Elkezdtem annak idején írni a kanadai naplómat, aztán jól abba is maradt, pedig épp az volt a célom vele, hogy megörökítsem, hogyan is néz ki egy újrakezdés külföldön, milyen az íve gyakorlatilag és érzelmileg. A címben feltett kérdésre is csak ez lehetne hiteles és személyes válasz. Általános válasz ugyanis nincs.
Ha azt kérdezed, külföldön könnyebb-e, akkor visszakérdezek. Melyik országban? (Mert olyan nincs, hogy “a külföld”.) Milyen végzettséggel? Milyen tartalékokkal? Milyen céllal mennél ki? Egyedül, párban vagy gyerekkel?
Éltem egy évet Kaliforniában, gyakornoki ösztöndíjjal, frissdiplomásként. Most, évekkel később pedig egy éve élek Kanadában, ahová a férjem kapott munkaengedélyt és állást, a család pedig nagy örömmel jött vele. Vagyis én örömmel, az akkor kétéves Picur meg a legnagyobb természetességgel oda jön, ahol mi vagyunk.
Jurassic Ridge Trail – egy Vancouver környéki túra
De ez pont két olyan ország, ahol nem egyszerű legálisan letelepedni, és ahol – ellentétben az EU-s országokkal – ideiglenes lakosként nagyon nem jár neked egyforma bánásmód azokkal, akik itt állampolgárok, esetleg állandó lakosok. Például nem válthatsz szabadon munkát, nem jár alanyi jogon az egészségügyi ellátás, vagy a gyerekednek az oktatás. Ez érthető is, csak nem szabad elfelejteni. Az “amerikai álom” még az amerikaiak közül is egyre kevesebbeknek elérhető, és ezt úgy mondom, hogy engem is Kalifornia tanított meg igazán álmodni. De nem éltem azóta az Egyesült Államokban, és valószínűleg a jövőben sem fogok.
Sem az USA-ba, sem Kanadába nem olyan egyszerű kijönni szerencsét próbálni, legalábbis nagyon kemény árat fizettek érte azok, akik ezt korábban megtették. Akik turistavízummal “ragadtak itt”, majd évekig illegálisan végeztek olyan munkát, ami adódott, olyan körülmények között, ami adódott, és sokan 5, vagy akár 10 évig haza sem mehettek, mert ennyi időbe telt, mire olyan legális státuszba kerültek, hogy utána vissza is tudjanak jönni.
Ide leginkább hiányszakmával, konkrét állásra lehet kijönni, ha nem számítjuk a tanulmányi ösztöndíjasokat és az ide házasodókat. Ezért tartott nekünk is évekig, mire sikerült. Mert kijutni sem könnyű, és utána letelepedni sem. Nem gondoltuk, hogy az lesz, és azt sem, hogy jobban fogunk itt élni, legalábbis nem az elején. Nem is élünk jobban, anyagi értelemben semmiképp sem, az “eleje” pedig éveket jelent.
De nekünk az volt az álmunk, hogy itt éljünk, a nyugati parton, amibe a kaliforniai évünk alatt menthetetlenül beleszerettünk, és most ismét. Amikor a strandon ülve bámulom a kéklő vizet, hallgatom a morajló hullámokat, miközben a Picur ott homokozik mellettem, vagy egy másfél méteres moszatot húzkod fel és le a parton, és még a nap is süt, akkor eltölt a bizonyosság, hogy pont most, pont itt jó helyen vagyok.
Nem “külföldre” akartam jönni, hanem ide, és nagyon boldog vagyok, hogy ezt az évet Vancouver és környékének a felfedezésével töltöttük, a hosszabb utazásaink alatt pedig Brit Kolumbia és Alberta más gyönyörű részei is sorra kerültek. Olyanok, amiket hosszú évek óta szerettem volna felkeresni, és olyanok is, amiknek a létezéséről a költözésünk előtt nem is tudtam.
Hadd tegyem hozzá, hogy ahogy élni sem olcsó itt, úgy utazni sem. Mi sátoroztunk, a saját autónkkal, aminek a csomagtartójából “éltünk” hetekig, felerészt olyan kempingekben, ahol a pottyantós wc és az ivóvíz voltak a kényelmi szolgáltatások. Viszont a világ leggyönyörűbb tájain borult fölénk a csillagos ég (vagy szakadt ránk az eső), bár zuhany nem volt, de kristálytiszta hegyi tóban úsztam (azért meg kell válogatni, én csak a melegebbekben), és gondolkodás nélkül újra nekiindulnék, mert életem legszebb élményei közé tartoznak ezek a kempingezős hetek.
Mégis, könnyűnek éppen nem mondanám ezt az első évünket. Vancouver az egyik legdrágább város Észak-Amerikában, és sosem gondoltam, hogy havonta ekkora összeget lehetséges lakhatásért fizetni, amennyit most fizetünk, pedig nem is Vancouverben lakunk, hanem a vonzáskörzetében. Az első hetek, hónapok ügyintézése még úgy is nehéz volt, hogy biztos munka várt (mármint, a férjemet), mivel nincsen itteni hiteltörténetünk (ami itt mindenhez is kell), nem ismerik el a magyar jogosítványunkat, így vizsgáznunk kellett elméletből és gyakorlatból is, hogy vezethessünk itt, hogy csak néhány küzdelmes részt említsek. Majd a városra szakadt egy olyan több hetes eső, hogy földcsuszamlásokkal minden szárazföldi útvonaltól el lettünk vágva. Megoldották, persze, idővel. Mi is megoldottuk az ügyeinket, mert mindent meg kell oldani valahogy, könnyen vagy nehezebben.
North Vancouver, kikötő, 2022 szeptembere
Nézek ki az ablakon, már hósipkásak a hegyek. Sétálok a parkban, mókusok rebbennek szét előttem. Megállok a kikötőnél, a sima öböl visszatükrözi a hajókat, gémek állnak mozdulatlanul a sekélyben, vacsorájukat lesve, miközben a hegyek tetejét bearanyozza a lemenő nap fénye. Kalandvágy és szerelem, ezek hoztak Kanadába, és ezek visznek tovább is.
Hogy könnyebb-e itt élni? Talán nem is jó a kérdés. Nemcsak az a lényeg, hogy könnyű-e, hanem hogy van-e értelme. Számodra.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
