J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. Életem minden korszakában elolvastam egyszer a teljes trilógiát, legutóbb hangoskönyvként hallgatva, saját zakatoló gondolataim helyett, mindenféle elképzelhető tevékenység közben. Sokszor nekiálltam értékelést meg elemzést írni róla, és mindig feladtam. A Gyűrűk Ura annyira monumentális, annyira mély és szerteágazó, hogy mindegyik összegzés összecsapottnak és felszínesnek hatott.
Hogy is lehetne írni valamiről, ami egy teljes világ? Átfogó elemzéssel nem is próbálkozom, de szeretnék írni a kedvenc szereplőimről. A lista teljesen szubjektív, és a regényen alapul. (A film, bármennyire is jól sikerült, sok karaktert túlegyszerűsített, vagy kiforgatott.)
Bombadil Toma, “a gazda”
Kezdem rögtön egy olyan szereplővel, aki alig szerepel, és nincs is jelentős befolyása az eseményekre. Vagy mégis? Bombadil Toma az egyik legrejtélyesebb figura Tolkien világában, és rejtélybe burkolva marad mindvégig. Ősi, isteni alak. Már akkor is létezett, amikor még sem tündék, sem emberek, sem hobbitok nem éltek Középföldén, akkor, amikor “a sötétségben még nem volt félelem”.
Ereje az énekében van, ami a Szilmarilokban szereplő valákéhoz hasonló varázsének. Ezzel a varázsénekkel menti meg a hobbitokat az Öreg-erdőben, majd később a Sírbuckáknál. Az ének, mint fegyver, mely lágyabb és könnyedebb bármi más eszköznél vagy módszernél, amivel emberek harcolni szoktak, szintén a halandók fölé emeli Bombadil Tomát. A kezét sem kell felemelnie, mert a hangjában is elég erő van.
De amikor először feltűnik, hóbortos öregembernek látjuk. Furcsa és érthetetlen marad később is, szeszélyes, szertelen, nemtörődöm figura. “Erdő, víz és dombok ura” – ahogy Aranymag, a felesége jellemzi őt a hobbitoknak. De Toma gazda nem uralkodik semmin, tiszteletben tartja azt, hogy minden élőlény a maga ura. Talán ő az egyetlen szereplő a teljes trilógiában, aki egyáltalán nem vágyik hatalomra és uralomra, és őt sem lehet uralni, ezért nem is hat rá a Gyűrű.
A hobbitok nagy döbbenetére Bombadil Toma nem válik láthatatlanná, amikor ujjára húzza a Gyűrűt, és előle sem lehet eltűnni a Gyűrű segítségével. Nem is kezeli a Gyűrűt azzal a félelemmel vegyes tisztelettel, mint mindenki más, hanem döbbenetesen hányavetin. Kacagva játszik vele. De kiderül, hogy tökéletesen tisztában van azért az erejével, és nemtörődömsége abból fakad, hogy a Gyűrű nem tudja őt alárendelni magának úgy, mint másokat. De, mint később Gandalf szavaiból kiderül, Toma gazda sem tudná uralni a Gyűrűt. Közöttük nincsen semmilyen alá-fölé rendeltségi viszony.
Aranymaggal kiegészítik egymást. Bár Aranymagot a hobbitok tündének hiszik, valójában róla is csak annyit tudunk, hogy “a folyó leánya”, és Tomával mindketten a mitológiai, természetközeli istenségekre emlékeztetnek. Sőt, Toma gazda leginkább a világot magára hagyó, szemlélő, be nem avatkozó istenségnek A Szauronnal való harc sem érdekli, mert felette áll.
De hosszú és megpróbáltatásokkal teli útjuk elején a hobbitok nála pihennek néhány napot, és ezek a kevés gondtalan napok közé tartoznak. Tománál menedékre lelnek, de csak ideiglenes menedékre. Toma gazda birtoka annyira kívül esik az őt körülvevő világon, hogy ilyen helyen természetesen nem lehet sokáig időzni. Aki a világ része, annak vissza kell térnie a világba, mert ott van dolga.
Frodó, “a hős”
Persze, Frodó az egyértelmű hősök egyike. Habár kérdés, vannak-e hősök A Gyűrűk Urában egyáltalán. A legtöbb szereplő ugyanis a mesehősökhöz hasonlóan nemes vagy gonosz, és közelről nézve őket inkább megszemélyesített eszmények. Frodó viszont a szó leghagyományosabb értelmében hőse a regénynek, mert övé a küldetés.
Hétköznapi hős is, aki egyszerűen, csendben él (a hobbitoknak a létezése sem tűnik fel sokaknak Középföldén, olyan jelentéktelenek), nincsen benne semmi különös, nem vágyik nagy dolgokra, hatalomra meg főleg nem. Mégis hozzá kerül az Egy Gyűrű, a hatalom gyűrűje. Nincsen válasz a miértre, nincsen magyarázat, Frodó csak annyit dönthet, vállalja-e a feladatot, vagy nem. Vállalja. Sokan erősebbek, okosabbak és bátrabbak nála, az ő békésebb, szemlélődő természetéhez nem is illik a harc, de a feladat az övé, és ő ezt felismeri és elfogadja.
Korábban azt mondtam volna, tragikus hős is, hogy a legvégén mégis elbukik. Mostanra azt gondolom, nem bukik el. Minden testi és lelki erejét arra használja, hogy a Gyűrűt pusztulásba vigye, és ezért az, hogy ténylegesen nem képes végül elpusztítani, nem bukás. Frodó a legvégsőkig elmegy, és a Gyűrű végül elpusztul, nem elpusztítják – és nincs is olyan szereplő, aki képes lenne az utóbbira.
Frodó sorsa fájdalmas példája annak, hogy az emberi erő véges, és annak is, hogy a küzdelmeink visszafordíthatatlanul és mélyen megváltoztatnak minket. Nem lehet mindenből meggyógyulni, nem lehet ott folytatni az életet, ahol abbahagytuk, és van olyan is, hogy nincs már hazavezető út. Pedig az út még megvan, mások haza tudnak jutni rajta – Samu, Pippin, Trufa -, de Frodó számára nincs többé haza, a Megye már nem lesz az az otthon, ami volt, és ahová a küldetés után megtérni vágyott. Számára nincsen haza, mert ő maga nem tud már hazatérni.
Samu, “a segítő”
Samu a másik hétköznapi hős, elválaszthatatlan Frodótól, ahogy az általuk képviselt eszmények is szorosan együvé tartoznak. Samu a hűséges segítő, a hit és remény hordozója.
Segíteni, ez egyszerűen hangzik, pedig tudjuk, jól segíteni az egyik legnehezebb dolog a világon. Samu jól tud a háttérben maradni, de amikor szükség van rá, akkor előlép és cselekszik. Hogy hogyan kell igazi segítséget adni, ezt Frodó útitársaként tanulja meg, és megérti, nem veheti át Frodó terhét, még ha néha, rövid időre segíthet is neki cipelni. Viszont Frodót a terhével együtt megtarthatja, és újra meg újra segíthet neki talpra állni. Végül pedig, amikor Frodó már nem tud felállni többé, Samu akkor sem a terhet veszi el tőle, hanem Frodót viszi, a Gyűrűvel együtt.
Ha egyetlen tulajdonságot kellene mondani, amit Samu megszemélyesít, az a hűség. A Megyéhez, kertjéhez, régi pajtásaihoz és megszokott dolgaihoz ragaszkodó Samu Frodóhoz való hűsége miatt vállalkozik a hosszú és nehéz útra, később pedig, annak fontosságát megértve, a küldetésükhöz is hűséges. Frodó érdekeit sosem téveszti szem elől. Ha gazdája megmentéséről van szó, akkor az egyébként félénknek és együgyűnek tűnő Samu nagyon is tud ravasz és bátor lenni, levágja a víziszörny csápját, belopózik az orkok őrtornyába, vagy halálra sebzi a környéket évezredek óta rettegésben tartó Banyapókot.
De Samu legkülönlegesebb képessége mégis a regény végén bontakozik ki. Ugyanis nemcsak arra képes, hogy egyszerű kertészből hőssé váljon, hanem arra is, hogy miután a csatáknak vége, visszataláljon a hétköznapi életbe, és ismét egyszerű emberként, férjként, családapaként és helyi közössége vezetőjeként elégedett és boldog legyen. Samu megmenti Középföldét, de számára egy viruló kert is elég kihívást és boldogságot jelent. Számára, Frodóval ellentétben, van hazavezető út. De nem azért, mert erősebb vagy nemesebb lenne Frodónál, hanem leginkább azért, mert kevésbé mélyen sérül.
Éowyn, “a lobogó láng”
Ketrec és bezártság – ebbe nőtt fel, és ettől fél. Éowyn, a rohírok hercegnője többre vágyik, mint ami nőként megengedett a számára, lovagolna, harcolna, tenne valamit, bármit, aminek jelentősége van. Korlátok közé szorított lelke forrong, és amikor az Aranycsarnokban megjelenik Aragorn, benne meglátja mindazt, amire oly kétségbeesetten vágyik: bátorságot, szabadságot, erőt, dicsőséget. Meglátja Aragornban a vezért, akinek a tettei súlyosak, formálja velük a világot. Éowyn valójában a saját vágyálmaiba szerelmes, amiknek a megtestesítőjét Aragornban látja, és Aragorn ezt meg is mondja neki.
Éowyn alakja minden olvasás alkalmával magával ragadott, kamaszként éppúgy, mint a harmincas éveim közepén. Nem csoda, ő a kevés női szereplők egyike, de ennél azért sokkal többről van szó. Nem nagyon van más szereplő, aki olyan hevesen fejezné ki az érzéseit, mint Éowyn, szavakkal és tettekkel egyaránt. Földre omolva sír, amikor Aragorn elmegy a Holtak Ösvényére, és ő nem mehet vele, Théoden király parancsának ellenszegülve titokban csatlakozik a Gondorba tartó sereghez, sőt, Trufát is magával viszi. Az Aragornnal, később Faramirral való beszélgetéseiből az is kiderül, hogy “ami a szívén, az a száján”, egyenesen kimondja, amit gondol, és ezek a szavak mindkét férfi számára eleget láttatnak a belül forrongó érzésekből.
Éowyn tenni akar, nem otthon ülni, és remegve várni, hogy vajon hazatérnek-e a férfiak a csatából. Tenni akar, és tesz is, nem is akármit: ő öli meg a Gyűrűlidércek urát. Ugyanakkor Éowyn tetteinek mozgatórugói elsősorban az érzelmek, nem a külső események. Nem Középfölde megmentése és Szauron bukása, hanem a saját szabadulása lebeg a szeme előtt, amikor harcolni akar, és az Aragorntól való reménytelen búcsú után csatlakozik ténylegesen a sereghez. A Gyűrűlidércek urával pedig azért száll harcba, mert a lidérc Théoden királyra támad, akit ő apjaként szeret.
Végül pedig a szerelem. Minas Tirith-ben, a megsebesülése után ismeri meg a szintén sebesült Faramirt. Sokat sétálnak, beszélgetnek a kórház kertjében, és Éowyn lassan olvad fel, lassan szeret bele Faramirba, maga sem veszi észre egy ideig. Faramir, bár bátor harcos, mégis inkább az ellentétét képviseli mindannak, amit Éowyn addig eszményített. Faramir a békét, a szépséget és a bölcsességet többre tartja a dicsőségnél, és mellette Éowyn is ráébred, hogy mennyire értékes az élet, és már gyógyítani vágyik, nem pusztítani.
Faramir és Éowyn egymást gyógyítják meg, és később, amikor Aragorn boldogságot kíván Éowynnak, a lány képes szívből köszönetet mondani.
Faramir, “a bölcs”
Tudom, ezt írhatnám Gandalfról vagy Aragornról is, bármelyikükre jobban illene. De Faramir úgy bölcs, hogy közben emberi. Tudása nagyon is korlátos, és ő ezzel tisztában van, ez különösen óvatossá teszi. Nem cselekszik elhamarkodottan, kérdez, figyelmesen hallgatja a választ, csak utána ítél. Gondolkodó alkat, aki megérteni akar, nem irányítani. Nemcsak Frodó küldetésének fontosságát fogja fel, de azt is, mekkora kísértést, “átkot” jelent az emberekre a Hatalom Gyűrűje. Miután rájön a titokra, nem is kérdez róla többet, hanem útjára engedi Frodót, megadva neki mindazt a segítséget, amit hatalmában áll megadni.
Ugyanezzel a bölcs éleslátással figyeli a beteg Éowyn-t, és a lány benne olyasvalakire talál, aki képes hallgatni és megérteni. Faramir pedig meglátja a kemény álarc mögött Éowyn vergődő lelkét, megérti motivációit, vágyait és csalódásait, és a messzi földről jött lány testének és lelkének szépsége magával ragadja.
Faramir szereti a bátyját, Boromirt, de látja a hibáit. Tágítva a kört, szereti a népét és hazáját, de az ő hibáikat is látja. Bátor harcos, de nem a dicsőség vágya hajtja, hanem az értékek védelme, és az ithiliai harcok közepette is képes együttérzéssel fordulni Frodó és Samu felé. “…én a fényes kardot nem azért szeretem, mert éles, a nyílvesszőt, mert gyors, a harcost, mert diadalmas. Én mindezt csak azért szeretem, amit véd: Númenor embereinek városáért, s a várost az emlékeiért, szépségéért akarom szeretni. S nem azért, mert félik, hacsak úgy nem, ahogy az ember a vének és bölcsek méltóságát féli.”
Boromir, “a bűnbánó”
Míg Faramir már kamaszkoromban, első olvasásra az egyik kedvenc szereplőm lett, Boromirnál ehhez több idő kellett. “Az ember, aki nem tud ellenállni a kísértésnek, és végül elbukik” – így írtam volna le Boromir alakját korábban egyetlen mondatban. Noha ez a mondat igaz, más mélységek is körbefonták, amikor legutóbb hallgattam (hangoskönyvben) a történetet.
Boromir erős, eltökélt és bátor, szókimondó és forrófejű. Barátaiért a végsőkig elmegy, szeretett városáért bármit megtenne, és vak azoknak a hibáira, akiket szeret. A Gyűrű Szövetségének tagjaival szemben is odaadó, védelmezi a hobbitokat, képes meghajolni Gandalf és Aragorn bölcsessége előtt, és áldozatot hozni a küldetésért.
De, naná, hogy van egy de. Próbálja elfogadni a tanácsot, miszerint a Gyűrűt el kell pusztítani, mégsem tudja elhallgattatni az ellenkező hangot a fejében, szívében – és ez érthető. Boromir közelről látja Szauron pusztítását, és hazája, Gondor az egész szabad világ védőbástyája, ő pedig tisztában van vele, mennyi áldozattal jár ez. Azzal is, hogy nem számíthatnak túl sok külső segítségre, miközben túlerővel állnak szemben. Túl nagy kísértés neki a Gyűrű közelsége, és eljön a pillanat, amikor nem tud ellenállni a kísértésnek.
Boromir elbukik, de nem végleg. Élete utolsó perceiben belátja hibáját, megbánja, és feloldozást kér Aragorntól. Jóvá akarja tenni a megingását, és jóvá is teszi, de az életével fizet érte. Az ő karakterével épp azért lehet nagyon együttérzni, mert minden erénye ellenére olyan keservesen megfizet a hibáiért. És kinek nincsenek hibái?
Galadriel, “a védelmező”
Amikor Samu megkérdezi a tünde úrnőtől, hogy ha bírhatná az Egy Gyűrű hatalmát, ugye, megfizetne mindenkinek, aki rászolgált erre, Galadriel csak annyit felel: igen, mindig így kezdődik… Majd visszautasítja a Gyűrűt.
Egy újabb szereplő, akinek alakját rejtély és csoda lengi körül: Galadriel, a legősibb szereplők egyike, a szép és bölcs, jóságos és erős tünde királynő. Ha egyetlen tulajdonságot kellene választanom, melyet ő megtestesít a regényben, akkor az a védelmező erő.
A Szauron elleni háború idején Lothlórien békés erdei birodalmának úrnője, mely Középfölde egyik utolsó védett zuga. Ezt a védelmet pedig Galadriel hatalma biztosítja. A birodalmon átutazók is részesülhetnek ebben a védelemben és békében, megpihenhetnek benne. A Gyűrű Szövetségének tagjai ott is töltenek jó egy hónapnyi időt, vagy talán többet. Mert Lothlórien földjén az idő múlása sem érződik, állandóság van, romlás és pusztulás nélkül.
Habár tudni lehet, hogy Galadriel annak idején kiűzte Szauront Dol-Goldurból, mégsem harcosként jelenik meg a regényben. Pedig kétségtelenül félelmetes harcos lehetne, hiszen az egyik legnagyobb hatalmú szereplő, de Galadriel teljesen másként használja az erejét és különös tünde gyűrűjének hatalmát: arra, hogy tökéletesen megvédje a birodalmát a gonoszságtól, és megőrizze a dolgokat romlatlannak.
Ez azonban a való világban nem tartható fenn, csak egy ideig, és ezzel Galadriel is tisztában van. Amikor elutasítja az Egy Gyűrűt, akkor végleg megbékél ezzel. Végül elmegy Nyugatra, ahol a tündék igazi hazája van, és ahol örök és romlatlan minden. Ebből a világból hozott “kóstolót” Középföldére, de a tökéletlen világban a tökéletes épp csak filcsillanni tud egy-egy pillanatra.
Aragorn, “a vezér”
Aragorn alakja is egy megszemélyesített eszmény, a tökéletes vezető eszménye, aki egyszerre erős, bölcs és gyógyító, és mindhárom minősége egyformán fontos. Tudja, mikor kell várnia, és tudja, mikor jött el az ő ideje (és a függelékből az is kiderül, hogy azt is tudja, mikor múlik el). Nem inog meg, tisztában van küldetése fontosságával, a vele járó veszélyekkel, és az érte járó jussával is.
Elsőként megy a csatába, nem hátrál meg a túlerő elől sem. Erős szövetséges és félelmetes ellenség, de nem kegyetlen. Nem attól vezér, mert rangja és koronája van (a történet java részében egyik sincs neki), hanem attól, mert az emberek követik őt.
De a regény folyamán mindvégig látjuk Aragorn másik oldalát is, és ez legalább olyan fontos. Feladatait akkor is elvégzi, ha sem elismerés, sem hírnév nem jár értük, mégis rengeteg fáradságba és áldozatba kerülnek, mint például a határvidékek őrzése, vagy Gollam felkutatása. Együttérző és gyengéd az elesettekkel, és amikor Frodó megsebesül a Széltetőn, kiderül az is, ami később, Minas Tirith ostroma után még hangsúlyosabb: “a király keze gyógyító kéz”. Fáj a szíve Boromirért, és később Éowynért is, mert nyitott szemmel jár és a szívekbe lát.
Aragorn tud várni, a királyságra is, és a királylány kezére is, és végül mindkettőt elnyeri. Királynéja Arwen lesz, a szépséges tünde leány, és számomra ez is azt érzékelteti, hogy Aragorn maga is emberfelettien eszményi alak.
Bár felsorolhatnék még sok szereplőt, akik emlékezetesek, de mindenki mégsem lehet kedvenc, úgyhogy itt megállok.
Neked kik a kedvenc szereplőid a könyvből?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
