Az árvizek és földcsuszamlások kíséretében távozó november után beköszöntött a kanadai tél. (Igen, hamarosan már el is köszön, de a meséléssel kicsit lemaradtam.) Amúgy meg nem is tudom, mennyiben tekinthető ez igazi kanadai télnek. Mondjuk, hó éppen van, feltéve, hogy jó helyen keressük.
Vancouver és vonzáskörzete Kanada legmelegebb csücske. Nem véletlen jöttünk ám ide. Mínusz harmincakat, köszönöm, én nem kérek, még szép havas fenyőkkel kísérve sem. Főleg, ha megkaphatom azokat a fenyőket mínusz harmincak nélkül is. Vancouverben nagyjából hasonló a téli klíma ahhoz, amit otthon megszoktunk az elmúlt harminc évben, kicsit még enyhébb is. Merthogy óceánpart. Esősebb is. Merthogy óceánpart.
hófedte esőerdő, North Vancouver
Az óceanpart és hegyek találkozásának pedig az a luxusa, hogy bár a parton nincs hó, nagyjából húsz percet kell vezetni valamelyik hegy irányába, és ott lesz. Egyetlen hét volt, éppen karácsony és szilveszter között, amikor (sokéves átlagot megdöntve – ez is, mint az esőzések) mindent beborított a hó, még a zöldellő esőerdőket, az aranyhomokos strandokat is. Akkor jöttünk rá arra is, hogy a mi utcánkban nem takarítják a havat. Gondolom, nem szokták, és hát, minek ezen változtatni, úgyis gyorsan elolvad… Elolvadt egyébként, a városban legalábbis.
-5°C körüli nappali hőmérséklet a Mount Seymour, Vancouver egyik emblematikus hegyének csúcsán, friss hóesés után
Igazából eléggé bejön nekem ez a fajta tél. Ha akarom, van hó, ha akarom, nincs. Egyik nap hótúrázni megyek, a másikon zöldellő erdőben sétálok. Na, persze, számos napon inkább nem mozdulok ki, mert szakad az eső. Mert itt sokat esik, még mindig. De, ellentétben a kontinentális éghajlatra jellemző késő tavaszi, kora nyári esőkkel, itt a nyár a legszárazabb évszak. Már alig várom, mit jelent ez. (Bent a prérin erdőtüzeket. Ebből a szempontból is jó csücsökben vagyunk éppen.) Egy-két védett öblöt, kisebb tavacskát ki is néztem már, hogy majd oda megyünk pancsikolni az addigra már majdnem hároméves kis örökmozgó vízimádóval.
Fürdeni, itt, Kanadában?! Fura, hogy már nem olyan fura a gondolat, mint fél éve, mikor idejöttünk. Adaptálódom? Kaliforniában annak idején nem fürödtem az óceánban, csak néhányszor, percekben mérhető ideig. Itt mégis több esélyt látok rá. Sokkal védettebb és sekélyebb ez az öböl, amiből ki se látunk a nyílt óceánra. Az alacsonyabb fekvésű tavak sem alpesi tavak. De azért én megvárom, míg kiolvadnak és felmelegszenek, nem vágok léket a jégbe, mint egyesek. 😀
ködös február
Összességében viszont, bár azzal a gondolattal költöztünk ki szeptemberben, hogy “az év rosszabbik felével kezdünk, aztán tavaszra majd meglátjuk, milyen a jobbik”, rég szerettem már telet ennyire. Nem túl hideg, és egyáltalán nem színtelen. Nemcsak barna meg szürke, hanem fehér, meg kék, meg zöld. Meg rózsaszín!
Porteau Cove naplemente után
Nem vártam, hogy ilyen szép legyen a tél. Még kevésbé vártam, hogy szeressem. Tudom, ehhez nem kellett volna egészen Kanadáig eljönni, mégis Kanada adta nekem ezt most ajándékként.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
