Másmilyen nem is tudsz lenni. A káprázatos tájak és ősi romok mellé jár a tipikus ír időjárás is, kell vagy sem. Mindenestől lehet csak téged szeretni vagy utálni, s akkor már inkább szeretlek.
Az elmúlt hetekben elég ritkán jelent meg új tartalom a blogon, ennek oka pedig, hogy ezt az időt Írország felfedezésével töltöttük. A mesélést éppoly nehéz elkezdeni, mint befejezni, túlcsordultunk élményekkel.
Megtapasztalhattam például, mennyiféle és fajta eső létezik. Enyhe ködszitálás sejtelmes fehérséggel kísérve. Sűrű szitálás, ami nem áztat ugyan el azonnal, ám néhány óra leforgása alatt lassan és alattomosan megteszi mégis. Ír fogalmak szerint persze ez eddig nem is eső. Végül is igazuk van, esernyő ugyanis a szitáló esőben mit sem segít. Ezek az apró cseppek túl picik és könnyűek ahhoz, hogy függőlegesen hulljanak, ehelyett inkább beférkőznek mindenhová, s ebben hű segítőjük a táj felett állandóan süvítő szél.
De van ám igazi eső is! A derűs kék ég akár 20 percen belül haragosszürkébe tud váltani, s a hideg, sötét színű tavak víztükrét már veri is az eső. Mire magadra kapod az esőkabátot, a vízálló nadrágot, esővédőt húzol a táskára, már el is vonult, további öt perc múlva pedig bele is izzadtál minden cuccodba a napsütésben. Persze, van, hogy egy órán belül jön az újabb eső, és van olyan is, hogy napokig ömlik, teljesen egyformán és fáradhatatlanul. A tájon megül a köd, a szél pedig hirtelen lökésekkel egyenesen az arcodba vágja a nagy cseppeket, amik szinte késként hasítanak. Ha addig esetleg láttál volna valamit…
Mondanom sem kell, szinte minden nap esett, bőven volt alkalmunk kedvenc esőfajtát választani. Tulajdonképpen hamar meg is békéltünk minddel, leszámítva a több napon át változatlanul ömlő esőt. Cserébe viszont a néha előbukkanó napfényben szinte vibrált a fű zöldje, a májusi vadvirágok pedig mindenhol sárgára, rózsaszínre, ciklámenre festették a smaragd szigetet. Kiszáradt vízesést se láttunk.
A borostyánnal, mohával és vadvirággal benőtt ősi romok, a szürke kőből épült kastélyok és az őket körülölelő hatalmas parkok, valamint a környező kopár dombok, lápok és tavak csodálatos harmóniában olvadtak egybe. Hol a Brontë nővérek, hol Jane Austen regényeiben járkáltam – és egyáltalán nem csodálkoztam, hogy ahány alsószoknya csak volt a hősnőn, mind átázott.
Az óceán szeszélyes és vad szépsége ismét elrabolt. A szélből, a hullámok morajából, a tengeri madarak vijjogásából most is, mint korábban már annyiszor, a szabadság hangját hallottam ki.
Az ír életérzéshez tartoznak még a birkák, akik mindenhol ott vannak. A kőkerítésekkel szegélyezett keskeny vidéki utak, melyeknek hely hiányában igen nehéz a bal oldalán vezetni, ellenben lepacsizhatsz az ablakból a szembejövő autóval, ha épp mégis elférnétek egymás mellett.
És természetesen maguk az írek, akiknek pár perc napsütésben rögtön minden lovely, akik távolságtartó udvariasságukkal együtt is roppant szívélyesek, az irónikus humoruk pedig egyébként is megkedveltette volna velem őket. Akik kifekszenek fürdőruhában a strandra, mert már majdnem süt a nap, valamint az őrült szélben is leterítik a piknikező pokrócot. Sőt, utóbbinak vízálló verziójával is találkoztunk, mely hosszas ködszitálás és átvizesedett fű esetén használandó, hiszen az is még igen szép idő.
Megszerettem-e Írországot? Azt hiszem, inkább csodálom. Magával ragadó természeti és kulturális kincsekkel van teli, északias zordságával teljesen elüt az általam megszokott helyektől, és körbeöleli a végtelen óceán. Színeit és látnivalóit szeszélyesen mutogatja, vagy éppen eső- és ködfüggöny mögé rejti. Ugyanakkor bennem szikrája sincs az ír léleknek – na, jó, talán egy csöpp irónia. De nekem Írország utazóként gyönyörű, ha utána hazarepülhetek a napfénybe (khm… vagy jégesőbe).
Te jártál már északi tájakon? Megszeretted őket?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
