Azzal kezdődött, hogy anya elővette azt a nagy bőröndöt a sarokból, és mindenfélét pakolt bele. Én az utóbbi időben már igen ügyesen bánok a cipzárral, és egy alkalmas pillanatban a bőrönddel is tettem egy próbát. Siker koronázta, így egyik kedvenc tevékenységembe vethettem bele magam: pakolni kezdtem! Anya mégsem nagyon örült neki, mikor meglátta, mit csinálok, és azt mondta, hogy ide most befelé kell pakolni, nem ki. Szerintem ennek semmi értelme, mert kifelé pakolni ugyanolyan jó móka, mint befelé, anya mégis elvitte a bőröndöt máshová, ahol nem férhettem hozzá.
Hamarosan azonban újra előkerült, és anya azt magyarázta, hogy egy időre most el fogunk repülni messzire. Nem tudtam, mi az, hogy repülni, de a nagy épület, ahova megérkeztünk, érdekesnek tűnt, mindenféle szalagok voltak benne kihúzva, meg sok ember állt sorba különböző helyeken. Mivel hordozókendőben voltam apa hátán, nem tudtam olyan tüzetesen felfedezni a terepet, ahogy szerettem volna, meg kellett elégednem néhány olvadó mosollyal, amit a közelünkben várakozó néniktől és bácsiktól kaptam.
De később, egy másik sorban állva, ahol egy mozgó asztalra kellett tenni a hátizsákokat, az egyik bácsi mondta apának, hogy a cipőjét és engem is le kell vennie. Végre! Apa gyorsan át akart menni valami kapun, de az csippant egyet, és egy bácsi ment oda hozzá, aki elterelte a figyelmét, így nekem szabad volt az út. Túl sokáig mégsem tudtam szaladni, mert anya utolért.
Nem kellett soká várnom, hogy kiderüljön, mi az a repülő. Szuper jó dolog, mondhatom! Sok ülés van, és ugyanolyan sok ember meg ablak. A miénkből látszott a repülőgép nagy szárnya, amire minden adandó alkalommal fel is hívtam anya figyelmét, mert nekem nagyon tetszett, főleg sötétben, amikor egy pici lámpa villogott rajta folyamatosan. A felhőket is szerettem, aminek lelkes sikollyal adtam hangot, ezt páran megmosolyogták.
De nemcsak kint lehetett érdekes dolgokat látni, hanem bent is. Előttem egy kislány ült, aki többször hátrafordult hozzám, ilyenkor integettem neki. A szép hosszú haját is sikerült volna meghúznom, ha anya nem akadékoskodik folyton. De az ülésem előtti kis asztalkát legalább zavartalanul hajthattam le és fel, ahányszor csak akartam, és még arra is rájöttem, milyen érdekesen csattan, ha ezt elég nagy erővel csinálom. Az alatta levő hálós tokból pedig mindenféle érdekes dolgot pakoltam ki, amiket aztán az ülés alá dobáltam.
Később apával sétálni indultunk a széksorok között, ez volt a legjobb rész! Integettem mindenkinek, közben mondtam, hogy “pápá”, mert ezt nemrég tanultam, büszke is vagyok rá, és több kollégával találkoztam útközben, akikkel aztán rendszeresen bandáztunk. Anya idővel bepróbálkozott, hogy elaltasson, de még mit nem, mikor ilyen élmények vannak?!
Ébred is maradtam végig, és leszálláskor integettem a repülőknek, autóknak, székeknek, néniknek, bácsiknak. De amikor ezután egy idegen helyre érkeztünk, akkor nekem már elég volt a mókából aznapra, hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, és aludni akartam. Bömbölve le is dobtam magam a földre, hogy ezt anyáéknak is haladéktalanul a tudomására hozzam. Hatott. Nem teketóriáztak sokat, és hamarosan anyához bújva kortyolhattam a langyos tejecskét, és csak reggel döbbentem rá, hogy nem is a megszokott helyemen…
A hideg, kék folyó és a hűs esti levegő határán vékony, fehér páraréteg úszott. Az árnyak nyúlásával kissé meghízott, fehér dunnaként takarva be a Kupa folyó mozdulatlan tükrét. Ebben a tükörben fákat láttam, dús lombokat, zöldeket, kis sárgás foltokkal, és az ég egyre sötétebb kékjét. Pillanatokra volt csak időm bámészkodni, magamba szívni a csendet, amit Picur tört meg újra és újra a gagyogásával. Apró lábain ezerfelé akart menni, csak épp abba az egyetlen irányba nem, ami a haladási irányunk volt. Lapuleveleket tapogatott, és a mohát a köveken. A mohos kövek. Azok engem is elbűvölnek. Hangulatuk van.
De várt rám még sok hangulat. Kékek. Napfényesek. Forrók és kacagók. Isztria mélykék öbleibe csobbantunk. A Picur nézegette, rakosgatta a fehér kavicsokat az öbölparton. Hasonló, múlhatatlan lelkesedés és kíváncsiság lobogott benne az elhajigált cigarettacsikkek iránt is.
A Kupa folyó forrása
Rovinj szűk, macskaköves utcái üresen kongtak, csak mi jártuk őket hárman, a Kedves és én, meg köztünk a Picur, akinek mindketten fogtuk a kezét. Ezt már nem sokáig hagyta. A főtér egyik fájáról szedtem néhány fügét. Friss füge! A mediterrán országok kincse. Ahol nem terem, oda már csak aszalva jut el, frissen csak helyben, ott és akkor. Mint minden igazi élmény. Édesek voltak. Kinézték őket a sirályok is, de végül megelégedtek az eldobott héj darabkáival.
A Velebit hegységben beburkolt minket a köd. Ez a fehér sziklakolosszus választja el a tengert a szárazföldttől, a mediterrán Horvátország határa. Télen kietlen, havas, orkán erősségű szelek söpörnek végig rajta, nyáron viharos, villámsújtott. Barátságos hely, egyszóval. Ködös erdeit járva, metsző szeleivel dacolva arra gondoltam, hogy hálás lehetnék, amiért a Velebit minden felhőt és vihart begyűjt, ami a tenger felé tart. Na, jó, ez nem igaz. Arra gondoltam, hogy nem hoztam elég ruhát a Picurnak, és már azt is mind ráadtam, mit lehetne még…? A Kedves pulcsijába bújtattuk be végül, kicsit feltűrtük az ujját. Áh, igazából mindegy volt, háromszor belefért volna.
Pag szigetén
A partot valóban védte a hegy, szeptember közepén is kánikula volt. Pag szigete kietlen, csupa szikla, sehol egy fűszál, mintha a Marson lennénk. Azért a mesekék öblök mégiscsak megtörik az érzést, nem mintha bántam volna. Amelyiket kinéztük magunkat már jó előre, az éppen le volt zárva, ezen kicsit bosszankodtunk. Hatalmas kocsik, stáb, kamerák. De mielőtt hollywoodi sztárokat kereshettünk volna, találtunk legalább valakit, aki beszélt angolul, és felvilágosított minket egyrészt arról, hogy mi és meddig van pontosan lezárva, másrészt arról, hogy ez csak egy reklám forgatása. Méghozzá egy szexuális élvezeti cikké. 140 embernek biztosít munkát aznapra. Khm. Viszont találtunk egy másik öblöt, ahová gyalogolni kellett ugyan, de még a kétségtelenül attraktív forgatási helyszínnél is szebb volt. Ez már csak így van, a gyaloglásból mindig kisül valami jó.
Ezután Makarska. Fenyőillat. Rejtett öblök felkutatása. A rejtett öblökben nudisták is rejtőznek, mindegyikben. Némelyiknek a kezében cigi. Ilyen ez a Horvátország. Széles a makarskai parti sétány, a Picur a kezemet elengedve szalad. Bizonytalan lábakon, de bátran. Esik is. Majd elmondom neki tíz év múlva, hogy az orra hegyét először a makarskai sétányon horzsolta le.
Makarskai naplemente
Omišban már utolért minket az ősz. Éjszakákon át mennydögött, a villámok fénye bevilágította az erkélyünk alatt elterülő tenger tajtékos felszínét. Néhány csendes estén a holdat is láttuk, félkaréja a hullámok fölött lógott. Egy utolsó, napos délutánon megmásztuk a parti hegyeket, előttünk a lemenő nap, mögöttünk a kelő hold, és még épp elértünk az autónkhoz, mielőtt a tenger és az ég kékje végleg egybeolvadt, feketévé.
Aztán már csak a szürke felhők és a szürkébe mosódó világ maradt. Meg néhány rendőr, akik tévedésből majdnem ránk törték az ajtót. Meg a tíz nap karantén itthon.
Reggel még pizsamában, mezítláb kilépek a teraszra, hogy vessek egy pillantást a kékségre. A reggelim mellett is belebámulok. Aztán kizökkenek, mert felébred a Picur, és valamit biztosan akar. Enni, mondjuk. Én meg őt felöltöztetni. De amikor délelőtt elalszik, elszököm egy sétára. Vagy úszni. Figyelem a kék ötven árnyalatát, a kikötőből induló kompot, a part harsányzöld mediterrán fáit. Bolyongok a szűk, macskaköves utcákon, ahol a házak közé húzzák ki a szárítókötelet, és oda teregetnek. Én meg fotózom a frissen mosott, lengedező ruhákat a múltbeli utcákon.
Kezem között szétnyílik a kristálytiszta víz, látom a pici halakat, amikor úszom. A Picur kavicsokat pottyant a vízbe, órákig nem unja el. Esténként együtt sétálunk a naplementében, hármasban. Vagy kettesben, míg a Picur apukája hátán szundít.
Horvátország. Most azt játsszuk, hogy itt élünk. Dehogy is ez volt a terv. De 2020 nem a tervek éve. 2020 az az év, amikor minden lehetőségből és pillanatból próbáljuk kifacsarni az örömöt, mert ki tudja, mi lesz később. Ez is egy ilyen megragadott és el nem engedett lehetőség, hogy most itt vagyunk. Amikor már szinte mindenki hazament. Nyaralók, magyarok és nem magyarok.
Szeptember elejét mi Szardínián töltöttük volna. A koronavírus előtti időben még így terveztük, akkor vettük a repülőjegyet is, amit aztán nyár elejéről eltoltunk ősz elejére. A helyzet nem lett jobb, de ezt csak utólag könnyű látni. A repülős közlekedésből még mindig hiányzik a kiszámíthatóság, augusztus végén ezt már tudtuk. A magyarországi szigorítások miatt sejtettük, hogy járattörlések következnek majd, a kérdés csak a “mikor” és a “melyik”. Kisbabával azon aggódni, hogy mikor és hogyan jutunk majd haza Szardíniáról, ha törlik a visszafelé járatunkat, valamint az összes többi budapesti járatot is… nos, ennek a gondolata sok volt nekünk.
Rovinj régi belvárosának (szinte) üres utcáin
Az odafelé tartó gép nélkülünk szállt fel. A visszafelé tartó járat törléséről pedig néhány napon belül kaptuk az értesítést. Akkor már Horvátországban voltunk.
Hiányzott a tenger, igen. Meg a fölé magasodó kopár hegyek. A mediterrán hangulat. És az az érzés is nagyon hiányzott, amit nem lehet elmagyarázni annak, aki magától nem érti. Vagy érzi. Úton lenni. Beszívni az új illatokat, elveszni az idegen szavak zajában, az ismeretlen helyek vonzásában. Szerelembe esni minden nap.
De huppanjunk vissza a kemény földre. Augusztus végén már mindegy volt, melyik országot választjuk, úgyis két hét karanténnal kezdődik a hazaérkezés. Felelősen viselkedni pedig külföldön és otthon is lehet. Számunkra pedig, “leminősítések” ide vagy oda, Horvátország volt a legbiztonságosabb tengerpart. Saját kocsival utazva, ha bármi közbejön, bármikor autóba szállva, 6-7 óra múltán hazaérve, ráadásul főszezon után. Hozzátéve, hogy akkorra már Magyarországon is jócskán romlott a vírushelyzet, különösen a fővárosban, ahol egyébként élünk. Országos szinten nem jelentett lényegi különbséget, Magyarországon vagy Horvátországban vagyunk-e, utóbbiban pedig legalább kerülni tudjuk a legnagyobb városokat.
Így aztán eljutottunk a semmihez nem fogható kékhez. Ahol a hullámok moraját hallgatva, a napfény melegét a bőrömön érezve, a kisfiam vidám pancsikolását nézve néha szinte megfeledkezem arról, hogy ez az év nem a boldogság éve. Vagy igen?
isztriai kék
Hiszen ezt próbáltuk minden bizonytalanság és rossz hír ellenére idén is: boldognak lenni. Megőrizni magunkat egy kis szigetet, ahol boldogok tudunk lenni. Tudom, szerencsések is vagyunk. Személyes tragédia nem ért minket, családunkat, közeli ismerőseinket sem, a munkánkat sem vesztettük el. “Így könnyű.” Talán. Valaki más életére kívülről nézve főleg nagyon könnyű ilyen megállapításokat tenni. Kisbabával otthon lenni pedig néha idill, néha idegbaj.
De az igaz, hogy megragadtunk minden lehetőséget, ami adatott. Ha felborultak a terveink (és felborultak, szinte mindegyik), akkor újraterveztünk, majd ismét újra. Néha fásultan, néha félbehagyva, hisz mi értelme… De újra meg újra igyekeztünk kitalálni dolgokat, amiket örömmel lehet várni. Kimentünk sétálni, túrázni tavasszal is, ahova lehetett. Nyíló virágokat kerestünk. Találkozásokat is, amikor és ahogy lehetett. Nyáron pedig a szomszédaink nagy hegyeit jártuk végig.
Most pedig kihasználjuk az egyetlen kétségtelenül pozitív változást, amit a koronavíus hozott: a távmunka elfogadottá válását. Sőt, kötelezővé válását. Tudom, nem lehet mindenkinek így, és tudom, nem is mindenkinek könnyebb így, főleg bezárt iskolák és óvodák mellett. De végre eljött az idő, hogy sok cég felismerte, az elvégzett munka nem attól függ, mennyit ül valaki az irodában, a távmunka nem ront a hatékonyságon. Pontosabban, a hatékonyság nem ettől függ.
Nekünk pedig a távmunka most szabadságot ad. Talán az utazás jövője is ez? Hosszabb ideig egy helyen, lassabban mozogva? Ez csak távmunkával megvalósítható. Én pedig álmodozom már megint, pedig annyi merész álmomat söpörte el ez az év. Csakhogy álmok nélkül nem lehet élni. A kékséget bámulva pedig könnyű még álmodni is. Újra meg újra.
Játszunk kirakóst? Mostanában sokat nosztalgiázom, nézegetem régi utazásaink képeit. Hát igen, valahogy utaznom kell, ha máshogy nem lehet most, akkor fejben. Ennek kapcsán hoztam nektek egy kis játékot: hat rövid történetet és hat helyszínt. A történetek töredékek, kiragadott pillanatai egy-egy utazásomnak, és szerintem sejted már, mi a játék: találd meg a történetekhez a hozzájuk illő helyszínt! Hoztam képeket is, de csak dísznek, és igyekeztem olyanokat választani, amik nem árulnak el sokat, a szövegre figyelj inkább. Kommentben vagy privátban várom a megfejtéseket. 🙂
Íme a történetek:
* 1 *
Bármilyen pici autót is béreltünk, az utak még ahhoz képest is keskenyek voltak. Türkiz és mélykék öblök alattunk, mediterrán ligetek mellettünk. Buszok velünk szemben, a beláthatatlan kanyarból érkezve. Legalább dudáltak közben. Ők szóltak. Becsuktam volna a szemem, ha nem lett volna olyan gyönyörű a kilátás minden kanyar után. Nem, nem én vezettem. Még szerencse, mert így is én készültem ki jobban. Még a tükröt is be kellett hajtani az egyik faluban, igaz, a mi hibánk volt, letértünk a főutcáról. Hamar visszataláltunk, arról lehetett felismerni, hogy ott tükröstől együtt is elfértünk. Idős urak ültek a házaik elé kitett padon, kedélyesen szemlélve minket, lábukat kényelmesen elnyújtva. A Kedves pedig óvatosan manőverezett köztük, hogy ha lehet, egy lábon se hajtson keresztül. Ők nem izgultak. Itt senki sem izgul. És senki sem fejezi be a háza felső szintjét, mert míg nincs kész a ház, nincs rá adó.
* 2 *
Akkoriban kezdődött az olcsó fapadosok korszaka. Melyeknek előnye, hogy olcsók, hátránya, hogy hajnalban vagy éjszaka, a városközponttól a lehető legtávolabb tesznek le, ahogy ez velünk is történt akkor. A városi tömegközlekedés odáig már nem ért el, így aztán maradt a transzferbusz, ami majdnem annyiba került, mint a repülőjegy maga. (A repjegy volt annyira olcsó…)
Fél óra alatt benn is voltunk a belvárosban, onnan már csak néhány metrómegállónyira volt a szállásunk. Éjfél elmúlt, a metró drága, mi egyetemisták voltunk, csórók, de fiatalok és energikusak, természetesen gyalog megyünk. Mit nekünk az a pár megálló? Több mint egy órás gyaloglás után, amikor még mindig csak az út felét gyűrtük le, kezdtünk rádöbbenni, hogy ezek a metrómegállók nem olyanok, mint a budapestiek. Ez a belváros sem olyan, mint Budapest belvárosa. Nagyobb, nem kicsit. Ami a térképen “majdnem itt van”, az valójában egy-két óra gyalog.
Azt hiszem, végül metróra szálltunk. Ahogy tettük azt a következő napokban is számtalanszor, gyorsan megszokva és megmosolyogva az udvarias figyelmeztetést, mely felszálláskor mindig elhangzik, és később néha a pesti metróra szállva is elismételtük egymásnak: “Please mind the gap”.
* 3 *
Ketten voltunk a strandon, kézenfogva sétáltunk a puha homokban. Addigra már nem volt meglepő – sem a homok puhasága, sem az emberek hiánya. Velünk szemben, messzebb, felbukkant egy másik sétáló pár, valami háziállat féle követte őket. Vagy talán nem is őket, és nem is háziállat? Madárnak tűnt, hattyúnak, pedig hát, itt nincsenek hattyúk. Közelebb érve a férfi és a nő mosolyogva köszöntek nekünk. Gondolom, viszonoztuk, mert utána beszélgetni kezdtünk, miközben leginkább a negyven körüli párt hűségesen totyogva kísérő madarat bámultuk. Kétségtelenül az övéké, és egyébként egy liba volt.
A nő és a férfi pedig hippik. Éreztem, mielőtt mondták volna. Olyan színesek voltak, és olyan lezseren sétáltak mezítláb a homokban, arcukat a nap felé fordítva. Ha el kell képzelnem két hippit, őket képzeltem volna el. Mesélték, hogy egy lakókocsiban laknak egész évben, változó helyeken, de főleg a part mentén. Időnként kirándulásokat szerveznek a turistáknak. Kérdeztem, nem kószál-e el a libájuk. Hiszen elég csak egyszer nekivágnia az óceánnak, többet talán vissza sem talál. A nő megrázta a fejét, mondta, hogy ez a liba nem úszik egyáltalán, az óceántól meg különösképpen fél. Ugyanis a testvérkéit annak idején egy krokodil ette meg, így maradt egyedül.
Szóval két hippi és egy traumatizált liba sétált velünk aznap, a puha aranyhomokon szétterülő fehér tajtékon.
* 4 *
Már órák óta kavicsos földúton zötykölődtünk. Tábla jelezte az egyik útszéli, poros kiállót. Az utolsó megállónk aznap. A kocsiban vettük át a fürdőruhát, majd sprinteltünk a vízig. Július vége, este 10 óra volt, ragyogó napsütés, körülbelül 10 fok és csípős szél.
Jólesően átjárt a meleg, ahogy belecsobbantunk a hőforrásba. Mint egy kis gőzölgő pocsolya, úgy bújt meg a sziklák közt, a semmi közepén. Nagyjából tíz ember férhetett el benne, de csak mi voltunk meg egy másik pár, akik hamarosan továbbálltak. Benne ülve éppen a fjordra lehetett látni, mi pedig csak áztunk és bámultunk, magunkba szívtuk a csendet, a szépséget. Hamarosan megjelent egy család, anya és apa két gyerekkel, helyiek. Könnyedén mellénk huppantak, beszédbe elegyedtünk. Valamelyikünk nevetve megjegyezte, hogy ez majdnem tökéletes, még csak egy sör kéne a kezünkbe, az volna a teljesség. Mire az apuka felugrott, hogy jaj, hát jó, hogy mondjuk, hoz a kocsiból gyorsan, jut mindenkinek.
* 5 *
Abban a hónapban annyit utaztunk, amennyit csak bírtunk. És ott spóroltunk, ahol csak lehetett. Például egy vendégéjszaka árát úgy, hogy éjszakai repülőjáratot foglaltunk. Elvégre repülőn is lehet aludni. Meg a váróban, merthogy hajnali egy körül volt egy átszállás. Azt már ne kérdezd, hogy az indulási, átszállási vagy érkezési idő szerint hajnali egy. De azt tudom, hogy hajnali négy körül szállt le végül a gép, és ültünk be a bérelt autóba.
Először egy Wallmartba mentünk el, feltankolni pár napra. (Igen, nyitva volt. Eszünkbe se jutott, miért ne lenne.) Hajnali fél öt körül végeztünk. Az aznapi szállásunkat délután négytől lehetett elfoglalni. Akkor tehát mi legyen? Egyértelmű. Fél óra múlva már a strandon feküdtünk. A hőmérséklet még éppen harminc fok alatti, de a levegő nehéz a vízpárától. Lehuppantunk a puha, langyos homokba, végigdőltünk egy-egy törölközőn. Délelőtt tíz körül ébredtünk, akkor végre közelebbről is megnéztük az óceánt. Kiderült, az is harminc fokos.
* 6 *
Meredeken lefelé vezetett a keskeny ösvény a vörös tájban. Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, egyre többet ittunk. Körülöttünk sok szikla, kevés növény, azok is szívósak, szúrósak. Helyenként figyelmeztető táblák az út mellett: “Down is optional, up is mandatory.” Néhány táblán még azt is feltüntették, hányan haltak már bele fáradtságba, szomjúságba. Nem lepődtünk meg, ebben az országban ez, úgy tűnt, szokás. Mármint nem meghalni, hanem nemzeti parkokban különféle okból elhalálozott turistákat számon tartani, és e számokat a nyilvánossággal jól látható helyeken megosztani.
A háromórás ereszkedést egy csodás kilátónál fejeztük be, ahonnan már egész közelről látszott a szürkésen kanyargó folyó az égővörös kanyonfalak között. Tudtuk, visszafelé lesz majd nehéz, és ebben nem is tévedtünk. A több mint hatórás mászás végére lábaink remegtek a fáradtságtól. Este hét körül értünk fel oda, ahonnan aznap hajnali hatkor indultunk. Leroskadtunk egy padra, csak bámultuk az embereket, a tájat, a felhőtlen eget. A Kedves észrevett néhány túrázót, akik egy közeli kilátóplatform felé vették az irányt. “Megnézzük mi is?”, kérdezte tétován. Én pedig, aki általában félhulla állapotban is még elvonszolom magam a következő látványosságig, arra a további harminc méterre akkor nemet mondtam. Ültünk tovább, megkönnyebbülten.
* * *
Végül pedig a helyszínek, melyekből válogatni lehet (betűrendben vannak, mielőtt mintát keresnél):
Clearwater Beach, Florida Grand Canyon, Arizona London Nyugati fjordok, Izland Queensland, Ausztrália Zakynthos, Görögország
Amikor a regényem helyszínén gondolkodtam, és kellett egy hely, ami távoli, különleges és tökéletes helyszíne lehet az újrakezdésnek, nos, akkor nem kellett gondolkodnom. Egyértelmű volt, hogy Ausztrália. Mert rajongok Ausztráliáért, vonz a vad szépsége, mássága. Habár csak három hetet töltöttem ott, életre szóló élményekkel jöttem el, és a vággyal, hogy még visszatérjek. (Írós tipp: olyan helyszínt válassz a novelládnak, regényednek, ami szenvedélyesen érdekel. Mert írni csak szenvedélyből lehet igazán – vagy csak úgy érdemes?)
De maradjunk Ausztráliánál és Lilinél, aki a regényem hősnője, ha még nem ismernéd. Vannak bennünk közös vonások, például az utazás iránti szenvedélyünk. Neki azonban, velem ellentétben, két éve volt utazgatni Ausztráliában, így jóval több helyet kereshetett fel, mint én, aki megírtam őt.
Ha még nem olvastad az Útont, akkor itt a remek alkalom, hogy rendelj, mert július hónapban a szülinapom alkalmából kedvezményes áron adom a nyomtatott és az elektronikus példányokat is. Ha pedig olvastad, akkor ebben a bejegyzésben arra hívlak, járjuk végig a helyszíneit újra, közben elmesélem, mit jelentenek ezek a helyek nekem.
Sydney és Manly
Az ausztrál nagyvárosok közül, ahol megfordultam, Sydney ragadott magával a legjobban. Az öböl látképe az Operaházzal, a gigantikus botanikus kert, háttérben a felhőkarcolókkal, valamint azok a kristálytiszta, csodaszép, tágas strandok, amikről nem gondoltam volna, hogy bármely nagyvárosban fellelhetők. A Sydney iránti rajongásomnak köszönhető, hogy az Úton fő helyszíne is Sydney lett.
Noha annyit még hozzátennék, Ausztráliában nem a városokért rajongtam elsősorban, bár nagyon klassz és szerethető városai vannak. Ezek mégis eltörpülnek a természet csodái mellett. Viszont a regény fő helyszínének egy várost kerestem.
Na, és ott van még Manly, ami Lili lakhelye lesz egy időre. A Sydney-ben töltött idő alatt én is Manly-ben szálltam meg, és ez az óceán által ölelt, Sydney-ből kicsit kilógó városrész, mely pont szembenéz a híres öböllel, azonnal a szívemhez nőtt. Azt képzeltem, ha Sydney-ben élnék, itt élnék. Imádtam a hangulatát, és csak remélni merem, sikerült belőle valamit átadnom a regényben is.
Royal Nemzeti Park
A regényben hétvégi kirándulásnak, barátság és szerelem szövődésének helyszíne a Sydney-hez közeli Royal Nemzeti Park, ahol történetesen én is túráztam. Sőt, történetesen éppen a kedvesemmel (oké, vele voltam Ausztráliában amúgy is), és pont azon a részen, ahol Lili, csak nekünk egyetlen napunk jutott a túrára, így nem jártuk teljesen végig. De Sydney-be látogatóknak szívből tudom ajánlani ezt a parkot és a magas sziklafal tetején futó, panorámás ösvényt, akár olvasták az Útont, akár nem. 🙂
Jervis Bay strandjai
Jervis Bay háromszor is felbukkan a regényben, és mindháromszor a boldogság színhelye, bár minden alkalommal másféle boldogságé. És ez nem is lehet másképp, mert Jervis Bay azon mesebeli helyek egyike, melyek véletlenül a valóságban is felbukkantak.
Sejthető, hogy imádtam ezt a strandot, számomra nem nagyon akad párja a világon. A homok itt nagyon finom szemcséjű, puha és teljesen fehér. Nem halványsárga vagy majdnem fehér, hanem tökéletesen fehér. Ilyet itt láttam életemben először. A magas szilikáttartalma miatt pedig nem melegszik fel, vagyis az ausztrál forróságban is kényelmesen lehet lépdelni mezítláb a pihe-puha homokban, a fehér színű aljzat miatt a türkizkék árnyalataiban játszó víz partján. Mondtam én, hogy mesebeli.
Jó, jó, tudom, kezdek túl érzelgős lenni. Gyorsan leírom akkor azt is, mert az igazsághoz tartozik, hogy a hullámok nagyok és erősek, mint az ausztrál strandokon általában, és ahogy gyanútlanul sétálsz bele a mesés színű vízbe, seperc alatt földhöz vágnak. Utána pedig szemedből-szádból meg minden egyebedből seperheted ki a homokot, ami fehérsége és puhasága mellett kifejezetten tapadós fajta is.
Great Ocean Road és az Otway koalái
Ausztrália legismertebb “kötelező” látnivalója a Great Ocean Road, mely többek között a híres Tizenkét Apostol sziklaformáció otthona. De pont azért, mert valószínűleg mindenkinek ez jut eszébe Ausztráliáról, csak futólag kerül elő a regényben. Ahogy az Otway Nemzeti Park vadon élő koalái is, akiknek a felkeresése a legkedvesebb ausztrál élményeim közé tartozik egyébként.
Mielőtt kérdeznéd, nem direkt ezért írtam róluk a regényemben, de a szenvedélyből írás már csak így működik. Utólag látom én is, hogy mennyire könnyen jutnak eszembe olyan helyszínek, melyekhez erős érzelmek fűznek.
Brisbane
Lili az utazása során keresi fel Brisbane-t, és tölt el itt egy kis időt. Ezzel mi is pont így voltunk. Bár Brisbane városa nem közvetlenül az óceánparton van, a Sunshine Coast közelsége, az egész évben kellemes éghajlat és a város pezsgő légköre, színei és élhetősége a szememben mégis elég nagy vonzerőt adnak neki. South Bank Parklands hatalmas nyilvános parkja pedig az egyik legkülönlegesebb, átgondoltan és kreatívan tervezett városi park, amit valaha láttam.
Nagy-korallzátony
Bakancslistás élmény a búvárkodás a Nagy-korallzátonynál, ha már valaki eljut Ausztráliába. Ezt mi sem hagyhattuk ki, és Lili sem a regényben. Vele ellentétben én azonban nem lettem “igazi” búvár, próbamerülést csináltam, szakfelügyelet mellett. Utána pedig több óra hosszát töltöttem még a 29 fokos vízben, a felszín közelében, búvárszemüveggel és békatalppal, és néhol mindössze 10-20 centivel a korallok felett úszva. Hát, ilyen élményekkel rabolta el a szívemet Ausztrália…
Daintree
A Daintree a világ legrégebbi, folyamatosan létező esőerdeje. Igen, régebbi, mint az Amazonas esőerdeje, korát 180 millió évre becsülik. Csak mivel Ausztráliában, a világ végén van, így aztán senki sem hallott még róla. Na, de mi felkerestük, és Lili is a regényben, bár lényeges jelenet nem játszódik itt.
A Daintree olyan, mint a múlt egy darabja. Mivel a múlt egy darabja. Olyan növények élnek itt, melyek a dínók ideje óta szinte változatlanok. Vártam is, mikor bukkant fel egy dínó, de csak a repülő kutyák hangoskodtak a fákon.
És a többi?
Mert ott vannak azok a helyszínek, ahol jártam, és amiket nem írtam bele a regénybe. Majd a következőbe. Valamint azok a helyszínek is, ahol nem jártam, a hősnőm viszont igen. Ezekhez más utazók történetei, az Instagram és a képzeletem szolgáltattak anyagot.
Arra azért kíváncsi lennék, olvasóként kitalálható-e, mely helyszíneken jártam és melyeken nem? Ha van kedved, írd meg nekem.
Mert ma nosztalgikus hangulatom van, mert egy pár hónapos babával azért mégsem vág neki az ember esőben-ködben-szélben a nagyvilágnak, így ma is itthon ücsörgök, és mert jön az év vége, amikor szeretek visszatekinteni a szép pillanatokra. Ezek a pillanatok nemcsak az elmúlt évből vannak, hanem az elmúlt tízből. Megmelengetik a szívem, valahányszor rájuk gondolok.
A természetjárásban azt tartom az egyik legcsodálatosabb dolognak, hogy természetes élőhelyükön találkozhatok a vadon élő állatokkal. Nem úgy, mint az állatkertben, ahol a látogató a fontos, neki adják el az élményt, úgy van kialakítva minden, hogy ő jól lásson, közel lehet menni, néha tapizni-simizni is.
A vadon más. Háttérbe húzódva, csendben szabad csak figyelni az állatokat, mintha ott se lennék. Véletlenül lehet csak beléjük botlani, és minden ilyen találkozás váratlan ajándék. Sosem tudhatom, hogy pontosan mit fogok látni, talán pont nem azt és nem úgy, ahogy arra számítottam. De ha nyitott vagyok, a természet mindig meglep valamivel.
Óriás teknősbékával úszás Zakynthos szigetén (Görögország)
Ez évekkel ezelőtt volt, és az egyik első állatos élményünk a Kedvessel. A hazaindulásunk napján még leugrottunk gyorsan úszni egyet a laganasi-öbölbe. Kora reggel volt, a strandon alig lézengett valaki. Úszás közben pedig csatlakozott hozzánk egy Caretta Caretta óriásteknős. A vízfelszínen tempózva hosszú percekig bámultuk a kristálytiszta vízben, amint alattunk úszik. Aztán tovatűnt, de csodás élménnyel hagyott ott minket.
Verseny a delfinekkel a Monterey-öbölben (Kalifornia, USA)
Félnapos bálnalesen voltunk a gazdag tengeri élővilágáról híres Monterey-öbölben. Valóban láttunk bálnát, kétszer is, legjobban mégis a delfinek nyűgöztek le aznap. Akváriumban ugyan láttunk már delfint előtte, de az nem volt ahhoz fogható, mint amikor egy kb. 50 delfinből álló raj úszott versenyt a hajónkkal. Játszottak egymással, ugrándoztak a hajó körül, és még az egyik bálnával is játékba kezdtek, aki ezt egy ideig egykedvűen tűrte, majd méltóságteljesen továbbállt.
Napozó fókák Half Moon Bay egyik strandján (Kalifornia, USA)
Igazság szerint a Kaliforniában töltött egy évünk annyi vadonbeli élménnyel ajándékozott meg, amennyiben sem előtte, sem azóta nem volt részünk. Némelyik találkozásnál megilletődtünk kicsit, de utólag nem mondanánk le egyikről sem. Egyet emelnék most ki még közülük, a kedvenc fókalesünket.
A San Franciscó-hoz közeli Half Moon Bay strandjainál túráztunk, és éppen egy magas partszakaszt másztunk meg, ahonnan lenézve egy kisebb strandra lehetett rálátni. Lemenni azonban nem lehetett, és talán pont ez volt az oka annak, hogy a fókák ezt a helyet választották napozáshoz. Vagy huszan feküdtek ott egymás hegyén-hátán, a nagyobbak inkább csak elterültek, néhány kisebb viszont fészkelődött, átmásztak egymáson (és a morcos felnőtteken), sőt néhányan a vízben is játszottak. Sokáig néztük őket, észrevétlen maradva.
Hegyi kecskegida gleccsert hódít a mamájával (Montana, USA)
A Glacier Nemzeti Parkban túrázva nemcsak gleccsereket és hihetetlen színű gleccsertavakat csodálhattunk meg, hanem találkozhattunk kíváncsi, túrabakancsokat lelkesen megrágó mormotákkal, tóban fürdőző jávorszarvasokkal, és bármilyen meredélyt leküzdő hegyi kecskékkel is. Az egyik legkedvesebb jelenetem, ahogy a távolból megfigyelhettem, hogyan segíti végig egy hegyi kecske a kicsinyét az egyik hegyoldalon, aminek meredeksége a függőlegest közelítette. Könnyedén és gond nélkül, természetesen. 😀
Séta az úszkáló aligátorok felett (Florida, USA)
Amikor először olvastam arról, hogy a floridai Everglades Nemzeti Parkban szabadon élnek az aligátorok, kerekre nyílt a szemem. Mégis ki menne aligátorok közé sétálni? Úgy tűnik, én. És ez is azon élményeim egyike volt, ami rádöbbentett arra, hogy a vadon élő állatok általában békén hagyják az embert, ha az nem mászik bele a személyes terükbe. Másrészt arra is, hogy a természetben magadért felelsz. Ez nem egy állatkert, ahol ki van téve a tábla, hogy ne nyúlj be az oroszlánhoz, mert leharapja a kezed.
Viszont a mocsár fölött sétálni a pallón, miközben lustán úszkálnak, vagy tökéletesen mozdulatlanul lesben állnak alattam az aligátorok, különleges élmény. Mintha egy rövid időre én is része lettem volna valaminek, amit csak természetfilmeken láthat nagyon sok ember.
Forgalmi dugó a Yellowstone Nemzeti Parkban (Wyoming, USA)
A világ legrégebbi nemzeti parkja szintén tele van élő és élettelen csodákkal. Grizzly medvék, jávorszarvasok, mókusok, őzek és farkasok, bölények. Bölénycsordák legelésztek az út mentén, ahogy vezettünk át a parkon. Majd dugóba kerültünk, pedig nem volt baleset, csak egy termetes bölény sétált szépen komótosan az úttest közepén, az őt megelőzni próbáló autókkal pedig bőszen szembefordította a szarvait. Hát, itt ilyen a közlekedési dugó.
Lundák Látrabjarg szikláinál (Westfjords, Izland)
Izland nyugati fjordjainak legnyugatibb sziklája a kb. 400 méter magas, majdnem 15 kilométer hosszú Látrabjarg. Oldalában tengeri madarak milliói fészkelnek, és túrázóként az egyetlen, bár elég komoly nehézség, hogy a sziklafal meredek, a madarak pedig a leginkább hozzáférhetetlen helyeket kedvelik. Óvatosan a meredély szélére hasalva azonban több lundát is egészen közelről megfigyelhettünk. Ők ezeknek a szikláknak a sztárjai, és nekünk is a kedvenc madaraink lettek, azóta Írországban is kerestük (és meg is találtuk) őket.
Kenguruk egy új-dél-walesi kempingben (Ausztrália)
A következő emlék nagyon messze visz. Egy új-dél-walesi hajnalba, Jervis Bay türkiz öblei mellé, amikor félálomban a kemping mosdója felé botorkálva majdnem felbotlottam egy kenguruban. Később egy másik érdeklődve figyelte, amint mindkét hatalmas bőröndünket módszeresen áttúrom, majd kipakolom a kocsi mellé, naptej után kutatva (amiből akárhányat is vettünk, rejtélyesen eltűntek valamerre, csak az itthoni kipakolásnál bukkant elő vagy 3 flakon… hetekig bőröndből élni és öltözködni tartogat kihívásokat 😀 ).
Ahol koalák lógnak a fákról… (Ausztrália)
Ha már a kenguru megvolt, a koala sem maradhat el, pedig velük a mindenfelé előbukkanó kenguruknál sokkal nehezebb a vadonban találkozni. De megérte keresgélni, meg korai sétára indulni a Melbourne-től nem messze fekvő Great Otway Nemzeti Park egyik kempingje mögötti eukaliptusz erdőben, mert rengeteg édesen alvó szőrgombolyagot fedeztünk fel. Az egyikük pedig még ébren is volt (ami a napi 20 órát alvó koaláknál nem kis szó), és egészen alacsonyan eszegetett, sőt, azt is kivárta, hogy tisztes távolból lefényképezzem.
Búvárkodás a Nagy Korallzátonynál (Ausztrália)
S egy réges-régi álom, amiből szintén emlék lett azóta… Órákig úszkáltunk a majdnem 30 fokos vízben a Nagy Korallzátonynál, vigyázva, nehogy belerúgjunk véletlen a felszínhez közeli korallokba, miközben a színes halrajokat követtük.
S akik a legveszélyesebbek…
A sirály, aki bizony a másodperc törtrésze alatt kikapja a kezedből a szendvicset, amibe épp harapnál bele. A chipmunk, az édes kis csíkos hátú mókus a Chip és Dél című meséből, akinek a harapásával mehetsz az ügyeletre. Valamint egy tehén, akiről úgy tűnik, hogy békésen legel (s minek is félnék egy tehéntől ott, ahol medvék és csörgőkígyók élnek?), de amint úgy érzi, hogy túl közel sétálsz el mellette, patájával kaparni kezdi a földet, s igen barátságtalan tekintettel szegezi szemét a tiédbe. Lassan hátrálsz. Ezúttal megúsztad, s már tudod, a teheneket is komolyan kell venni.
Nektek milyen csodás, vicces és félelmetes élményeitek vannak vadállatokkal való találkozásokról?
Bevallom, a Csillagok háborúja legutóbbi epizódjaiban leginkább a látvány nyűgözött le. Némelyik részben más is, de most maradjunk a látványnál, ami magában foglal egy rakás új és gyönyörű helyszínt is. Ott van például az a nagyon zordon és meredek, nagyon zöld sziget, ahová Luke száműzte magát. Na, ez a sziget valóban létezik, mégpedig ezen a bolygón, azon belül is Írország partjainál. (Tudhattam volna. Hiszen nagyon zöld. 😀 )
A sziget neve Skellig Michael. És meglepő módon nem a Csillagok háborúja miatt akadtam rá. Hanem a madarak miatt. Nem hangzik izgalmasnak néhány tengeri madár? Nos, Skellig Michael és kistestvére, a mellette fekvő Little Skellig szigete nem néhány madárnak ad otthont, hanem madarak ezreinek. Emiatt kiemelten védett terület, a Skellig Michael szigetén található kora keresztény kolostor pedig a UNESCO Világörökség része.
Igen, ez a kolostor is ismerős lehet a Csillagok háborújából. Porgok viszont nincsenek, helyette vannak lundák, a világ legaranyosabb madarai. Tulajdonképpen ők vezettek el a szigetre minket, mert én olyan helyet kerestem Írországban, ahol lehet látni lundákat. Hát, itt lehet. Áprilistól augusztusig több ezer példányuk költ a szigeten.
A parttól 15 kilométernyire fekvő szigetekre viszont nem is olyan könnyű eljutni. Egyrészt a nyílt óceán szeszélyei miatt alapból csak tavasz végétől ősz elejéig szerveznek ide hajókirándulásokat. Másrészt mivel szigorúan védett területről van szó, a látogatók napi száma korlátozott.
A legtöbb kirándulás Portmagee kikötővárosából indul, és annak ellenére, hogy szinte csak aznap derül ki, megfelelő-e az időjárás a kihajózáshoz, érdemes előre foglalni helyet. Gondolom, ezt a Csillagok háborújának köszönhetjük. Az utóbbi időben ugyanis különösképp megnőtt az érdeklődés Skellig Michael iránt. Emiatt nekünk még az online foglalás sem úgy sikerült, mint terveztük.
Pedig azt hittük, roppant menők vagyunk, hogy két cégnél is feliratkoztunk egy azonnali e-mail értesítésre, amint megnyílnak az idei foglalások. Nos, meg is kaptuk az e-mailt, gyaníthatóan nem kevés más érdeklődővel együtt, akik hozzánk hasonlóan azonnal nekiestek a foglalásnak. Pontosabban mi csak nekiestünk volna, a forgalom miatt ugyanis lehalt a szerver. Mire pedig feléledt, mind elfogytak azok a jegyek, amik a hosszabb kirándulásra szólnak, ami partraszállást és egy túrát is magában foglal a szigeten.
Jött tehát a kérdés, hogy megéri-e a másik, rövidebb kirándulás, amiben nincs partraszállás, csak körbehajózzuk a két szigetet. Végülis annyira szerettük volna látni ezt a helyet, hogy megvettük a jegyet. Nem bántuk meg, életünk legszebb madárleses élménye lett ez a fél napos hajókázás.
A meglepően kicsi hajó (ha jól emlékszem, tízen voltunk utasok rajta, két fő pedig a személyzet) lassan kerülte meg mindkét szigetet, és tényleg nagyon közel haladt a parthoz. Igaz, ehhez a viszonylag csendes idő is kellett, máskülönben az erős hullámok miatt nem biztonságos túl közel menni a sziklákhoz. (Olyankor pedig mindegy az is, partraszállós jegyet sikerült-e venned, ha lehetetlen partra szállni).
Láttuk a lundákat. A kolostort is Skellig Michael tetején. Láttunk fókákat a part menti sziklákon napozni. És sokféle más tengeri madarat, szulákat, sirályféléket, viharmadarakat. Számlálhatatlan mennyiségben. A kisebbik szigetet, amely olyan meredek, szürke sziklákból áll, hogy lehetetlen rajta partra szállni, konkrétan elborítja a fehérség. Közelről pedig látszik, hogy a fehérség a fészkelő madarakat jelenti (és hogy teljesen pontos legyek, jó sok madárszart is, ami szintén fehér).
Ahhoz pedig, hogy valóban a legtöbbet hozzuk ki ebből a kirándulásból, legfontosabb útitársunk a távcső volt. Ezután következett a szélálló nadrág és dzseki, amikre a napos idő ellenére bizony szükség volt. Újra megtapasztaltuk, hogy több órás út a nyílt óceánon viszonylag szélcsendes időben is szeles. 😛 A Skellig szigetek emiatt még inkább olyannak tűntek, mintha a világ végén lennének. Elérhetetlenek, érintetlenek, csodálatosak.
Másmilyen nem is tudsz lenni. A káprázatos tájak és ősi romok mellé jár a tipikus ír időjárás is, kell vagy sem. Mindenestől lehet csak téged szeretni vagy utálni, s akkor már inkább szeretlek.
Az elmúlt hetekben elég ritkán jelent meg új tartalom a blogon, ennek oka pedig, hogy ezt az időt Írország felfedezésével töltöttük. A mesélést éppoly nehéz elkezdeni, mint befejezni, túlcsordultunk élményekkel.
Megtapasztalhattam például, mennyiféle és fajta eső létezik. Enyhe ködszitálás sejtelmes fehérséggel kísérve. Sűrű szitálás, ami nem áztat ugyan el azonnal, ám néhány óra leforgása alatt lassan és alattomosan megteszi mégis. Ír fogalmak szerint persze ez eddig nem is eső. Végül is igazuk van, esernyő ugyanis a szitáló esőben mit sem segít. Ezek az apró cseppek túl picik és könnyűek ahhoz, hogy függőlegesen hulljanak, ehelyett inkább beférkőznek mindenhová, s ebben hű segítőjük a táj felett állandóan süvítő szél.
De van ám igazi eső is! A derűs kék ég akár 20 percen belül haragosszürkébe tud váltani, s a hideg, sötét színű tavak víztükrét már veri is az eső. Mire magadra kapod az esőkabátot, a vízálló nadrágot, esővédőt húzol a táskára, már el is vonult, további öt perc múlva pedig bele is izzadtál minden cuccodba a napsütésben. Persze, van, hogy egy órán belül jön az újabb eső, és van olyan is, hogy napokig ömlik, teljesen egyformán és fáradhatatlanul. A tájon megül a köd, a szél pedig hirtelen lökésekkel egyenesen az arcodba vágja a nagy cseppeket, amik szinte késként hasítanak. Ha addig esetleg láttál volna valamit…
Mondanom sem kell, szinte minden nap esett, bőven volt alkalmunk kedvenc esőfajtát választani. Tulajdonképpen hamar meg is békéltünk minddel, leszámítva a több napon át változatlanul ömlő esőt. Cserébe viszont a néha előbukkanó napfényben szinte vibrált a fű zöldje, a májusi vadvirágok pedig mindenhol sárgára, rózsaszínre, ciklámenre festették a smaragd szigetet. Kiszáradt vízesést se láttunk.
A borostyánnal, mohával és vadvirággal benőtt ősi romok, a szürke kőből épült kastélyok és az őket körülölelő hatalmas parkok, valamint a környező kopár dombok, lápok és tavak csodálatos harmóniában olvadtak egybe. Hol a Brontë nővérek, hol Jane Austen regényeiben járkáltam – és egyáltalán nem csodálkoztam, hogy ahány alsószoknya csak volt a hősnőn, mind átázott.
Az óceán szeszélyes és vad szépsége ismét elrabolt. A szélből, a hullámok morajából, a tengeri madarak vijjogásából most is, mint korábban már annyiszor, a szabadság hangját hallottam ki.
Az ír életérzéshez tartoznak még a birkák, akik mindenhol ott vannak. A kőkerítésekkel szegélyezett keskeny vidéki utak, melyeknek hely hiányában igen nehéz a bal oldalán vezetni, ellenben lepacsizhatsz az ablakból a szembejövő autóval, ha épp mégis elférnétek egymás mellett.
És természetesen maguk az írek, akiknek pár perc napsütésben rögtön minden lovely, akik távolságtartó udvariasságukkal együtt is roppant szívélyesek, az irónikus humoruk pedig egyébként is megkedveltette volna velem őket. Akik kifekszenek fürdőruhában a strandra, mert már majdnem süt a nap, valamint az őrült szélben is leterítik a piknikező pokrócot. Sőt, utóbbinak vízálló verziójával is találkoztunk, mely hosszas ködszitálás és átvizesedett fű esetén használandó, hiszen az is még igen szép idő.
Megszerettem-e Írországot? Azt hiszem, inkább csodálom. Magával ragadó természeti és kulturális kincsekkel van teli, északias zordságával teljesen elüt az általam megszokott helyektől, és körbeöleli a végtelen óceán. Színeit és látnivalóit szeszélyesen mutogatja, vagy éppen eső- és ködfüggöny mögé rejti. Ugyanakkor bennem szikrája sincs az ír léleknek – na, jó, talán egy csöpp irónia. De nekem Írország utazóként gyönyörű, ha utána hazarepülhetek a napfénybe (khm… vagy jégesőbe).
Május 1-je, szerda. Épp alkalmas arra, hogy két szabadnappal megtoldva egy ötnapos kirándulást kerekítsünk belőle. Az úticél pedig Csehország, a történelmi cseh régió, latin nevén Bohemia déli része, ahol most jártunk először. Képzeletemben libbenő szoknyában, színes kis szandálban kecsesen szökelltem végig Český Krumlov városának történelmi utcácskáin, szagolgattam a vörös rózsákat a kastélyok napsütötte kertjeiben. Nagyon szép kis romantikus hosszú hétvégét álmodtunk magunknak a Kedvessel.
A valóság nemcsak azért nem érhetett ennek nyomába se, mert 6 hónapos terhesen igen messze van a mozgásom attól, amit kecses szökellésnek lehetne tekinteni. Hanem még azért sem, mert szandál helyett vastag túrabakancs, szoknya helyett nadrág és kabát lett a viselet – s igen bántam, hogy nem a téli kabátom, csak az átmeneti, mert először 10, majd alattomosan 5 fok alá esett a nappali csúcshőmérséklet ottlétünk napjaiban. Emellé kaptunk még szürke égboltot, zuhogó esőt és csípős szelet. Jó, még néhány kókadt rózsát is, akik valószínűleg igen bánták már, hogy olyan meggondolatlanul siettek szirmot bontani.
Mindezek alapján talán nem sejthető, de Český Krumlov és környéke nagyon tetszett nekünk. A “Milyen rohadt hideg van!” felkiáltások a “Nézd, ez milyen gyönyörű!” mondatokkal váltották egymást. Český Krumlov középkori óvárosa igazi kis ékszerdoboz, érintetlen és mesebeli. Fölé tornyosul a vár, ami az egyik legrégibb és legszebb egész Csehországban.
A közelben található Hluboká kastély még a szürke égbolttal és a jeges széllel együtt is romantikus volt. Igaz, azért felvettem még a farmeromra egy szél- és vízálló réteget, amit túrázáshoz szoktam leginkább használni, hogy egyáltalán körbe tudjam sétálni a fehér épületet és gigantikus tornyait. De Hluboká kétségtelenül azon ritka kastélyok egyike, amely igen erősen emlékeztet arra a képzeletbeli képre, amit még gyerekkoromban a tündérmesék alapján építettem fel a kastélyokról. A belsejét is éppoly lenyűgözőnek – és éppoly hidegnek – találtuk.
Túráztunk és áztunk még továbbá a német határ menti Šumava Nemzeti Park fenyveseiben és tavainál. (A legmagasabb csúcsot, az 1378 méteres Plechý-t is említhetném, de minek, amikor körülbelül 20 perccel a megérkezésünk előtt döntött úgy, hogy aznapra végleg ködbe burkolózik). Továbbá sétáltunk (csak tempósan azért, hogy melegen tartson) a nehezen kiejthető nevű, de igen bájos Jindřichův Hradec pöttöm belvárosában.
Zárásnak a szintén egzotikus nevű Červená Lhota kastély volt az utolsó megállónk. Ez egy tó közepén álló csinos piros épület, körülötte erdő, a tóból pedig a bájos látvány tükörképként is elénk tárul – a kék éggel együtt, ugyebár. Nos, a kék égről addigra mi már rég lemondtunk, de azért igen lelkesen vettük az irányt a kastély felé. Merthogy mi akkor is sétálunk egy romantikusat a kis tó körül ebben a k*rva hidegben. Hát, mégsem:
Ez volt hát a mi kis májusi meglepetés utazásunk, amiből az utazást mi terveztük, a meglepetés meg csak úgy jött, ráadásnak. S többek között ez az, ami miatt az utazást sosem tudom megunni. Az élet valósága, színessége, érdekessége és kiszámíthatatlansága töményen sűrítve van benne. Rózsaszínű álmaimat általában már az elején porig rombolja, mégsem bánok semmit. Amin ott és akkor nem nevetünk, azon hamar megtanulunk nevetni utólag. Akármit is várunk, sosem kapjuk meg, de kapunk valami mást, váratlant, lenyűgözőt, felejthetetlent. Csehországtól is.
Csak az a dilemma eldönthetetlen mind a mai napig, hogy a csokis vagy a vaníliás krémmel töltött kürtőskalács a finomabb.
Te szeretsz utazni? Milyen helyekre és miért?
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.
Privacy settings
Privacy Settings
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.
NOTE: These settings will only apply to the browser and device you are currently using.
Sütik használata
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.
