2017-ben jelent meg Anna Gavaldának az Életre kelni című novelláskötete, de mintha csak az elmúlt évhez íródott volna, figyelmeztetésnek. És ez csak az egyik ok, amiért nagyon megszerettem.
Rádöbbentett ez a kötet arra is, mitől igazán jó egy novella, és miért nehéz ilyet írni: mert pontosan jó helyen kell abbahagyni, nem írni egyetlen szóval sem többet, sem kevesebbet. Ennek a kötetnek mind a hét novellája ilyen, az írónő épp addig meséli őket, ameddig szükséges, végül pedig mindegyikben valamiféle csavar következik, ami gyakran sugall reményteljes fordulatot. Azt, hogy életre lehet kelni. Bármilyen csapás után, újra meg újra.
A legerősebb kapocs a történetek között az, hogy mindegyik találkozásról, kapcsolódásról, ezek gyógyító erejéről szól. Szereplőik épp olyan pontján vannak az életüknek, ahol megrekedtek, nem látnak kiutat, de találkoznak valakivel, akinek a közelsége kirángatja őket ebből. Legtöbbször kifejezetten nem aktív cselekvésről van szó, hanem jelenlétről, odafigyelésről, meghallgatásról.
Az elmúlt évben éppen ezt tapasztalhattuk meg, hogy az egyszerű jelenlétnek mekkora ereje van, a hiánya pedig mennyire fájó és romboló. Hogy webkamerán keresztül nem ugyanaz. Hogy néha ölelés kellene, mert nincs mit mondani, tenni. Hogy csendben együtt lenni csak igazából lehet, virtuálisan nem. Anna Gavalda novelláinak a szereplői éppen ezek az együttlétek által gyógyítják egymást, mert a kapcsolatok okozta sebekre is kapcsolat a gyógyír.
Azt is találóan adják vissza a novellák, hogy nem feltétlen azoknak az embereknek van nagy szerepe ezekben a fordulatokban, akiket a legrégebb óta ismerünk, vagy akikhez a legmélyebb kapcsolat fűz. A spontán, talán csak egyszeri, akár soha meg nem ismétlődő találkozás, beszélgetés is tud sorsfordító lenni, valami, amire éppen akkor szükségünk van, és éppen attól az embertől kaphatjuk meg, aki az utunkba vetődik – és éppen azért, mert vele nincs közös múltunk, vele szabadabbak vagyunk másmilyennek lenni, mint akik vagyunk.
Van kedvencem a novellák közt?
Nehéz választani. Az ér, ha a hétből hármat mondok? Ennyire tudom leszűkíteni, mert a Trubadúrszerelem, a Nők illegalitásban és A baka is nagyon-nagyon megfogott.
„Jéggé dermedtek az ujjaim, és a kedvem is. Ez pontosan az a pillanat, amikor állati rossz ötlet mérleget vonni az életéről az embernek, és pontosan az a pillanat, amikor mégis megteszi” – mondja a Trubadúrszerelem hősnője, aki reménytelenül sodródik az életben, és akihez ódát is írnak végül. Annyira hétköznapi történet, annyira mesterien megírva.
„Ha tudtam volna, hogy ennyire szeretem, még sokkal jobban szerettem volna.” A Nők illegalitásban című novellában egy fiatal özvegy és egy szerető beszélget át egy éjszakát, akik különbözőségük ellenére is sok mindenben nagyon hasonlítanak egymáshoz.
Végül A baka. „Ez is ténykérdés. Rossz férj, rossz gyermek és rossz apa, de közben senkinek sem marad üres a tányérja. Senkinek.” Igen, a tényeket nézve nem éppen szimpatikus üzletember a főszereplő, de a tények alatt lassan felsejlenek a részletek is, hivatás és magánélet konfliktusa, érzelmi dermedtség. „..az életem kudarcának a titka ott rejtőzik, abban a bepárásodott tükörben: lefokozom az embereket, akiket szeretek, mert mindig magamnál erőtlenebbnek szeretném látni őket.” Majd jön egy felszínesnek tűnő, különös barátság, ami képes változást hozni.
A Meg fog halni a kutyám is finom húrokat rezdít, a gyász feldolgozásáról szól, de ugye, mindegyik azért nem lehet kedvencem, különben ez is az lenne. Meg Az életpontjaim, ami egy gyerekszemmel látni tudó apáról és a fiairól mesél. Az Egy fiú és a Happy Meal tetszettek a legkevésbé, bár a novellák füzérébe illeszkednek, a többiek mellett elhalványultak.
Ti szeretitek a novellákat? Van kedvenc novelláskötetetek?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
