Vannak időszakok, melyek hegycsúcsként törnek az ég felé a mindennapokból. Megkövültek az időben, és annak múlásával nemhogy elhalványulnának, hanem épphogy egyre mélyebb a valóságuk, nagyobb a súlyuk, erősebbek a színeik, kontúrjaik. Beépültek a személyiségbe, tartópillérekké váltak. Nehéz beszélni róluk, nehéz pontosan megfogalmazni, miben áll a jelentőségük. Mert mindenben.
Nekem ilyen évem volt az, amit Kaliforniában töltöttem ösztöndíjasként a Kedvessel, közvetlenül az egyetem befejezése után. Megkísérlem a lehetetlent: megfogalmazni, mit jelent az az év számomra, vagy ahogyan gondolatban emlegetem, mit jelent Kalifornia számomra. Mert a kettő egybeforrt bennem.
Kalifornia az óceán végtelenségét, vadságát, erejét jelenti. Az örökös napsütést. A sós szelet, az alattam puha dunnaként elterülő ködöt, a hullámok soha véget nem érő moraját. A szabadságot. A mamutfenyők felérhetetlen méltóságát és ősi csendjét. A nyugalmat. A Sierra Nevada hófehér, kopár szikláit. A mélykék alpesi tavakon csillanó napfényt. A Yosemite vízeséseit. A kalandot. Képtelenül sok levezetett mérföldet és végigtalpalt túrát. Élményeket. A folytonos változásban megtalált állandóságot.
A nap által felperzselt barna füvet. A vakítóan naracssárga, februári pipacsokat. Az oroszlánfókák ugatását a móló felől. San Francisco dimbes-dombos utcáit. A mindig szél ostromolta, időnként ködbe burkolózó nagy, piros hidat. A kikötő nyüzsgését. A kertvárosok lusta egyformaságát. A szinte hanyagságot súroló nagyvonalúságot és előítéletnélküliséget. A mosolyokat. Kalifornia lakóinak gyerekes büszkeségét rajongva szeretett otthonuk iránt.
Jelenti még az új kezdetet is. Lendületet, lobogást. Az álmokat, a konok reményt, mely mintha az óceánról fújó friss szélből jönne, áthatva mindent, ami él és mozog. Az elhagyatottságot és az újra meglelt biztonságot. Kettőnket, az ismeretlenben egymásba kapaszkodva. Ezen az idegen, napfényes, messzi földön nem voltak ott a megszokott keretek és elvárások, szabad voltam rá, hogy bárki legyek. Olyan otthonommá vált, mint soha más hely előtte. Pedig itt éltem a legkevesebbet mind közül. Egyetlen évet csak.
Mégis a mai napig otthonom. Ez nem azon múlik, hol élek épp. Ez a Kalifornia, éppen ez és éppen így, valójában mindig is csak bennem és számomra létezett. Nem köti hely és idő. Nem veheti el tőlem senki, amíg lobog az a tűz, amit táplál bennem.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
