“Anya, a hullámok mikor fogynak el?” Noha nekem harminc évvel több időm volt már fontolgatni ezt a kérdést, a mai napig lenyűgöznek a hullámok, és ugyanolyan csodálattal bámulom a soha nem szűnő morajlásukat, erejüket, mint a pár éves Picur.
Vonz és lenyűgöz az óceán – a végtelen, megszelídíthetetlen, konok és szabad. Amikor a partján állok és nézem, mintha nekem is adna egy kicsit az erejéből, elrepülnek a gondok, könnyebbnek tűnik minden. Elfog valami nehezen megfogható érzés, amit leginkább abba a kissé szirupos kifejezésbe lehet sűríteni, hogy “hazaértem”.
De Sydneyben nemcsak nézni lehet az óceánt, hanem úszni is benne – habár közel sem mindenhol. Gyorsan meg lehet tanulni, melyikek a védett öblök, a nyílt óceáni strandokon pedig leginkább szörfözni és hullámfürdőzni lehet. Nagyon tetszik, hogy ezekhez a strandokhoz általában tartozik egy medence, időnként külön gyerekmedence is, melyeket az óceán vizével töltenek fel, és a nagyobb hullámok kissé be is csapnak, mégis védett teret nyújt úszáshoz, kisgyerekeknek pancsoláshoz. A legtöbb ingyenesen használható, nincs is bekerítve, mint például ez:
South Curl Curl Beach, Northern Beaches
Sok időt töltünk a parton, strandon, szabadban, napsütésben, és ez nagyban kihat a hangulatunkra is. Nem lehet nem boldognak lenni. Miközben az élet azért ennél bonyolultabb. Messze a családunk, barátaink, alig ismerünk még itt valakit, és sok kompromisszumot kötöttünk a lakhatással és az életvitelünkkel kapcsolatban. Mert a világ másik felére költözni nemcsak lelki és logisztikai erőforrásokat emészt fel, hanem anyagiakat is. A hosszú távú tervek pedig bizonytalanságba torkollnak egy ideiglenes vízummal – ami helyett idővel talán lesz majd más, de a kulcsszó az idő.
És az érzések. Az érzések jönnek, és nem lehet őket félresöpörni annyival, hogy tudom, csak átmenetiek. Hullámvasút a tökéletes boldogság, “hihetetlen, a strand mögött ugrál egy wallaby, és én itt élek, igaz ez egyáltalán?”, és a teljes kétségbeesés, “azonnal el akarok menni, és egyáltalán, minek is kellett idejönni?” között. Felismerem a hullámzásukat, mert a Kanadába költözés után is pont ugyanígy éreztem.
valaki figyel (ő nem kenguru, hanem wallaby, “kicsi kenguru”)
Aztán ott vannak azok a napok, amikor nagyon hiányzik Vancouver. A gyönyörű parkok, szabadidős és közösségi terek. Vancouver nagyon magasra tette a lécet ebből a szempontból. Hiányoznak a hegyek, Kanada hegyeinek nincs párja a világon, számomra biztosan. A kristálytiszta, zubogó patakok. Itt se nem kristálytiszta, se nem zubog, inkább sárgás-barnás levek csordogálnak itt-ott. A fák, a nyugati parti esőerdők hatalmas fái, amik lélegezték ki magukból a békét. A fenyőerdők végtelen óceánja, ami szinte körbefolyta a havas hegycsúcsokat.
Nem mintha Sydney és környéke ne lenne szép. Csodaszép. Még esőerdők is vannak. De ez a szépség nem az. És az sem logikus, hogy miért Vancouver hiányzik, amikor Magyarországhoz köt az életem nagy része. Mégis, Vancouvert hagytuk most ott, az érzések pedig különben sem logikusak.
kevés víz van benne, de azt jó felé fújj a szél és jó szögben süti a nap 🙂
Semmi nem lesz ugyanaz, és olyan sem lesz, hogy valahol minden jobb. Nem is ezt vártam, de valamit várok. Valamit, ami miatt ide jobban kötődöm, mint bárhova máshova a világon. De ilyen valami még nincs, és hogy lesz-e valaha? Idő. Ehhez is idő kell. De mennyi idő? Ez rajtam (is) múlik. Ahogy az is, hogy mit hoz az idő.
Addig meg nézem a hullámokat, ahogy fáradhatatlanul mossák a partot, mert ezt a látványt soha, soha nem tudom megunni.
Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.
A magyarul publikált ausztrál naplóbejegyzéseket itt olvashatod:
Ezek kinti életem első fél évének benyomásai.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
