Ürmös Beáta

Kategória: Versek

  • Szerelmes versek Ady Endrétől

    Szerelmes versek Ady Endrétől

    Ady Endre szerelmes versei nem éppen Valentin napra valók, vagy esküvői meghívóra. Viszont több oldalról járják körbe a kapcsolatokat, és elképesztően érzékletesen villantanak fel tipikus mintázatokat. Összegyűjtöttem azokat, amik számomra a legerősebbek – és nem, a Héja-nász az avaron nincs köztük, pedig igen, az is, de azt mindenki ismeri. Nézzük a többit:

    Nem…

    Nem, nem hiszek! Mért űzzem én a lelkem
    Epedő vággyal bolygó fény után?…
    Minden reményem megtört a keserven,
    Hisz balga, őrült ábránd volt csupán.

    Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
    Az én világom irdatlan, sötét,
    Ezer tavasz s ezer tavasz virága
    El nem zavarja fullasztó ködét.

    Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
    Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
    Elkárhozástól meg nem váltja semmi
    S a te sugárod: őrjöngő remény.

    Tűnt ifjuságnak visszajáró árnya, –
    Az lettem én… a mult után futok…
    Isten hozzád, szerelem szép világa!
    Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok…

    Svábhegy, Budapest, Hungary

    tavasz a Svábhegyen

    Tudj meg többet első regényemről:

    Az én menyasszonyom

    Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
    De elkisérjen egész a síromba.

    Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
    “Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

    Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
    Csak a szivébe láthassak be néha.

    Ha vad viharban átkozódva állunk:
    Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

    Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
    Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

    Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
    Borúljon rám és óvjon átkarolva.

    Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
    Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

    Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
    Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

    Amiben minden álmom semmivé lett,
    Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

    Kifestett arcát angyalarcnak látom:
    A lelkem lenne: életem, halálom.

    Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
    Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

    Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
    Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

    Meghalnánk, mondván:
    “Bűn és szenny az élet,
    Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

    Snowdrops in North Vancouver, BC, Canada

    hóvirágok eső után, egy kanadai tavaszon

    Ha szeretlek…

    Ha szeretlek, akkor hazugság,
    Amit igaznak hittem én.
    Hazugság a sírás, a bánat
    S az összetörtnek hitt remény.
    Hazugság akkor minden, minden,
    Egy átálmodott kárhozat,
    Amely még szebbé fogja tenni
    Az eljövendő álmokat.

    Ha szeretlek, akkor vergődve
    A halált nem hívom soha,
    Eltűröm még a szenvedést is,
    Nem lesz az élet Golgota.
    Mikor álmomból fölébredtem,
    A percet meg nem átkozom –
    A lelkedhez kapcsolom lelkem
    S mint régen, ismét álmodom.

    Ha szeretlek… Ne adja Isten,
    Hogy hazug legyen ez a hit!…
    De mért?… Legyen hitvány hazugság,
    Elég, hogy engem boldogít.
    Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
    Haljak meg most, ez üdv alatt –
    Többet ér egy hosszú életnél
    Egy álmot nyujtó pillanat!…

    Anaga Rural Park, Tenerife, Canary Islands, Spain

    A nagy szerelemből

    A nagy szerelemből
    Nem maradt meg semmi.
    A multat olyan jól
    El tudtam feledni:
    Nem emlékszem másra,
    Csak a búcsuzásra.

    Megfogtam kis kezed
    Hűséget fogadva,
    Kacagás volt nézni,
    Hogy meg voltunk hatva
    S míg ott álltunk ketten,
    Majdnem sírni kezdtem.

    Engem a tömegbe
    Vitt az élet árja,
    Itt meg hamar elszáll
    Az ifjukor álma…
    Vissza úgyse kapnám,
    Minek is siratnám?…

    …megszeretik egymást
    Ifju és leányka.
    Tündér-álmot szőnek,
    Sírnak is utána, –
    Megszeretik egymást
    S elfeledik egymást!

    Ne búsuljunk rajta,
    Nem segítünk rajta.
    Józannak kell lenni,
    A világ azt tartja.
    Régi mese, régi…
    Kár róla beszélni!

    Tudom, hogy hű hozzám
    Jómagad se lettél,
    Álmodozó szívvel
    Minek is szeretnél?
    Az álmoknak vége,
    Nem adnak pénzt érte.

    Kalmár szívvel járjuk
    Tovább a világot,
    Kacagjuk a multat,
    Kacagjuk az álmot
    S hogyha találkoznánk,
    De jól is mulatnánk!…

    A nagy szerelemből
    Nem maradt meg semmi,
    Álmaim olyan jól
    El tudtam temetni,
    Nem emlékszem másra:
    Csak a búcsuzásra…

    Yellow crocuses in Vancouver, BC, Canada

    krókuszok Vancouverben

    Meg akarlak tartani

    Őrjít ez a csókos valóság,
    Ez a nagy beteljesülés,
    Ez a megadás, ez a jóság.

    Öledbe hullva, sírva, vágyva
    Könyörgök hozzád, asszonyom:
    Űzz, kergess ki az éjszakába.

    Mikor legtüzesebb az ajkam,
    Akkor fagyjon meg a tied,
    Taposs és rúgj kacagva rajtam.

    Hóhérok az eleven vágyak,
    Átok a legszebb jelen is:
    Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

    Testedet, a kéjekre gyultat,
    Hadd lássam mindig hóditón,
    Illatos vánkosán a multnak.

    Meg akarlak tartani téged,
    Ezért választom őrödül
    A megszépítő messzeséget.

    Maradjon meg az én nagy álmom
    Egy asszonyról, aki szeret
    S akire én örökre vágyom.

    Purple crocuses in Vancouver, BC, Canada

    Eldönti a sors

    Rossz vagy, vagy jó vagy?
    Nem születtem én kitalálónak
    S nem is születtem rossznak vagy jónak,
    De kedves, gyűlölt
    Hiábavalónak.

    Akarsz maradni?
    Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
    Igérni tudok és megfogadni,
    De beváltani?
    Inkább elszaladni.

    Téged szeretlek,
    Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
    Két ember s mind a kettő bolondos.
    Mi lesz velünk, majd eldönti talán
    A Sors, e bölcs, gondos.

  • 4 szokatlan karácsonyi vers

    4 szokatlan karácsonyi vers

    Nem szeretem a szokásos karácsonyi verses válogatásokat. Csupa csillámló hó, angyalka, szeretet a szívekben, zizegő selyempapír. “Harang csendül, / Ének zendül, / Messze zsong a hálaének…” No, persze, a szeretet ünnepe.

    De ebből egy idő után sok, hamisnak és giccsesnek érződik. A Karácsony nagyon ismert és szép Ady-vers, de miért mindig azt? (Direkt hoztam tőle egy másikat.) A fájdalom, a magány, a harag, a reménytelenség, a gyász nem tűnik el karácsonykor sem, sőt, az ünnepi ragyogás még külön teher is tud lenni, ha a nehéz érzéseket próbáljuk erőszakosan meghitt és örömteli hangulatra cserélni. Olyan verseket hoztam most, melyek teret adnak ezeknek. Mert nem mindenkinek és nem minden évben szép a karácsony. “Most tél van és csend és hó és halál.”

    Petőfi Sándor: Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácson,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könyűt.

    Menj el, karácson, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhül.
    Miként a jégcsap függ a házereszrül,
    Ugy függ szivemről ez a gondolat.

    Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!

    Oh aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

    Embert szerettünk és istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.

    Mi lett a díj? rövid jólét multával
    Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.

    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Ugy állna még, mint álla hajdanán.

    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…

    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény itélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bujdosom.

    Tudj meg többet első regényemről:

    Ady Endre: A lelkem Kánaán-magvai

    Majd elmulnak ezek a remegések,
    Lesz az Életnek cukros bora,
    Majd zugni fog kis templomban az ének
    Havas karácsony s Úr-vacsora,
    És rigmusos gyermekek jönnek.

    S tán árka lessz ennek a vád-özönnek,
    Győztesre szárad ázott szárnyam
    S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
    Ami beteljesedhetik
    s hogy újból és fentujjongva akarjak.

    Majd galambok lesznek a lomha varjak,
    Finom nő-testek, remegősek
    Várják vágyón, hogy lepleiktől
    Szabadítsam meg őket
    És nagyon sokan szeretnek ismét
    S én sokakat fogok nagyon szeretni.

    Szent szántásba akkor fogom majd vetni
    Lelkem Kánaán-magvait,
    Melyek ma még, jaj-jaj, rohadnak.
    Dicső leszek s örülni fogok
    Mindennek és magamnak
    S a földnek, melybe áldott, bő markom
    Hitet, jövendőt, örömöt hintett.

    De ha nem így lessz, az is mindegy.

    Vienna, Austria

    ködbe vesző Bécs egy régi karácsonyon

    Márai Sándor: Mennyből az angyal

    Mennyből az angyal menj sietve
    Az üszkös, fagyos Budapestre.
    Oda, ahol az orosz tankok
    Között hallgatnak a harangok.
    Ahol nem csillog a karácsony,
    Nincsen aranydió a fákon,
    Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
    Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
    Szólj hangosan az éjszakából:
    Angyal vigyél hírt a csodáról.

    Csattogtasd szaporán a szárnyad,
    Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
    Ne beszélj nekik a világról,
    Ahol most gyertyafény lángol,
    Meleg házakban terül asztal,
    A pap ékes szóval vigasztal,
    Selyempapír zizeg, ajándék,
    Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
    Csillagszóró villog a fákról:
    Angyal, te beszélj a csodáról.

    Mondd el, mert ez világ csodája:
    Egy szegény nép karácsonyfája
    A Csendes Éjben égni kezdett —
    És sokan vetnek most keresztet.
    Földrészek népe nézi, nézi,
    Egyik érti, másik nem érti.
    Fejük csóválják, sok ez, soknak.
    Imádkoznak vagy iszonyodnak,
    Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
    Népek Krisztusa, Magyarország.

    És elmegy sok ember előtte:
    A Katona, ki szíven döfte,
    A Farizeus, aki eladta,
    Aki háromszor megtagadta,
    Vele mártott kezet a tálba,
    Harminc ezüstpénzért kínálta,
    S amíg gyalázta, verte, szidta:
    Testét ette és vérét itta —
    Most áll és bámul a sok ember,
    De szólni Hozzá senki nem mer.

    Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
    Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
    Különös ez a karácsonyfa,
    Ördög hozta vagy Angyal hozta —
    Kik köntösére kockát vetnek,
    Nem tudják, mit is cselekszenek,
    Csak orrontják, nyínak, gyanítják
    Ennek az éjszakának a titkát,
    mert ez nagyon furcsa karácsony:
    A magyar nép lóg most a fákon.

    És a világ beszél csodáról,
    Papok papolnak bátorságról.
    Az államférfi parentálja,
    Megáldja a szentséges pápa.
    És minden rendű népek, rendek
    Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
    Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
    Mért nem várta csendben a végét?
    Mért, hogy meghasadt az égbolt,
    Mert egy nép azt mondta: “Elég volt.”

    Nem érti ezt az a sok ember,
    Mi áradt itt meg, mint a tenger?
    Miért remegtek világrendek?
    Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
    De most sokan kérdik, mi történt?
    Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
    És kérdik, egyre többen kérdik,
    Hebegve, mert végképp nem értik —
    Ők, akik örökségbe kapták —:
    Ilyen nagy dolog a Szabadság?…

    Angyal vidd meg a hírt az égből,
    Mindig új élet lesz a vérből.
    Találkoztak ők már néhányszor
    — a gyermek, a szamár, a pásztor —
    Az alomban, a jászol mellett,
    Ha az Élet elevent ellett,
    A Csodát most is ők vigyázzák,
    Leheletükkel állnak strázsát,
    Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
    Mondd meg nekik — mennyből az angyal.

    Frozen Budapest, Hungary

    téli Budapest

    Babits Mihály: A felnőtt karácsony

    Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
    azt várod hogy a fal aminek nekirepülsz
    mint gyermekjátékot rugója, visszadob
    utadnak elejére ahelyett
    hogy az Idő fenéktelen
    gödrébe suhintana?

    Karácsony csenget a szörnyű télben.
    Alig hallom csengését. Sárga
    arcokat látok a hóverésben
    s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
    kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
    fojtja az ünnepek kalácsa.

    Nézd ezt a kort amelynek legnagyobb
    s elérhetetlen éden-álma hogy
    enni legyen kinek-kinek
    elég! nézz a gonosz nyájra mely
    naiv báránykora multán
    nem vél többé magáról semmi jót.

    Nem kell neki szalag és csengő.
    A gyermek megnőtt s szép játékjait
    elrugta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
    A szív hideg és kemény mint a föld.
    Tudjuk már hogy ölni s halni születtünk.
    Nézd a bedugult időt s hazug tereket:

    a földet mely a sírok rothadását
    s csontok pőreségét takarja,
    s az eget, a Mennyek csillagos
    homlokzatát, a kivilágított
    Potemkin-frontot, mely mögött
    nincsen még levegő sem…

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • Ady Endre feledhetetlen versei

    Ady Endre feledhetetlen versei

    Mindig is szerettem az irodalmat, és ebbe az iskolai irodalom órák is beletartoztak. Voltak mégis olyan költők és írók, akiktől idegenkedtem, és nem igazán tudtam egy versüket sem megszeretni. Igen, Ady volt az egyik ilyen. A másik meg József Attila. Ehhez képest az idő múlásával mindketten a legkedvesebb költőim sorába léptek.

    Közel férkőztek hozzám azok a verseik, amikre halványan emlékeztem, hogy a szöveggyűjteményünkben is benne voltak, és olyanok is, amiket nem olvastam korábban. Nehéz, kemény vers a legtöbb, és nagyon sok rétegük van, akárhányszor el lehet olvasni őket, és akkor is tudnak adni valamit, amit korábban nem. Persze, az igazsághoz biztos az is hozzátartozik, hogy én is mindig más vagyok, és a versek mély tükrei a változó léleknek.

    Adytól hoztam most egy válogatást. A legszebb versek nem igazán találó megnevezés, inkább megunhatatlanok, örökké megújulók. (A kísérő képek a sajátjaim, még otthoniak.)

    Jóság síró vágya

    Meleg karokban melegedni,
    Falni suttogó, drága szókat,
    Jutalmazókat, csókolókat:
    Milyen jó volna jónak lenni.

    Buzgóságban sohsem lohadni,
    Semmit se kérni, el se venni,
    Nagy hűséggel mindent szeretni:
    Milyen jó volna mindig adni.

    Még az álmokat se hazudni,
    Mégis víg hitet adni másnak,
    Kisérő sírást a sirásnak:
    Milyen jó volna áldni tudni.

    Meleg karokban melegedni,
    Falni suttogó, drága szókat,
    Jutalmazókat, csókolókat:
    Milyen jó volna jónak lenni.

    Crocus blooming in Apuseni Mountains, Transylvania, Romania

    virágzó krókuszok a Pádis-fennsíkon

    Tudj meg többet első regényemről:

    Kocsi-út az éjszakában

    Milyen csonka ma a Hold,
    Az éj milyen sivatag, néma,
    Milyen szomoru vagyok én ma,
    Milyen csonka ma a Hold.

    Minden Egész eltörött,
    Minden láng csak részekben lobban,
    Minden szerelem darabokban,
    Minden Egész eltörött.

    Fut velem egy rossz szekér,
    Utána mintha jajszó szállna,
    Félig mély csönd és félig lárma,
    Fut velem egy rossz szekér.

    A föl-földobott kő

    Föl-földobott kő, földedre hullva,
    Kicsi országom, újra meg újra
    Hazajön a fiad.

    Messze tornyokat látogat sorba,
    Szédül, elbusong s lehull a porba,
    Amelyből vétetett.

    Mindig elvágyik s nem menekülhet,
    Magyar vágyakkal, melyek elülnek
    S fölhorgadnak megint.

    Tied vagyok én nagy haragomban,
    Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
    Szomoruan magyar.

    Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
    Kicsi országom, példás alakban
    Te orcádra ütök.

    És, jaj, hiába mindenha szándék,
    Százszor földobnál, én visszaszállnék,
    Százszor is, végül is.

    Hideglelős-kereszt, Danue Ipoly National Park, Hungary

    Hideglelős-kereszt, Pilis

    Most már megállhatok

    Csak másért a másét
    Sohasem akartam,
    Csupán a viharért
    Nem jártam viharban.
    Becsületes szivem
    Becsületes jussát
    Kerestem a harcban.

    Most már megállhatok:
    Már-már minden emlék,
    De mégis, ha újra,
    Ha százszor születnék:
    A jussáért küzdő
    Lantos és parittyás,
    Csak ugyanaz lennék.

    Régi, küzdött harcok
    Silány, kis bért hoztak,
    Igaztalan szájjal
    Sokan megátkoztak.
    Hejh, bús évek voltak,
    Véresek, lihegők
    S mégsem voltak rosszak.

    Tavasz a faluban

    Pufók felhők, dalos fuvalmak,
    Foltos fény-mezők a mezőkön,
    Kínok a szívben. Ő jön, ő jön,
    A szent Tavasz. Ideragyognak
    Messze szivek és messze faluk.
    Multból az ember s szántott kertből
    Kukacot kapar a tyúk.

    Hát jönni fog megintlen újra,
    Újra uszítva, hitegetve?
    Ősz lesz megint. Kinek van kedve
    Ezt az ügyet végigcsinálni?
    Hiszen a vágy már születve fut:
    Télből az ember a halálba
    S tyuk-ólba szalad a tyuk.

    Snowdrops in Pilis Mountains, Hungary

    hóvirág a Pilisben

    Jobb nem vagyok…

    Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
    Egy beteg kornak dalosa.
    Vergődöm az ellentétek közt,
    De irányt nem lelek soha.
    Magas, dicső eszmék hevítnek,
    De elkap a tömegnek árja:
    Bennem van a kornak erénye
    S bennem van minden léhasága…

    De néha, lázas éjszakákon
    Lehull előttem a lepel,
    Eszembe jut, hány édes álmot,
    Hány ideált temettem el;
    Reám szakad lelket zaklatva
    Egy eltévesztett élet vádja
    S egy-egy megtisztult dalba ömlik
    Lelkem felújult ifjusága…

    Az ősz muzsikája

    Most is együtt a Csönd s a Lárma,
    Az Ősz csak bennünk változott,
    Ódon és nemes muzsikája,
    Ha van szép szív, ma is megleli.

    Színe, könnye, búja a régi,
    Nótái is a régiek,
    Tud altató szépet mesélni,
    De fölváj régi sebeket is.

    Szépek, akik ma élni mernek,
    Egy-egy feledő mosolyuk:
    Drága, élet-folytató gyermek
    S minden könnyük felébredt halott.

    Kőszeg, Hungary

    őszi utca Kőszegen

    Akik mindig elkésnek

    Mi mindig mindenről elkésünk,
    Mi biztosan messziről jövünk.
    Fáradt, szomoru a lépésünk.
    Mi mindig mindenről elkésünk.

    Meghalni se tudunk nyugodtan.
    Amikor már megjön a Halál,
    Lelkünk vörösen lángra lobban.
    Meghalni se tudunk nyugodtan.

    Mi mindig mindenről elkésünk,
    Késő az álmunk, a sikerünk,
    Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
    Mi mindig mindenről elkésünk.

    Nekünk Mohács kell

    Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
    Veréshez szokott fajta,
    Cigány-népek langy szivű sihederje,
    Verje csak, verje, verje.

    Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
    Én magyarnak születtem.
    Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
    Üssön csak, ostorozzon.

    Ha van Isten, földtől a fényes égig
    Rángasson minket végig.
    Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
    Mert akkor végünk, végünk.

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • 4 gyönyörű téli vers

    4 gyönyörű téli vers

    Szeretem a vastag hó alatt roskadó fenyőágakat, a szállingózó, nagy hópelyheket, a puha, fehér csendet. Túl rég volt már, két éve, mert tavaly a Picurral, aki épp fél éves lett a télen, nem kerestünk havasi hegyi kalandot, a városban meg feketedik, latyakosodik, csúnya (de leginkább nincs is). Idén lehetne, de eddig még csak az olvadt hó szomorú kis kupacait csíptük el a Mátrában. Jó lenne pedig megmutatni neki, milyen a hó, a szép fehér hó… De addig maradnak ezek a téli versek, és néhány régebbi fényképem, amiket magamnak és nektek hoztam, hogy egy kicsit mégis kapjunk a havas hangulatból, mert az már számtalan karácsony óta hiányzik.

    Kosztolányi Dezső: Szerenád

    A kormos égből lágy fehérség
    szitálja le üres porát.
    Dideregve járok ablakodnál
    a hófehér nagy úton át.
    S amint megyek itt éji órán,
    lépésem mégsem hallható,
    mert zsongva, súgva, és zenélve
    halkan szitál alá a hó.

    S körülvesz engem, zordon árnyat
    egy hófehér, szelíd világ:
    angyalpárnáknak tollpihéje,
    zengő, szelíd melódiák,
    habpárna selymén szunnyadó arc,
    mit angyalok fényszárnya ó,
    minek szelíded altatóul,
    halkan zenél a tiszta hó.

    Oly mély a csend, a város alszik,
    mind járjatok lábujjhegyen!
    Pihék, zenéljetek ti néki,
    hogy álma rózsásabb legyen.
    Egy hófehér hálószobává
    változz át csendes utca, ó!
    Fehér rózsákként hullj az éjben
    reá, te szálló, tiszta hó!

    High Tatras, Slovakia

    Tudj meg többet első regényemről:

    Alekszandr Szergejevics Puskin: Téli reggel

    Csodás idő: fagy – napsütésben,
    s te szenderegsz még, drága szépem?
    Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
    Még álom rezg szemed tavában,
    ébredj észak szép hajnalában,
    s kelj föl, mint Észak csillaga.

    Az este még, tudod, vihar dúlt,
    a szél felhőt kergetve zajdult…
    A hold, a sápadt és sovány,
    sárgán bujkált felhők nyomában…
    Te búsan ültél kis szobádban,
    de mindez elmúlt mára, lám.

    Ma kéklőn domborul a mennybolt,
    a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
    szűzen fehérlik rajt a fény;
    csak távol erdők barna fátyla,
    sötétlik a zöld fenyők sudárja,
    s a nap sétál a tó jegén.

    Borostyánszínű fényben fürdő
    szobánkban izzik már a kürtő,
    a kályhatűz vígan recseg,
    be jó is itt a langymelegben!
    De még jobb lesz a friss hidegben
    szánkázni, kedvesem, veled.

    Tüzes csikó röpíti szánunk,
    hajrá, vidáman messze szállunk,
    a tarlót is bejárjuk ott,
    hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
    a nemrég lombosan merengőt,
    s minden szívünkhöz nőtt zugot.

    High Tatras, Slovakia

    Baranyi Ferenc: Hó-álmaim

    És hó esett a tiszta víztükörre,
    a pelyheket nagy hullám kapta ölbe,
    és vízzé vált a hó ott mindörökre.

    Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
    nem volt fehér a táj, csupán a parton,
    a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.

    Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
    nem növelik, csak terhelik a lelked,
    és eltakarják szépségét szinednek.

    Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
    s örvényeid havamtól gazdagulnak,
    midőn ijesztő messzeségbe futnak.

    Az életem csak benned folytatódhat,
    ez sorsa rég – ha vízre hullt – a hónak,
    belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.

    Kergetőztek az örvények pörögve,
    rohant az ár a végtelen ködökbe
    és hó esett az örvénylő gyönyörre.

    High Tatras, Slovakia

    Csoóri Sándor: Hó-játék

    Borús vagyok, hát játszom:
    a hóból ki se látszom,
    a hóból, havazásból,
    e duhaj hóvilágból

    Körhinta forog velem
    zajtalan szél-tengelyen,
    fák, terek, villamosok-
    hó-láncba kapaszkodok.

    Hajamon hó a kucsma,
    csurog nyakamba lucska,
    hátamon végigpereg,
    belül is fehéredek.

    Havazok csontomban is,
    szakadó gondomban is-
    a hóból ki se látszom,
    borús vagyok, hát játszom.

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • Mi az, amit te sem tudsz Czóbel Minkáról, a méltatlanul elfeledett költőnőről?

    Mi az, amit te sem tudsz Czóbel Minkáról, a méltatlanul elfeledett költőnőről?

    Hogy én mit nem tudtam, az egy teljes regényt megtöltene, sőt, éppenséggel meg is töltött. Mielőtt kezembe került volna A Bárókert rabja, melyet egyik legkedvesebb olvasóm ajándékozott nekem, és ami egy Czóbel Minka életét feldolgozó novella-regény, azelőtt, bevallom, nem is hallottam a költőnőről. Te sem? Érdekes. Vagy mégsem?

    A 20. századi költészetnek ezt a művelt, de a társaságtól visszavonultan élő úttörőjét kortársai nem is igazán feledhették el, mivel nem ismerték soha. Báró Baloghfalvi Czóbel Wilhelmina ugyanis grófnőnek született. Gróf is, nő is, ráadásul olyan nő, aki még férjhez sem ment. Nem ilyen költőket várt és bálványozott az a kor. Czóbel Minkával nem tudtak mit kezdeni, így inkább nem is foglalkoztak vele, ő pedig anarcsi birtokának hatalmas kertjébe visszahúzódva élte életét.

    A Bárókert rabjai: közelebbi ismeretségben Minkával

    Martinák Jánosnénak A Bárókert rabja című könyve, melyet szerzője kétkezes novellaregénynek nevez, Czóbel Minka életét dolgozza fel, színesítve a történetet Minka verseivel.

    A grófkisasszony, aki egy szabolcsi faluban született és nevelkedett, több nyelven beszélt és a kor emberéhez képest olyan művelt volt, amitől még manapság is óva intik aggódó pszichológusok a nőket. Mert szegény férfiaknak még a végén kisebbségi komplexusa lesz mellettük, ezt meg senki sem akarhatja, ugyebár.

    A “bogaras vénkisasszony”, a Nyugat előfutára

    Húszas éveiben Minka a Sorbonne-on hallgatott előadásokat, ebben az időszakban ismerte meg Verlaine és Baudelaire líráját, aminek nagy hatása volt rá, és valószínűleg része is abban, hogy Minka lett az első magyar szimbolista költő, Ady Endrét jócskán megelőzve. Bizony, a Nyugat előfutára volt ő, az elsők közt írt szabadverseket Magyarországon, átvéve a franciák dekadens stílusát. Bár saját kora a “bogaras vénlány” jelzőt sütötte rá, Minka bátor újító volt. Írásai sosem hoztak ismertséget neki, mégsem hagyott fel velük.

    A Bárókert rabja erről az elfeledett, csak sokkal később kutatott életútból ad ízelítőt az egymás után fűzött novellákban, és a kapcsolódó versekben. Élete egy-egy mozzanatának kiemelése, a témához kapcsolódó versek idézése közelebb hozta és megszerettette velem Minkát. Egy kíváncsi, gondolkodó lány alakját bontakoztatta ki, akit sok minden foglalkoztat, aki képes kilépni a megszokottból, kérdéseket feltenni, új utakat keresni, miközben csendben küzd a meg nem értettséggel és a magánnyal.

    Martinák Jánosné: A Bárókert rabja

    A magányról szól az a verse is, ami a leginkább megérintett:

    Az üvegfal

    Magányos, árva minden lélek,
    Mint egy üvegharang alatt,
    Halandó kéz még át nem törte
    Ez átlátszó, kemény falat:

    Felolvadnál a természetbe? –
    Hiába nyúlsz a hold után!
    S a rét virága itt melletted,
    Azt hiszed, közelebb talán?

    Hisz’ szól a holdsugár szívedhez,
    S szól illatával a virág,
    Mégis oly mérhetetlen távol,
    Idegen az egész világ.

    Rokonlelket látsz, mely közelben
    Melletted vágyva elhalad,
    Kezed kinyújtod – s megérinted
    A jéghideg kemény falat.

    Isten felé vágyódna lelked?
    Kibontja szárnyát, felrepül.
    Meddig? – Az égboltot elzárja
    Az üveglap kegyetlenül.

    Nem lelhetsz semmit e világon,
    Önmagad sem keresheted,
    Hiszen előtted az üvegfal
    Elzárja – saját lelkedet!

    Vannak érzések, amiket képekben könnyebb megfogalmazni, mint szavakkal körülírni és elmagyarázni. Minka képei pedig gyönyörűek, még a fájdalmon is átszűrődik a szépség és a természet szeretete. Minka írt, mert író volt; írt anélkül, hogy népszerűséget vagy sikert várt vagy kapott volna érte. Még élete végén is csak igen visszafogott elismerés jutott neki, és ő nem is küzdött ilyesmiért. Csak írt, mert mást nem tehetett, mert az írásban találta meg a teljességet.

    Te ismersz olyan írónőket, költőnőket, akikről a világ mintha megfeledkezett volna? Mitől emlékezetesek neked?

  • 3 vers a szabadságról

    3 vers a szabadságról

    Október 23. Sasok. A szélben lobogó zászló. Az égbolt. A hegyek ormán süvítő szél. A végtelen óceán. Egyszer a végtelenséggel asszociáljuk, máskor azt mondjuk, nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, megint máskor azt, hogy talán csak illúzió. De mit jelent szabadnak lenni? Mit jelent nekünk, személyesen? Mit jelent ma? Ehhez hoztam három verset, mindegyik közel áll a szívemhez, és remélem, nektek is adnak valami újat.

    (A kép pedig Izlandon készült, ahol döbbenetes erejű vízesések vannak. Többek között.)

    Heltai Jenő: Szabadság

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    Aki üres jelszókat nem visít,
    Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    Szó nem butít, fény nem vakít,
    Se rang, se kincs nem veszteget meg,
    Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    A látszatot lenézi, meg nem óvja,
    Nincs letagadni, titkolni valója.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
    S embernek nézi azt is aki pőre.
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Ha neve nincs is, mégis valaki,

    Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    Van mindene, ha nincs is semmije,
    Mert nem szorul rá soha senkire.
    Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
    Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

    Vállalja azt, amit jó társa vállal,
    És győzi szívvel, győzi vállal.
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    Többször cirógat, mint ahányszor üt,
    De megmutatja olykor, hogy van ökle….
    Szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az,
    Aki oly áhítattal mondja ki,
    Mint Istenének szent nevét a jó pap.
    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

    Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
    És lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    Az sose rab, ki lélekben szabad.
    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    Hogy azt csináld, amit akarsz,

    S mindazt, miért más robotolt,
    Magad javára letarold,
    Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    Mint a reménység, napsugár, tavasz,

    Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    Ráönti illatát a szomjazó világra,
    Hogy abból jótestvéri jusson
    Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    Nincs még szabadság, éget még a seb.

    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    Te sem vagy még szabad, te is csak…
    Gyáva rab vagy.

    Tudj meg többet első regényemről:

    Juhász Gyula: Magamhoz

    Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák
    Előled elveszik a kék eget
    S üres, kopott szobák nagy mélabúját,
    Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.

    Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak
    Szívedből mindent, ami fény, derű,
    Ha verkli szól, borús napján a gondnak
    S lelkedben eltört minden hegedű.

    Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja
    Legyen veled! Emléke annyi napnak,
    Mikor belőled csók és vers fakadtak.

    Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra
    Fölírva minden, mi szép idelenn
    És benned, mint rab él a Végtelen!

    Hamvas Béla: Egyszer. Mindig csak egyszer.

    Egyszer.
    Mindig csak egyszer.
    Mindig először, mindig utoljára.
    Nem törvényt keresni.
    Szabadnak lenni.
    Nem alkalmazkodni.
    Elhatározni.
    Nem megszokás.
    A váratlan.
    A kaland.
    A veszély.
    A kockázat.
    A bátorság…
    A küszöbön állni.
    Folytonos átlépésben lenni.
    Élve meghalni, meghalva élni.
    Aki ezt elérte, szabad.
    És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

  • Három őszi vers, amit még nem ismersz

    Három őszi vers, amit még nem ismersz

    Na jó, én nem ismertem őket. Ezek nem azok az iskolából ismerős versek, amiket felnőttként szerettem meg igazán, mint Verlaine Őszi sanzonja, vagy az Itt van az ősz, itt van ujra. Ezeket már az iskolapadból kikerülve fedeztem fel akkor, amikor rájöttem arra, hogy a versekben hihetetlen mélységek tudnak rejleni, és olyan érzéseket fejeznek ki egy-egy tömör képpel, amikre talán nincsenek is szavak.

    Ezek a versek őszi hangulatba ringatnak, és szavaknál sokkal jobban visszaadják, milyen érzéseket ébreszt bennem az ősz.

    Kálnay Adél: Őszi reggelek

    Ójaj, az őszi reggelek!
    Az ember szíve megremeg,
    mert hív a táj, mert húz a táj,
    maradni többé nem lehet.

    Ó jaj, az őszi reggelek!
    Melyet, ha festők festenek,
    csak látszat az, csak látomás,
    nem moccan rá a képzelet.

    Ó jaj, az őszi reggelek!
    Vörösen izzó napkelet,
    messzi az ég, távoli kék
    madarak viszik lelkedet.

    Ó jaj, az őszi reggelek!
    A súlyos lomha fellegek,
    ha rád szitál az égi víz,
    arcodra könnyet permetez…

    Ó jaj, az őszi reggelek!
    Kerengve hulló levelek,
    a rozsdaszín, a törtarany
    avarból készül szőnyeged.

    Ó jaj, az őszi reggelek!
    Bőrödbe csíp a morc hideg.
    A dér hava, s a zúzmara
    üvegágakról rád pereg.

    Ó jaj, az őszi reggelek!
    Köd lebeg a táj felett,
    a krizantém és gyertyaláng
    illata végül eltemet…

    Tudj meg többet első regényemről:

    Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

    Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
    ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

    A lelkedet csűr-szélességre tárd
    és kéve-számra szedd a napsugárt.

    Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
    ha arany küllőt vet a horizont,

    s ott is, hol késő délutánokon
    még megragyog fémsárga lombokon.

    Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
    és szűkre fogja szemhatár-köröd.

    S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
    s évmilliókig nem lesz sugarad.

    Fésűs Éva: Szeptemberi szomorúság

    Valaki titkon oltja a fényt.
    Valaki búsan jár a mezőkön,
    lankad a mályva, halkul az ének,
    valaki oltja a fényt.

    Valaki titkon szívja a bort.
    Szökik a szesz e pincevilágból,
    apad a szívünk, csöpp csodahordó,
    valaki szívja a bort.

    Valaki titkon törli a színt.
    Sárgul a lomb és sápad az arcunk,
    ráncosodik már körte az ágon,
    valaki törli a színt.

    Valaki titkon lopja a dalt.
    Vízben a békák mind berekedtek,
    hallgat a mély kút, némul a visszhang,
    valaki lopja a dalt.

    S valami nagyon fáj, ami nincs.
    Valaki titkon jár a mezőkön,
    érzem a létét, és a szívemben
    valami fáj, ami nincs.

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • Három vidám tavaszi vers

    Három vidám tavaszi vers

    Verseket hoztam nektek megint, melyekben a tavasz öröme, reménye, szépsége lüktet. Szabó Lőrinc pedig most sem maradhatott ki. 😀

    Szabó Lőrinc: Mi még?

    Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
    Kína mondja: a Tízezer Dolog,
    az Egész Élet. Napfény, hópehely.
    Nőkből, lányokból még egy tízezer.
    Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
    A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
    Tízezer álom, vers és gondolat.
    A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
    a lélek. A bors keresztmetszete.
    Repülőgépről Svájcra nézni le.
    Egy távolodó csónak. Meduzák
    Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
    a börtönből. Kislányom mosolya.
    Az igazság. A régi Korcula.
    Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
    Tíz fényévem a Sziriusz felé…
    Nem, nem, így a leltár is töredék:
    Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!

    Tudj meg többet első regényemről:

    Kányádi Sándor: Álmodó

    Várost álmodtam ide én;
    fölraktam, itt van: az enyém.

    Utat álmodtam, kész az út;
    fürkészem: milyen messze fut?

    Fényről álmodtam: fény ragyog.
    És álmodtam egy ablakot,

    ahonnan majd a végtelen
    tavaszi eget nézhetem.

    Megvan végre az ablakom,
    van szobám, ahol lakhatom,

    van alázatos szőnyegem,
    naponta többször ehetem.

    Mi kell még – kérdik -, nem elég?
    Örülök persze – szólanék,

    de csak a fejem ingatom.
    Állok némán – és álmodom.

    Böszörményi Ilona: Tavaszi köszöntő

    Lehullt a jégbilincs,
    Selymet bont a barka.
    Tág, tavaszi széllel
    Beszélget egy szarka.

    Csengettyűs hóvirág
    Levélházikóból,
    Legényes tavasznak
    Csilingelve bókol.

    Violakék selyem
    Az ég takarója,
    Zöld rét felett lassan
    Körözget egy gólya.

    Ezüst tükrű a tó.
    Döngicsél a dongó
    Köszöntlek friss tavasz,
    Rügyet, bimbót bontó!

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • Három játékos magyar szerelmes vers

    Három játékos magyar szerelmes vers

    Mert tavasz van, és ilyen kedvem van. 🙂 És mert Radnótinak ezt a hangját korábban nem ismertem, ebben a versben először, és nagyon tetszik. Szabó Lőrinc szerelmes versei pedig nagyon közel állnak hozzám, lüktet bennük az érzelem, fájdalomtól őrült szenvedélyen át annyi minden felvillan, ebben a versben például a könnyedség és játékosság. Heltai Jenőt pedig a lenti verse kapcsán ismertem és szerettem meg, azóta is elbűvöl a szerzeményeinek lezsersége és iróniája.

    Radnóti Miklós: Bájoló

    Rebbenő szemmel
    ülök a fényben,
    rózsafa ugrik
    át a sövényen,
    ugrik a fény is,
    gyűlik a felleg,
    surran a villám,
    s már feleselget
    fenn a magasban
    dörgedelem
    vad dörgedelemmel.

    Kékje lehervad
    lenn a tavaknak,
    s tükre megárad.
    Jöjj be a házba,
    vesd le ruhádat,
    már esik is kint,
    vesd le az inged.
    Mossa az eső
    össze szívünket.

    Tudj meg többet első regényemről:

    Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

    Képzelt képzeleteddel képzelem,
    hogy idegondolsz, kedves, mialatt
    gyors kerék visz: sóvár magányomat
    hívja magányod, együtt vagy velem,
    ahogy veled én, és ahogy nekem
    vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
    fájdalmad fájdalmamban érzi csak
    enyhűlni szorítását sziveden.
    Képzelt képzeleteddel képzelem,
    hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
    volna, magába, míg így, szüntelen
    kettőződve, mint tündér repesés
    hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
    egymásba zárva tart a szerelem.

    Heltai Jenő: Mert dalaimnak

    Mert dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    – Minek tagadjam gyöngeségem –
    Kegyedhez írtam, kis Kató.

    És dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Kegyednek semmiképp se tetszett,
    Sőt visszatetszett, kis Kató.

    Igaz, hogy önt tegezni mertem,
    Ami botránynak mondható,
    Mert önt csupán magáznom illik
    Vagy kegyedeznem, kis Kató:

    De dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Mégis szívemből szívhez írtam,
    Az ön szívéhez, kis Kató.

    Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
    Már ez malőrnek mondható,
    Ha bánatomban meghalok most,
    Magára vessen, kis Kató.

    Magára vessen, ha belőlem
    Más nem marad meg, kis Kató,
    Mint dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható.

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.