Húszas éveim elejétől fogva, első munkahelyemtől kísér ez a kérdés, és utólag rájövök, sokkal előbb is bennem volt már, csak nem vettem észre. Elsőkönyves íróként pedig előjött most újra, más formában, mégis ugyanúgy.
Sokáig azt hittem, nem viselem jól a kritikát. Semmilyen kritikát. Aztán rájöttem, csak arról van szó, hogy nem tudom, mit jelent építő kritikát kapni, és mások sem tudják, hogyan kell ilyet adni. Hálás vagyok, hogy élet- és karrierutam bizonyos pontjain összefutottam olyan emberekkel, akik képesek voltak az építő kritikára, mert általuk tanultam meg, mit is jelent ez egyáltalán – és sokadszorra azt is, hogy nem, nem velem van a baj.
„Nem bírja a kritikát”
Mondják gyakran, és nem veszik észre, a ledorongolás nem kritika, a nyilvános ledorongolás meg főleg nem. Az pedig, hogy „szerintem ez uncsi”, vagy „nekem ez nem nagyon jött be”, nem kritika, hanem vélemény, amivel éppúgy nincs mit kezdeni, mint azzal, hogy valaki szereti-e a spenótot vagy a barackszínt (ami egyesek szerint nem is szín). Az, hogy „szép munka” meg „jól csináltad”, dicséret, és általában üres, bár jószándék van mögötte, és ez is valami (nem is kevés). Tanulni azonban nem lehet belőle.
Akkor milyen az igazi kritika? És mitől lesz építő?
A valódi kritika ott kezdődik, hogy támpontot ad, pontosan hogyan lehetne jobban. A valódi kritika nem személyeskedő. Egy adott elvégzett feladat konkrét elemeit, vagy éppen a hozzá fűződő cselekvésünk konkrét elemeit emeli ki. Ha mindez javító szándékkal, empátiával történik, akkor lesz építő. Amire, azt gondolom, mindenkinek szüksége van, mert építő kritika nélkül nem tudunk fejlődni.
Mégis olyan nehezen megy ez
Adni is, kapni is. Azt hiszem, épp azért, mert keveset tapasztaltuk, pedig ezt csak tapasztalatból lehet megtanulni. És mivel nem tudunk építő kritikát adni, ezért az, akit kritizálunk, nem is fogadja ezt jól, nem fejlődik általa, és ő sem tanul meg konstruktívan visszajelzést adni. Ördögi kör. Ja, mindezek mellett pedig az sem árt, ha tudunk ítéletmentesen, józanul gondolkodni, elemezni, vizsgálni.
A magyar oktatási rendszerből kinőve hogy is ne tudhatnám, hol van ennek a gyökere. Multis munkahelyeimet végigkísérő tapasztalat, hogy nemzetközi csapatokban valamiért általában a magyarok azok, akik se nem kérdeznek, se nem fogalmaznak meg véleményt. Korán leszoktatnak minket mindkettőről, azt hiszem. (Mielőtt pedig ezt valaki az összes tanár elleni kritikának venné, nem az. Ez egy rendszer kritikája, és én is találkoztam számos tanárral, akik sokat tettek érte, hogy ezt a rendszert kompenzálják. Hálával is gondolok rájuk.)
Egy évig az Egyesült Államokban élve viszont azt is láttam, milyen ennek a fonákja. „Positive feedback”, szendvicsmodell (építő kritikádat is két dicséret közé csomagold). Számomra ez gyógyító volt, de aki ezzel nő fel, és még túlzásba is viszik neki „biztos, ami biztos” alapon, az nagyon képtelen elvárásokkal léphet ki később az életbe. Nem beszélve arról, hogy a túlzás is vissza tud ütni. „Kisfiam, ez a legszebb ló, amit valaha láttam!” “De anya, én tehenet rajzoltam…”
Mi a megoldás?
Nem hinném, hogy van egy kizárólagos. Próbálkozni kell, alázatosnak lenni és fejlődni ebben is, mint minden másban. Csak hát, építő kritika nélkül nehéz fejlődni. 😛
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
