A kék és a boldogság ötven árnyalata

Reggel még pizsamában, mezítláb kilépek a teraszra, hogy vessek egy pillantást a kékségre. A reggelim mellett is belebámulok. Aztán kizökkenek, mert felébred a Picur, és valamit biztosan akar. Enni, mondjuk. Én meg őt felöltöztetni. De amikor délelőtt elalszik, elszököm egy sétára. Vagy úszni. Figyelem a kék ötven árnyalatát, a kikötőből induló kompot, a part harsányzöld mediterrán fáit. Bolyongok a szűk, macskaköves utcákon, ahol a házak közé húzzák ki a szárítókötelet, és oda teregetnek. Én meg fotózom a frissen mosott, lengedező ruhákat a múltbeli utcákon.

Kezem között szétnyílik a kristálytiszta víz, látom a pici halakat, amikor úszom. A Picur kavicsokat pottyant a vízbe, órákig nem unja el. Esténként együtt sétálunk a naplementében, hármasban. Vagy kettesben, míg a Picur apukája hátán szundít.

Horvátország. Most azt játsszuk, hogy itt élünk. Dehogy is ez volt a terv. De 2020 nem a tervek éve. 2020 az az év, amikor minden lehetőségből és pillanatból próbáljuk kifacsarni az örömöt, mert ki tudja, mi lesz később. Ez is egy ilyen megragadott és el nem engedett lehetőség, hogy most itt vagyunk. Amikor már szinte mindenki hazament. Nyaralók, magyarok és nem magyarok.

Szeptember elejét mi Szardínián töltöttük volna. A koronavírus előtti időben még így terveztük, akkor vettük a repülőjegyet is, amit aztán nyár elejéről eltoltunk ősz elejére. A helyzet nem lett jobb, de ezt csak utólag könnyű látni. A repülős közlekedésből még mindig hiányzik a kiszámíthatóság, augusztus végén ezt már tudtuk. A magyarországi szigorítások miatt sejtettük, hogy járattörlések következnek majd, a kérdés csak a “mikor” és a “melyik”. Kisbabával azon aggódni, hogy mikor és hogyan jutunk majd haza Szardíniáról, ha törlik a visszafelé járatunkat, valamint az összes többi budapesti járatot is… nos, ennek a gondolata sok volt nekünk.

Az odafelé tartó gép nélkülünk szállt fel. A visszafelé tartó járat törléséről pedig néhány napon belül kaptuk az értesítést. Akkor már Horvátországban voltunk.

Hiányzott a tenger, igen. Meg a fölé magasodó kopár hegyek. A mediterrán hangulat. És az az érzés is nagyon hiányzott, amit nem lehet elmagyarázni annak, aki magától nem érti. Vagy érzi. Úton lenni. Beszívni az új illatokat, elveszni az idegen szavak zajában, az ismeretlen helyek vonzásában. Szerelembe esni minden nap.

De huppanjunk vissza a kemény földre. Augusztus végén már mindegy volt, melyik országot választjuk, úgyis két hét karanténnal kezdődik a hazaérkezés. Felelősen viselkedni pedig külföldön és otthon is lehet. Számunkra pedig, “leminősítések” ide vagy oda, Horvátország volt a legbiztonságosabb tengerpart. Saját kocsival utazva, ha bármi közbejön, bármikor autóba szállva, 6-7 óra múltán hazaérve, ráadásul főszezon után. Hozzátéve, hogy akkorra már Magyarországon is jócskán romlott a vírushelyzet, különösen a fővárosban, ahol egyébként élünk. Országos szinten nem jelentett lényegi különbséget, Magyarországon vagy Horvátországban vagyunk-e, utóbbiban pedig legalább kerülni tudjuk a legnagyobb városokat.

Így aztán eljutottunk a semmihez nem fogható kékhez. Ahol a hullámok moraját hallgatva, a napfény melegét a bőrömön érezve, a kisfiam vidám pancsikolását nézve néha szinte megfeledkezem arról, hogy ez az év nem a boldogság éve. Vagy igen?

Hiszen ezt próbáltuk minden bizonytalanság és rossz hír ellenére idén is: boldognak lenni. Megőrizni magunkat egy kis szigetet, ahol boldogok tudunk lenni. Tudom, szerencsések is vagyunk. Személyes tragédia nem ért minket, családunkat, közeli ismerőseinket sem, a munkánkat sem vesztettük el. “Így könnyű.” Talán. Valaki más életére kívülről nézve főleg nagyon könnyű ilyen megállapításokat tenni. Kisbabával otthon lenni pedig néha idill, néha idegbaj.

De az igaz, hogy megragadtunk minden lehetőséget, ami adatott. Ha felborultak a terveink (és felborultak, szinte mindegyik), akkor újraterveztünk, majd ismét újra. Néha fásultan, néha félbehagyva, hisz mi értelme… De újra meg újra igyekeztünk kitalálni dolgokat, amiket örömmel lehet várni. Kimentünk sétálni, túrázni tavasszal is, ahova lehetett. Nyíló virágokat kerestünk. Találkozásokat is, amikor és ahogy lehetett. Nyáron pedig a szomszédaink nagy hegyeit jártuk végig.

Most pedig kihasználjuk az egyetlen kétségtelenül pozitív változást, amit a koronavíus hozott: a távmunka elfogadottá válását. Sőt, kötelezővé válását. Tudom, nem lehet mindenkinek így, és tudom, nem is mindenkinek könnyebb így, főleg bezárt iskolák és óvodák mellett. De végre eljött az idő, hogy sok cég felismerte, az elvégzett munka nem attól függ, mennyit ül valaki az irodában, a távmunka nem ront a hatékonyságon. Pontosabban, a hatékonyság nem ettől függ. 

Nekünk pedig a távmunka most szabadságot ad. Talán az utazás jövője is ez? Hosszabb ideig egy helyen, lassabban mozogva? Ez csak távmunkával megvalósítható. Én pedig álmodozom már megint, pedig annyi merész álmomat söpörte el ez az év. Csakhogy álmok nélkül nem lehet élni. A kékséget bámulva pedig könnyű még álmodni is. Újra meg újra.

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Részletek és rendelés itt!