Nézegetem a frissen kiküldött adókártyát. Születési dátum 2019. (De hát a születési dátumok mind úgy kezdődnek, hogy ezerkilencszáz…?) Az anyja neve mellett a saját nevemet látom. Hitetlenkedve pislogok. Szóval tényleg.
Már több mint egy hónapja született, és azt hiszem, a tudatomig még mindig nem jutott el teljesen, hogy van egy kisfiam. Pici és törékeny kisfiú. Ugyanakkor ahhoz mégis túl nagy, hogy ő ugyanaz legyen, aki a hasamban rugdalózott még nemrég. Ránézek, és azt érzem, kizárt dolog, hogy ő elfért volna a hasamban.
Az utóbbi hetek inkább olyannak tűnnek, mintha keletkezett volna egy törés az univerzumban, ami valahogy beszippantott. Mindenféle eddig ismert normalitás megszűnt. A napok összefolynak, eltűnt a hétköznap és a hétvége, sőt a nappal és az éjszaka fogalma is, teljesen megváltozott az idő. Valahol útközben pedig elveszett az én. Vagyok én még egyáltalán, vagy csak a szoptatás, pelenkázás és sírás (általában ő, de időnként én, és néha szinkronban) monoton ismétlődése definiálja a létet?
Nem lepődnék meg, ha egyszer csak felébrednék, és minden újra normális lenne. Elugranék a boltba, metróra szállnék, előzetes szervezés nélkül csak úgy megmosnám a hajam. Ezek a nem különösebben örömteli, egyszerűen csak a hétköznapjaimhoz tartozó dolgok talán elhitetnék velem, hogy mégiscsak létezem. De bármennyire is a feje tetejére állt minden bennem és körülöttem, tudom, ilyen ébredés nem lesz.
Bár az ébrenlét és alvás egyensúlya teljesen felborult, sőt a köztük levő határ is gyakran elmosódik, annyit azért már felfogtam, hogy ebben az új univerzumban kell összeraknom valami énfélét. Aki például nem lepődik meg azon, hogy a neve az “anyja neve” rovatban szerepel valakinek a lakcímkártyáján. Ugyanis tudja, hogy ő egy anya. Amiről azt hitte, ez ösztönös tudás. Nos, talán olyannyira az, hogy a tudás az ösztönökön túlra nem is jut el csak úgy magától, az agy pedig a jelenlegi állapotok között minden felesleges tevékenységnek megálljt parancsolt. Határozatlan időre, a krízishelyzet megszűnéséig.
* * * * *
Leteszem a kiságyba. Nézem az arcát, ahogy mosolyba rándul. Ez még nem igazi mosoly, öntudatlanul rándulnak be az arcizmok mindenféle grimaszba. Sírógrimasz is van. Abból viszont igazi sírás lesz. Ismét.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
