Mert ma nosztalgikus hangulatom van, mert egy pár hónapos babával azért mégsem vág neki az ember esőben-ködben-szélben a nagyvilágnak, így ma is itthon ücsörgök, és mert jön az év vége, amikor szeretek visszatekinteni a szép pillanatokra. Ezek a pillanatok nemcsak az elmúlt évből vannak, hanem az elmúlt tízből. Megmelengetik a szívem, valahányszor rájuk gondolok.
A természetjárásban azt tartom az egyik legcsodálatosabb dolognak, hogy természetes élőhelyükön találkozhatok a vadon élő állatokkal. Nem úgy, mint az állatkertben, ahol a látogató a fontos, neki adják el az élményt, úgy van kialakítva minden, hogy ő jól lásson, közel lehet menni, néha tapizni-simizni is.
A vadon más. Háttérbe húzódva, csendben szabad csak figyelni az állatokat, mintha ott se lennék. Véletlenül lehet csak beléjük botlani, és minden ilyen találkozás váratlan ajándék. Sosem tudhatom, hogy pontosan mit fogok látni, talán pont nem azt és nem úgy, ahogy arra számítottam. De ha nyitott vagyok, a természet mindig meglep valamivel.
Óriás teknősbékával úszás Zakynthos szigetén (Görögország)
Ez évekkel ezelőtt volt, és az egyik első állatos élményünk a Kedvessel. A hazaindulásunk napján még leugrottunk gyorsan úszni egyet a laganasi-öbölbe. Kora reggel volt, a strandon alig lézengett valaki. Úszás közben pedig csatlakozott hozzánk egy Caretta Caretta óriásteknős. A vízfelszínen tempózva hosszú percekig bámultuk a kristálytiszta vízben, amint alattunk úszik. Aztán tovatűnt, de csodás élménnyel hagyott ott minket.
Verseny a delfinekkel a Monterey-öbölben (Kalifornia, USA)
Félnapos bálnalesen voltunk a gazdag tengeri élővilágáról híres Monterey-öbölben. Valóban láttunk bálnát, kétszer is, legjobban mégis a delfinek nyűgöztek le aznap. Akváriumban ugyan láttunk már delfint előtte, de az nem volt ahhoz fogható, mint amikor egy kb. 50 delfinből álló raj úszott versenyt a hajónkkal. Játszottak egymással, ugrándoztak a hajó körül, és még az egyik bálnával is játékba kezdtek, aki ezt egy ideig egykedvűen tűrte, majd méltóságteljesen továbbállt.
Napozó fókák Half Moon Bay egyik strandján (Kalifornia, USA)
Igazság szerint a Kaliforniában töltött egy évünk annyi vadonbeli élménnyel ajándékozott meg, amennyiben sem előtte, sem azóta nem volt részünk. Némelyik találkozásnál megilletődtünk kicsit, de utólag nem mondanánk le egyikről sem. Egyet emelnék most ki még közülük, a kedvenc fókalesünket.
A San Franciscó-hoz közeli Half Moon Bay strandjainál túráztunk, és éppen egy magas partszakaszt másztunk meg, ahonnan lenézve egy kisebb strandra lehetett rálátni. Lemenni azonban nem lehetett, és talán pont ez volt az oka annak, hogy a fókák ezt a helyet választották napozáshoz. Vagy huszan feküdtek ott egymás hegyén-hátán, a nagyobbak inkább csak elterültek, néhány kisebb viszont fészkelődött, átmásztak egymáson (és a morcos felnőtteken), sőt néhányan a vízben is játszottak. Sokáig néztük őket, észrevétlen maradva.
Hegyi kecskegida gleccsert hódít a mamájával (Montana, USA)
A Glacier Nemzeti Parkban túrázva nemcsak gleccsereket és hihetetlen színű gleccsertavakat csodálhattunk meg, hanem találkozhattunk kíváncsi, túrabakancsokat lelkesen megrágó mormotákkal, tóban fürdőző jávorszarvasokkal, és bármilyen meredélyt leküzdő hegyi kecskékkel is. Az egyik legkedvesebb jelenetem, ahogy a távolból megfigyelhettem, hogyan segíti végig egy hegyi kecske a kicsinyét az egyik hegyoldalon, aminek meredeksége a függőlegest közelítette. Könnyedén és gond nélkül, természetesen. 😀
Séta az úszkáló aligátorok felett (Florida, USA)
Amikor először olvastam arról, hogy a floridai Everglades Nemzeti Parkban szabadon élnek az aligátorok, kerekre nyílt a szemem. Mégis ki menne aligátorok közé sétálni? Úgy tűnik, én. És ez is azon élményeim egyike volt, ami rádöbbentett arra, hogy a vadon élő állatok általában békén hagyják az embert, ha az nem mászik bele a személyes terükbe. Másrészt arra is, hogy a természetben magadért felelsz. Ez nem egy állatkert, ahol ki van téve a tábla, hogy ne nyúlj be az oroszlánhoz, mert leharapja a kezed.
Viszont a mocsár fölött sétálni a pallón, miközben lustán úszkálnak, vagy tökéletesen mozdulatlanul lesben állnak alattam az aligátorok, különleges élmény. Mintha egy rövid időre én is része lettem volna valaminek, amit csak természetfilmeken láthat nagyon sok ember.
Forgalmi dugó a Yellowstone Nemzeti Parkban (Wyoming, USA)
A világ legrégebbi nemzeti parkja szintén tele van élő és élettelen csodákkal. Grizzly medvék, jávorszarvasok, mókusok, őzek és farkasok, bölények. Bölénycsordák legelésztek az út mentén, ahogy vezettünk át a parkon. Majd dugóba kerültünk, pedig nem volt baleset, csak egy termetes bölény sétált szépen komótosan az úttest közepén, az őt megelőzni próbáló autókkal pedig bőszen szembefordította a szarvait. Hát, itt ilyen a közlekedési dugó.
Lundák Látrabjarg szikláinál (Westfjords, Izland)
Izland nyugati fjordjainak legnyugatibb sziklája a kb. 400 méter magas, majdnem 15 kilométer hosszú Látrabjarg. Oldalában tengeri madarak milliói fészkelnek, és túrázóként az egyetlen, bár elég komoly nehézség, hogy a sziklafal meredek, a madarak pedig a leginkább hozzáférhetetlen helyeket kedvelik. Óvatosan a meredély szélére hasalva azonban több lundát is egészen közelről megfigyelhettünk. Ők ezeknek a szikláknak a sztárjai, és nekünk is a kedvenc madaraink lettek, azóta Írországban is kerestük (és meg is találtuk) őket.
Kenguruk egy új-dél-walesi kempingben (Ausztrália)
A következő emlék nagyon messze visz. Egy új-dél-walesi hajnalba, Jervis Bay türkiz öblei mellé, amikor félálomban a kemping mosdója felé botorkálva majdnem felbotlottam egy kenguruban. Később egy másik érdeklődve figyelte, amint mindkét hatalmas bőröndünket módszeresen áttúrom, majd kipakolom a kocsi mellé, naptej után kutatva (amiből akárhányat is vettünk, rejtélyesen eltűntek valamerre, csak az itthoni kipakolásnál bukkant elő vagy 3 flakon… hetekig bőröndből élni és öltözködni tartogat kihívásokat 😀 ).
Ahol koalák lógnak a fákról… (Ausztrália)
Ha már a kenguru megvolt, a koala sem maradhat el, pedig velük a mindenfelé előbukkanó kenguruknál sokkal nehezebb a vadonban találkozni. De megérte keresgélni, meg korai sétára indulni a Melbourne-től nem messze fekvő Great Otway Nemzeti Park egyik kempingje mögötti eukaliptusz erdőben, mert rengeteg édesen alvó szőrgombolyagot fedeztünk fel. Az egyikük pedig még ébren is volt (ami a napi 20 órát alvó koaláknál nem kis szó), és egészen alacsonyan eszegetett, sőt, azt is kivárta, hogy tisztes távolból lefényképezzem.
Búvárkodás a Nagy Korallzátonynál (Ausztrália)
S egy réges-régi álom, amiből szintén emlék lett azóta… Órákig úszkáltunk a majdnem 30 fokos vízben a Nagy Korallzátonynál, vigyázva, nehogy belerúgjunk véletlen a felszínhez közeli korallokba, miközben a színes halrajokat követtük.
S akik a legveszélyesebbek…
A sirály, aki bizony a másodperc törtrésze alatt kikapja a kezedből a szendvicset, amibe épp harapnál bele. A chipmunk, az édes kis csíkos hátú mókus a Chip és Dél című meséből, akinek a harapásával mehetsz az ügyeletre. Valamint egy tehén, akiről úgy tűnik, hogy békésen legel (s minek is félnék egy tehéntől ott, ahol medvék és csörgőkígyók élnek?), de amint úgy érzi, hogy túl közel sétálsz el mellette, patájával kaparni kezdi a földet, s igen barátságtalan tekintettel szegezi szemét a tiédbe. Lassan hátrálsz. Ezúttal megúsztad, s már tudod, a teheneket is komolyan kell venni.
Nektek milyen csodás, vicces és félelmetes élményeitek vannak vadállatokkal való találkozásokról?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
