Vannak, akik nem értik, minek költöztünk mi egyáltalán Vancouverbe. “Abba a szörnyű, hideg esőbe!” Vannak, akik ugyanígy nem értik, miért nem maradunk. “Ez a legjobb hely Kanadában, egész évben gyönyörű az idő, ki lehet menni a szabadba!” Mindkét meglátás igaz.
Emlékszem, milyen ajánlásokat hallottam és olvastam a kisfiunk születésekor a csecsemők hidegben való levegőztetéséről, és hogy ahhoz képest nagyon meredek az, hogy kanadai anyukák mínusz húszban túráznak a pár hetes csecsemővel. Mármint, számomra meredek. Azok számára, akik valódi kanadai télben élnek, az a fura, hogy ezen miért kell fennakadni. Vagy épp azon, hogy ebben a kellemes klímában, Vancouverben, ahol mi élünk, alig pár fokban, csípős szélben mezítláb szaladgálnak a kisgyerekek a strandon, játszótéren – miközben rajtam vastag zokni és bakancs. És ők valóban jobban viselik a hideget nálam, aki mínusz húszban egymagam se mennék sehova, nemhogy gyerekkel. Na, vajon miért?
Máskor az tölt el döbbenettel, hogy mennyire túlzóan sokat és semmiségekért dicsérik a gyerekeket a szüleik a játszótéren. Aztán elgondolkozom. Tényleg túlzó? Vagy inkább az én érzékemmel van a baj, aki megszoktam, hogy amíg jól csinálok mindent, addig nem kapok visszajelzést, amikor rontok, akkor jön a kritika, szidás. Magam igyekszem nem ilyen lenni, és úgy érzem, sokat dicsérem a kisfiam, de a kanadai szülőkhöz viszonyítva ez korántsem igaz. De hozzájuk kell viszonyítani? Mihez kell viszonyítani?
Takakkaw Falls – hogy mennyire számít nagynak, az attól függ, mihez viszonyítunk
Az amerikai kultúrában tapasztalható folyamatos egósimogatásnak egyértelműen rossz hatásai is vannak sok gyerekre és fiatalra, de rám az az egy év alatt, amit ott töltöttem, kifejezetten gyógyítóan hatott. Most akkor jó, vagy nem jó?
“Nem túl hideg szerinted ez a folyó?” – kérdezi az idősebb hal a kicsit. “Mi az a folyó?” – kérdez vissza a kishal.
Így szól az a keleti közmondás, amit talán nem szó szerint írtam le, de a lényege mélyen bennem ragadt, mert olyan találóan fogalmazta meg azt, ahogyan és amilyen felnőtté válunk abban a családban, társadalomban, országban, ahol felnövünk. Sokáig nem vesszük észre, milyen is az a folyó, amiben élünk, mert annyira magától értetődően az a természetes közegünk. Ahogy bánnak velünk, amit jónak vagy rossznak tartanak abban a közegben, amiben felnövünk, az épül belénk is, mint mérce.
Eszünkbe se jut, hogy más folyók is vannak – hidegebbek, melegebbek, nyugodtabbak vagy vadabbak. A felnőtté válás része, hogy megismerjük, nem minden család olyan, mint a miénk, és hogy a miénktől eltérő vélemények vagy szokások nem feltétlenül rosszabbak, csak szokatlanok számunkra.
hideg kanadai hegyi folyó, Glacier Nemzeti Park
Hogy jön mindez Kanadához? A külföldre költözéssel hazánk szokásaitól is távolabb kerülünk, ezért jobban rájuk látunk, mert kívülről (is) tudjuk nézni. A kultúrsokk nagyon erős élmény már az elején, de valójában az első sokk után is folyamatosan találkozni fogunk olyan dolgokkal, amik gyökeresen eltérnek attól, amit mi normálisnak érzékelünk.
Az elején úgy érezzük, mintha elvették volna tőlünk a megszokott életünket, ahol biztonságban éreztük magunkat, mert tudtuk, mire számítsunk. (Más kérdés, hogy valójában nem tudtuk, és ez a biztonság csak illúzió.) De az új dolgok lehetőséget is adnak arra, hogy felülvizsgáljuk a saját meggyőződésünket és normáinkat, és a külföldön megélt furcsaságok gazdagítsanak minket. Nem azért, mert mindent rosszul tudtunk eddig, és az új dolgok mind jók, hanem azért, mert új nézőpontot hoznak be. (Például azt is, hogy észrevesszük az addig természetesnek tartott jó dolgokat a saját hazánkban.)
A külföldön töltött idő rugalmasabb, sokoldalúbb személyiséggé tehet minket – ha nyitottak vagyunk rá. Mert az is egy lehetőség, hogy bezárkózunk, eltökélve, hogy minden, ami más, mint amit megszoktunk, rosszabb is egyben. Így lehet külföldön is éppoly keserűen élni, mint előtte otthon, és erre is van példa bőven. Bárhová is megyünk, önmagunkat nem tudjuk otthon hagyni, ahogy azt mondani szokás.
Általában véve igaz-e, hogy azok az emberek, akik más országokban is eltöltöttek hosszabb időt, elfogadóbbak? A más országokban eltöltött idő pont arra is megtanít, hogy ne ennyire élesen, fekete-fehéren kategorizáljuk a dolgokat. Ez az összefüggés talán csak a fordítottjáról igaz valamennyire, hogy a nyitottabb, kíváncsibb, elfogadóbb emberek azok, akik szeretnek utazni, más országokat, tájakat, embereket, kultúrákat, ételeket megismerni, és ezáltal valószínűleg még elfogadóbbá válnak. De nemcsak ezáltal válhat valaki elfogadóvá. Éppúgy, egy külföldi tapasztalat sem tesz törvény szerint nyitottabbá mindenkit.
“Azt mondjuk az embereknek, hogy ne féljenek az álmaikat követni, de álmodni csak olyasmiről tudunk, amit el tudunk képzelni. A képzeletünk pedig, attól függően, honnan jövünk, nagyon is korlátos.” – mondja a Dél-Afrikában született humorista, Trevor Noah az önéletrajzi visszaemlékezésében. Nos, a külföldi élet ezeket a korlátokat tudja tágítani, ha hagyjuk.
Mi most egy melegebb folyót választottunk.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
