takarót?! Én itt nem tudok élni, még be se tudok takarózni kényelmesen… (1537. kultúrsokk 😛 )
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
