A hideg, kék folyó és a hűs esti levegő határán vékony, fehér páraréteg úszott. Az árnyak nyúlásával kissé meghízott, fehér dunnaként takarva be a Kupa folyó mozdulatlan tükrét. Ebben a tükörben fákat láttam, dús lombokat, zöldeket, kis sárgás foltokkal, és az ég egyre sötétebb kékjét. Pillanatokra volt csak időm bámészkodni, magamba szívni a csendet, amit Picur tört meg újra és újra a gagyogásával. Apró lábain ezerfelé akart menni, csak épp abba az egyetlen irányba nem, ami a haladási irányunk volt. Lapuleveleket tapogatott, és a mohát a köveken. A mohos kövek. Azok engem is elbűvölnek. Hangulatuk van.
De várt rám még sok hangulat. Kékek. Napfényesek. Forrók és kacagók. Isztria mélykék öbleibe csobbantunk. A Picur nézegette, rakosgatta a fehér kavicsokat az öbölparton. Hasonló, múlhatatlan lelkesedés és kíváncsiság lobogott benne az elhajigált cigarettacsikkek iránt is.
Rovinj szűk, macskaköves utcái üresen kongtak, csak mi jártuk őket hárman, a Kedves és én, meg köztünk a Picur, akinek mindketten fogtuk a kezét. Ezt már nem sokáig hagyta. A főtér egyik fájáról szedtem néhány fügét. Friss füge! A mediterrán országok kincse. Ahol nem terem, oda már csak aszalva jut el, frissen csak helyben, ott és akkor. Mint minden igazi élmény. Édesek voltak. Kinézték őket a sirályok is, de végül megelégedtek az eldobott héj darabkáival.
A Velebit hegységben beburkolt minket a köd. Ez a fehér sziklakolosszus választja el a tengert a szárazföldttől, a mediterrán Horvátország határa. Télen kietlen, havas, orkán erősségű szelek söpörnek végig rajta, nyáron viharos, villámsújtott. Barátságos hely, egyszóval. Ködös erdeit járva, metsző szeleivel dacolva arra gondoltam, hogy hálás lehetnék, amiért a Velebit minden felhőt és vihart begyűjt, ami a tenger felé tart. Na, jó, ez nem igaz. Arra gondoltam, hogy nem hoztam elég ruhát a Picurnak, és már azt is mind ráadtam, mit lehetne még…? A Kedves pulcsijába bújtattuk be végül, kicsit feltűrtük az ujját. Áh, igazából mindegy volt, háromszor belefért volna.
A partot valóban védte a hegy, szeptember közepén is kánikula volt. Pag szigete kietlen, csupa szikla, sehol egy fűszál, mintha a Marson lennénk. Azért a mesekék öblök mégiscsak megtörik az érzést, nem mintha bántam volna. Amelyiket kinéztük magunkat már jó előre, az éppen le volt zárva, ezen kicsit bosszankodtunk. Hatalmas kocsik, stáb, kamerák. De mielőtt hollywoodi sztárokat kereshettünk volna, találtunk legalább valakit, aki beszélt angolul, és felvilágosított minket egyrészt arról, hogy mi és meddig van pontosan lezárva, másrészt arról, hogy ez csak egy reklám forgatása. Méghozzá egy szexuális élvezeti cikké. 140 embernek biztosít munkát aznapra. Khm. Viszont találtunk egy másik öblöt, ahová gyalogolni kellett ugyan, de még a kétségtelenül attraktív forgatási helyszínnél is szebb volt. Ez már csak így van, a gyaloglásból mindig kisül valami jó.
Ezután Makarska. Fenyőillat. Rejtett öblök felkutatása. A rejtett öblökben nudisták is rejtőznek, mindegyikben. Némelyiknek a kezében cigi. Ilyen ez a Horvátország. Széles a makarskai parti sétány, a Picur a kezemet elengedve szalad. Bizonytalan lábakon, de bátran. Esik is. Majd elmondom neki tíz év múlva, hogy az orra hegyét először a makarskai sétányon horzsolta le.
Omišban már utolért minket az ősz. Éjszakákon át mennydögött, a villámok fénye bevilágította az erkélyünk alatt elterülő tenger tajtékos felszínét. Néhány csendes estén a holdat is láttuk, félkaréja a hullámok fölött lógott. Egy utolsó, napos délutánon megmásztuk a parti hegyeket, előttünk a lemenő nap, mögöttünk a kelő hold, és még épp elértünk az autónkhoz, mielőtt a tenger és az ég kékje végleg egybeolvadt, feketévé.
Aztán már csak a szürke felhők és a szürkébe mosódó világ maradt. Meg néhány rendőr, akik tévedésből majdnem ránk törték az ajtót. Meg a tíz nap karantén itthon.
Olvasnál kevésbé költői és jóval hasznosabb horvát útleírásokat is? Akkor nézd meg a másik blogomat, rengeteg cikket találsz ott Horvátországról!
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
