Kategória: Félpercesek

– És mivel foglalkozol?
– Kutató vagyok, patkányokat mérgezek.
– Nahát, én meg embereket. Csak szavakkal, persze.
– Ezt úgy érted, hogy írsz?
– Aham. Hébe–hóba. Egy művész ne legyen rendszeres. Megárthat.
– És megélsz belőle?
– Dehogy. Ez is a művészethez tartozik.
– De azért boldog vagy?
– Komolyan kérded?
– Ja, nem. Felteszem, a depresszió is a művészethez tartozik.
– Természetesen.
– De hát te olyan rendezett körülmények közül jössz! A suliban is az egyik legkiegyensúlyozottabb egyéniség voltál, semmi családi dráma, anorexia, részeges tivornya…
– Keményen dolgoztam.
– Nem kétséges. Mindig nagyon ambiciózus voltál.
– Igen, volt is bajom vele, míg kiirtottam magamból ezt is.
– És most?
– Most a hangulatban élek. Fent és lent. Középen sosem.
– Fárasztó lehet. Nem akarsz újra rendes életet?
– Az még ennél is fárasztóbb. Elvagyok én az alanyi és tárgyas ragozásokkal, vesszőkkel és pontos vesszőkkel, meg a depressziómmal. Kötelességtudóan csinálom.
– Igen, ezt is mindig csodáltam benned, a kötelességtudatot.

– Az azért nagyon aggasztó, hogy ennyit parázok.
– Nem, igazán az aggasztó, hogy ok nélkül teszed.
– Mindig jó okkal teszem!
– Hát, akármit is mondasz, túlzottan aggódni nem jó.
– Tudom. Gyakran aggódom is emiatt.
– Jóég… lazábban állj már a dolgokhoz!
– Próbálok. De a múltkor is nyitva felejtettem a kocsit egész éjszakára, a nyílt utcán!
– És mi lett?
– Semmi. Én vettem észre reggel, hogy nyitva van.
– Na látod. Felesleges aggódni.
– Mi az, hogy felesleges?! Ha ez még egyszer előfordul…
– Akkor mi lesz? Hisz nem történt semmi baj.
– Épp ez az. Az összes lehetséges forgatókönyvből a legszerencsésebb történt meg velem. Mennyi esélye van, hogy ez legközelebb is így legyen? Semennyi! Van még ötven másik fajta forgatókönyv, melyekben annyi közös azért van, hogy bőgök, és szerepel bennük a rendőrség. Bármelyik megtörténhet!
– De nem fog. Hiszen általában nem felejted nyitva a kocsidat.
– Nem is. Azóta kétszer visszamegyek ellenőrizni.
– Elég lenne egyszer is, ha már így félsz. Megint túlzásba esel.
– Szerinted minden aggodalmam túlzás.
– És azon nem gondolkodtál még, hogy ha ezt ennyiszer megjegyzem, az jelenthet valamit?
– Dehogynem. Azt, hogy felelőtlen vagy. Aggódom is miattad.

– Nem álmodozni kell, hanem élni.
– De lehet álmok nélkül élni?
– De még mennyire. Nem hiszed? Pedig álmok nélkül igazából még könnyebb is. Eltűnik az elvárás, hogy az álmaidat kell élned.
– De az nagyon fájhat. Ezt elveszíteni.
– És az életedet a beteljesületlen álmokon keresztül nézni minden egyes nap, az nem fáj?
– De még beteljesületlenül is az enyémek.
– Jó ég. Az ilyenek kötnek ki végül a pszichológusnál. De ezen az se segít. Ha te direkt boldogtalan akarsz lenni…
– Nem akarok. Boldog szeretnék lenni.
– És mit teszel érte?
– Álmodom.

– Mi az élet értelme?
– 42.
– Komolyan kérdeztem, ne szórakozz!
– Komolyan válaszoltam. Értelmezhetetlen a kérdésed. Akár a 42 is lehet válasz. Mert mit jelent az, hogy mi az értelme? És kinek az élete?
– Mindegy, hogy kié. Általánosságban véve kérdeztem.
– Hiába, mert nem az általános válasz érdekel.
– Jó. Akkor legyen például az én életem.
– Na, ugye. És őszintén, mire vagy kíváncsi az életedről?
– Ezzel kezdtem: mi az értelme?
– Valóban, de nem voltál őszinte. Mert téged az érdekel, mitől leszel boldog.
– Na, és? Ezek összefüggnek, nem? Ha megtalálom az élet értelmét, boldog leszek.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Miért?
– Mert nem lehet keresni. Az élet értelmét csak élni lehet.
– Éppen ez az! Ehhez viszont előbb tudnom kell.
– Nem kell. Nem is lehet. Értelmes életet élni, azt igen, azt lehet.
– És az elég?
– Mihez?
– A boldogsághoz?
– Azon gondolkoztál már, hogy boldog emberek miért nem tesznek fel ilyen kérdéseket?
– Nyilván nincs rá szükségük.
– Pontosan. Mert élik a boldogságot, nem keresik.
– Ezzel nem sokat segítettél.
– Dehogynem! Élj.
– Ennyi? De hát, ez mindenkinek megy.
– Nem. Amire te gondolsz, az csak létezés. Az élet cselekvés. Érezz, alkoss, nevess. Az életed a válasz minden kérdésre. Ha az nem hordozza magában a választ, akkor nincs válasz.

– Normális vagy?!
– Remélem, nem.
– Tessék?! Normális vagy?!
– Mit értesz tulajdonképpen azon, hogy normális?
– Azt, amit. Normálisat. Hányféleképp lehet ezt érteni?
– Ó, bármit lehet többféleképpen érteni.
– Hát, én a legnormálisabb értelemben értem.
– Mármint a legátlagosabb értelemben?
– Ne kötekedj már! Tudod jól, mire gondolok.
– Sejtem. Arra, hogy úgy kellene tennem a dolgom, ahogy azt mások is szokták. Azon kellene felháborodnom, amin szokás, azon kellene elérzékenyülnöm, amin szokás. Be kellene állnom a sorba. Ezért mondtam, hogy remélem, nem vagyok normális.
– Jaj, de nagyra vagy magaddal! Azt hiszed, olyan átlagon felüli vagy? Olyan egyedi és különleges?
– Nem hihetem. Hétmilliárd ember él a Földön. Nagy részük átlagos, definícióból adódóan. Hiszen ha mindenki különleges lenne, akkor az lenne az átlag. Valószínűleg én is az átlaghoz tartozom.
– Akkor miért akarsz mindenáron kilógni a sorból?
– Nem mindenáron. Csak, ha okom van rá. Ezt jelenti többek között a szabadság.
– Hogy nem vagy normális?
– Nem. Hanem, hogy a normák felett állsz.
– Ez inkább önteltség. A normák okkal léteznek.
– Talán. De előfordulhat az is, hogy nem.
– És azt hiszed, a te dolgod ezt mérlegelni?
– Az enyém. És mindenkié, aki szabad embernek tartja magát.
– Hát, nem tudom, mi lenne, ha mindenki csak úgy elkezdené a normák fölé helyezni magát.
– Nem lennének többé normák?
– Ez elég kaotikusnak hangzik. Kész bolondokháza lenne.
– Dehogy. Ha nem létezik olyan, hogy normális, akkor olyan sincs, hogy nem normális.
– Ijesztő világ.
– Na, persze, mert a gondosan kirakosgatott útjelző táblák segítenek az eligazodásban. Enélkül mindenkinek magától kéne megtalálnia az utat.
– És szerinted ez reális?
– Ehhez kéne felnőni. Hiszen amúgy sincsen két egyforma út. Ráadásul túl sokan túl sokszor előírták már a történelem során, merre vezet a helyes út. Mégsem mondanám, hogy paradicsomi állapotok között élünk.
– És mindezt a normákra kened?
– Nem. De a normák egymáson való követelésére igen.
– Hogy lenne mégis rend máskülönben?
– Már megint ugyanoda jutottunk.
– Szóval belátod?
– Mit? Én ezt a virágmezőt látom itt előttünk. Rendetlenül nyílnak a színes virágok, sütkéreznek a napon, lengedeznek a szélben. Békés és üdítő látvány.

A fenti mondatot ajtócsapódás kísérte. Aztán csend. Ő ledobta magát az ágyára, sírva fújta a fejét a párnába. Dühében sírt. Tehetetlen dühében. Mert igazságtalannak érezte, ami történt. A szirénázó tűzoltóautót elvégre is ő kapta ajándékba. Ha nem akarja kölcsönadni Öcsinek, ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. És ha Öcsi erőszakkal akarja elvenni, akkor ő igenis megvédi azt, ami az övé. Igenis, akár meg is haraphatja. És hogy ezért őt megszidják, megpofozzák és megbüntessék? És hogy most Öcsi játsszon a tűzoltóautóval, büntetésből, amiért ő ilyen irigy? Ez igazságtalan. Utálja Öcsit. És mivel az engedélye nélkül játszik most a tűzoltóautóval, így még jobban utálja. Mást úgysem tehet. Anya elkobozta az autót, őt meg beparancsolta a szobába. Az egyetlen fegyvere, hogy haragszik. Azt nem tudják elvenni tőle.

Kétségbeesetten üvöltött, és dobálta magát egy darabig. Néha, mikor pillanatokra abbahagyta, fülelt egy kicsit, hogy odajön-e valaki a szoba ajtajához. Nem jött senki. Kifáradt. Nincs értelme a sírásnak, nem érdekel senkit. Mondták is, hogy csak hadd sírjon, ha akar. Gonoszok. Nem szeretik őt. Nem törődnek az ő érzéseivel, de az igazsággal sem. Az igazsággal, hogy a hülye tűzoltóautó az övé. Hát mit nem lehet ezen érteni? Miért nem Öcsinek tanítják meg, hogy ne vegye el engedély nélkül, ami nem az övé?

Haragszik mindenkire. Mert igazságtalanok. Mert nem törődnek az ő sérelmével. Nem érdemlik meg, hogy szeresse őket. Szét is fogja tépni azt a rajzot, amit anyának készített titokban a születésnapjára. Sohasem fogja megkapni. És el fog menni világgá. Úgysem fog hiányozni senkinek, hiszen őt itt nem is szeretik. Senki sem érti meg. Még apa sem állt a pártjára. De talán majd akkor, ha világgá megy, akkor egy kicsit szomorúak lesznek. Vagy nagyon. Megérdemelnék. Mert őt csak bántják, ráadásul igazságtalanul. Utálatosak. Öcsi különösen. Hogy utálja a kis alattomost.

*           *           *          *           *

Anya közben kimegy a konyhába, folytatja a mosogatást. Alig észrevehetően megcsóválja a fejét, amint tekintete a tűzoltóautóval játszó kisebbik fiára esik. Hát kire ilyen irigy az ő gyereke? Hiszen mindig arra tanította, hogy jószívűnek kell lenni. Különösen a kistestvérével szemben. Hát kit szeretne az ember, ha nem a testvérét? Most majd elgondolkodik a dolgon. Majd belátja, és bocsánatot kér. Hiszen megmondta neki, addig ott marad a szobában egyedül, míg bocsánatot nem kér a testvérétől, amiért bántotta.

*           *           *          *           *

Már egy óra is eltelhetett. Persze, nem tudja, mert a szobában nincs óra. De biztosan eltelt. Nagyon sok ideje itt van már, és nem törődik vele senki. Anya megmondta, addig nem mehet ki, míg bocsánatot nem kér. Hogy ő kérjen bocsánatot a kis genyótól? Még mit nem? Most is biztos az autójával játszik még mindig. És milyen kajánul mosolygott, mikor anya odaadta neki az autót. Utálatos. A bocsánatkérésnek mégis meg kell lennie. Mert anya mindig tartja a szavát. Ő meg már nagyon unatkozik. Felőlük akár világgá is mehetne. Mindegy, akkor bocsánatot kér, ha másképp nem lehet. De attól még utálni fogja Öcsit. Sőt, még jobban fogja utálni. Hát mi ez, hogy ekkora igazságtalanság után még neki kell bocsánatot kérnie?

*           *           *          *           *

Végre kisomfordált a szobájából az a gyerek, és kelletlenül elmakogott egy bocsánatkérést. Megölelték egymást a testvérek. Anya nagyot sóhajtott, visszatért a konyhába. Így van ez rendjén.

– De még most is vigaszt adhat, hogy Isten szeret téged.
– Kár, hogy nem sokat tudok kezdeni azzal a szeretettel, amit nem érzek.
– Azért nem érzed, mert nincs hited.
– Honnan volna?
– Hát abból, hogy megtapasztaltad, Isten mindig veled van, és szeret téged.
– És ha nem tapasztaltam?
– Talán csak nem vetted észre. Mert nem figyeltél rá, nem kerested.
– Elég sokáig kerestem. De hát meddig még? Örökké csak nem kereshetem.
– Pedig ez nem rajta múlik. Ő mindig, mindenhol jelen van.
– Mondták már mások is, hogy nyilván nem keresem jól. Bár azért kereshetne néha ő is engem, neki talán jobban menne, elvégre mindenható. Mondjuk, attól, hogy hiszek vagy hinni akarok benne, ő még nem lesz létező.
– De hiszen számtalan bizonyíték van rá! A teremtett világ rendezettsége, egyáltalán a létrejötte. És az ember is vágyódik Istenre, nem nyugszik, míg meg nem találja. Nézz csak magadba.
– Ez igaz lehet, hogy vágyódik. Jó lenne, ha lenne ott fenn valaki, aki vigyáz ránk, szépen eligazít mindent, igazságot tesz. Bár a világot elnézve, ez nem tűnik túl valószínűnek.
– Tiszteletben tartja az ember szabad akaratát, azért nem avatkozik közbe.
– Azért én mondjuk szülőként nem tartanám tiszteletben a gyerekem szabad akaratát, ha éppen a konnektorba készülne belenyúlni. Persze, én nem vagyok Isten.
– Éppen ezért fel sem foghatod ezeket a dolgokat.
– Pedig lehet egy banálisan egyszerű magyarázatot is találni rájuk. Például, hogy Isten azért nem avatkozik közbe, mert nincs?
– Ebbe még belegondolni is borzasztó lenne. Nem tudnék olyan világban élni, ahol nincs Isten.
– Neked nem is kell. Hiszen ezért hiszel benne.