Az én városom Szeged. Itt nőttem fel, jártam óvodába, iskolába, egyetemi bulikba. Vadaspark, Boszorkánysziget, budibüfé, JATE és SZOTE bulik, egyetemi koriestek. Itt ismertem meg a Kedvest, szegedi színhelye van az első romantikus sétáknak, az első csóknak, az első közös albérletünknek. Családjaink a mai napig Szegedhez és környékéhez kötnek.
Az én városom Bécs. Ide vezetett az első külföldi út, amit a Kedvessel magunknak szerveztünk, vonattal, hátizsákkal, sátorral mentünk. Itt kérte meg a kezem, a Gloriette tetején, a Schönbrunn parkja felett. Ide jártunk vissza évekig, különféle évszakokban végigsétálni az egykori császárváros fenséges épületekkel tarkított széles sugárútjain, parkjain, puncsot inni a karácsonyi vásárban.
Az én városom San Francisco. Itt töltöttem az egyetem utáni első évemet, amikor teljes munkaidőben dolgozni kezdtem, és olyan gazdagnak éreztem magam minden egyes fizetésem beérkezésekor, amilyennek soha többé nem fogom. Itt álmodtuk meg magunknak a Kedvessel azt az életet, amit azóta is élünk és álmodunk. Klisé, de számomra a mi kaliforniai álmunk klisésen sem hasonlítható semmi máshoz, varázslatos és csak a miénk. Kalandorok lettünk, és itt szippantott magába a végtelen óceán, mely azóta sem ereszt.
Az én városom Budapest. Számíthattam volna rá. De úgy szoktam bemutatkozni, hogy “szegedi vagyok”, és csak a mostani hazalátogatásunk döbbentett rá, hogy valójában Budapesthez kötődöm jobban. A Parlament, a Halászbástya, a Budai Vár látványa, a gyönyörű dunai panoráma megdobogtatja a szívem, hiányzott Budapest, és még mindig otthon érzem itt magam. Itt töltöttük a húszas éveink nagy részét, barátaink is előbb-utóbb mind itt kötöttek ki, bejártuk innen a Pilis és Börzsöny ösvényeit, itt született a Picur, akivel a budai dombokon túráztunk először, színes őszi lombok alatt.
Az én városom Vancouver. Az óceán partján minden más, a hullámok sosem szűnő morajlását nézve kisimul a lelkem. Itt töltöttem anyaságom eddigi legszebb évét, esőerdőkben barangoltunk, strandokon futkároztunk, homokoztunk, tavakban fürödtünk a kíváncsi, örökmozgó Picurral. Itt fedeztük fel családosan a sátorozás kihívásait és örömeit, és a természetnek olyan gyönyörű, érintetlen csodáit, melyeknek a képe mélyen belém égett.
Az én városom Sydney. Álmunk volt Ausztrália, és álmunk maradt azután is, hogy három hetet lakókocsiztunk a keleti partján. Most valóra váltjuk az álmot, és tudom, a valóságot belekeverve küzdelmek is lesznek bőven. Mégis annyira, de annyira készen állok, hogy beleszeressek Sydneybe (is).
Időnként, és ezekben a változásról szóló, költözködős, búcsúzkodós hetekben különösen, nehéz, hogy ennyifelé húz a szívem. Máskor inkább különleges ajándéknak érzem, hogy ennyi helyen otthon tudok lenni, hogy olyan városokban töltöttem az életem, amikért rajongok. Nem mondanék le egyikről sem, és egyszerre tudnak hiányozni mind, miközben tudom, mind az enyém, hozzám tartoznak, örökre.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
