6 különleges regénycím, ami felpiszkálja a kíváncsiságot

Created with Sketch.

Amint a címeiket megláttam, tudtam, hogy ezeket a regényeket el fogom olvasni. Van bennük valami, ami nem hagyja nyugodni a képzeletet, mert nem szokványosak, és azonnal gondolkodni kezdek, mi lehet mögöttük. További érdeme ezeknek a regényeknek, hogy tényleg van is sok minden a cím mögött, és a történet ismeretében az még kifejezőbbé, szinte ikonikussá válik.

Margaret Atwood: Az ​ehető nő

idézet

A cím egy szimbólum, ahogy ez a regény maga is tele van szimbólumokkal. Főhőse, Marian egy átlagos nő a 60-as évekbeli Kanadában, átlagos munkával, átlagos pasival. Aki egy napon megkéri a kezét, mert mindketten érzik, illik már megállapodni, és inkább gyakorlatiasan, mint szerelmesen döntenek egymás mellett. Innentől az addigi egyes szám első személyű elbeszélő egyes szám harmadik személybe vált, jelképezve ezzel is azt, hogy Marian egyre távolodik önmagától, ahogy bekelebezi őt női szerepe. Étkezési problémái is ekkor kezdődnek, és szintén azt hivatottak (tudattalanul) ellentpontozni, hogy őt magát fel ne falják a társadalmi elvárások.

A többi szereplő sarkított karakterei is mind szimbolizálnak valamit: Peter a konvenciókat, Clara azt a nőt, akinek személyisége feloldódik az anyaságában, az „irodaszüzek” a tipikus szingliket, akik tíz körmükkel kapnak minden nőtlen pasi után, Duncan a káoszt, akihez Marian annál inkább vonzódik, minél inkább pengeélen táncol normalitás és őrület között. Marian lakótársa, Ainsley nagyon érdekes figura, az elején szélsőséges feministának tűnik, később azonban ő ragaszkodik a legvehemensebben a hagyományos nőiséghez kapcsolható értékekhez, a gyerekszüléshez, szoptatáshoz, valamint ahhoz, hogy a gyermeknek apára van szüksége.

Egy lassan emészthető, helyenként szarkasztikus útkereső regény Az ehető nő, mely főleg a nők helyzetével és szerepével foglalkozik, és ma éppúgy aktuális, mint 1965-ben, a megírásakor volt. Nekem legjobban az érzékletes hangulatok tetszettek benne, valamint a sarkos ábrázolások, amik egyszerre tűntek abszurdnak és valóságosnak. (De ha a feminizmus, szarkazmus és abszurd szavak bármelyikétől kifutnál a világból, akkor inkább ne olvasd el.)

Gergely Ágnes: Őrizetlenek

idézet

A cím nagyon egyszerű, ugyanakkor nem hiszem, hogy valaha használtam ezt a szót ebben a formában. Szép, a jelentése viszont inkább fájdalmas, és ezzel jól tükrözi a regényt magát, mert ebben az egy szóban benne is van az egész.

Szépségesen megírt, lírai, fájdalmas történet az Őrizetlenek. Emlékképekből áll össze, melyek zaklatottak, kuszák, bizonyos részletek felett elsiklanak, máskor meg sok éve elhangzott mondatokat őriznek szóról-szóra. A szereplők ezekből az emlékekből bontakoznak ki.

Ott áll a két kislány, gyermeki ártatlansággal és védtelenül a tragédiák közepette, amiket a felnőttek is alig tudnak elviselni. A sors időnként fordul, történhetne jó is, rossz is. A rossz történik, és nincs magyarázat, az anyai, emberi erő kevés ahhoz, hogy megvédjen. Végig ott vibrál a történetben az igazságtalanság feszültsége, és nincs feloldás.

Őrizetlenek. Kifejező és félelmetes ez a szó, és egyre inkább ilyenné vált, ahogy haladtam előre a könyvben. Azt hiszem, az ártatlanul elszenvedett igazságtalanság olyan dolog, amit az ember, akárhány éves is, nem tud megérteni. Isten, sors, gondviselés – valakitől igazságot várunk. Valakitől azt várjuk, hogy ne hagyja az igazságtalanságot. Hogy őrizzen.

“Az angyal azért jön, hogy segítsen.” “Biztosan tudod, anyu?” – kérdezi Daniela az édesanyját a regényben. “Biztosan” – feleli az. De mi van, ha az őrangyal nem jön? Ha nem jön senki? Mit kezdünk akkor a tragédiákkal? Torokszorító regény, mégis van benne valami felemelő, nemcsak a gyönyörű mondatok, a hibáikba ragadtan, elbukottan is tiszta szereplők, hanem talán az is, hogy mennyi mindent mond ki kimondatlanul.

John Fowles: A francia hadnagy szeretője

idézet

Szerelmes regény vajon? Nem, biztosan nem. Ha jó a címadás, akkor ez sokkal több annál, valami módon normabontó, tabudöngető. Hát, igen, a címadás zseniális, John Fowles regénye éppen ilyen. A szabadság regénye. Nemcsak témája a szabadság, hanem ennél sokkal mélyebben is magában hordozza azt: a cselekmény és a jellemek szabadságát, az alkotói és formai szabadságot.

A történet a viktoriánus korban játszódik, első látásra történelmi regény, egy szerelmi háromszöggel. Adott Charles, a harmincas éveiben járó angol úriember, menyasszonya, Ernestina, egy gazdag kereskedő elkényeztetett, féltő gonddal nevelt, a viktoriánus ideálnak tökéletesen megfelelő leánya, valamint Sarah, a francia hadnagy szeretője, a rejtély.

Sarah kilóg a tengerparti kisváros közösségéből. Nem fogadják be, nem értik őt, némelyek őrültnek, mások züllöttnek tartják. Még a magát modernül gondolkodónak elkönyvelő Charles is folyton megpróbálja őt “bekategorizálni”, sőt, maga az olvasó is – én legalábbis ezen kaptam magam. De Sarah csak azért sem illeszkedik semmilyen skatulyába. Amikor már Charles-szal együtt azt hisszük, hogy végre értjük őt, tudjuk a titkait és átlátjuk motivációit, mindig jön egy újabb csavar.

De akkor milyen a valódi Sarah? Ez a regény végén éppúgy rejtély, mint az elején. Időközben azonban arra döbbentem rá, hogy nem is ez a lényeg. Őt nem érteni kell, Sarah alakja más miatt fontos. A szabadság miatt.

Egyrészt ugyanis rajta keresztül mutatja meg a regény, hogyan bánik a viktoriánus kor társadalma azokkal, akik kilógnak a sorból. Mindegy is, miért lógnak ki, mindegy, hogy pontosan mit tettek vagy nem tettek a múltban. Sarah valósága nem derül ki, mert senkinek nem is fontos. Másrészt Sarah Charlesért van.

A férfiban korábban is vannak kételyek közelgő házasságát illetően. Ernestinát inkább egy csinos és szórakoztató babának tartja, mint igazi társnak. A világlátott, tudomány iránt is érdeklődő Charlest pedig zavarja ez a felszínesség, börtönnek érzi eljövendő családi életét. Sarah felkavarja őt, eleinte önmagának sem vallja be, hogy mennyire. Mert más. Viselkedése szokatlan, ő nem süti le szendén a szemét, egyenesen, szinte nyersen beszél, és egyenrangúként viselkedik Charlesszal.

Sarah jelkép, menekülés a konvenciók által megbéklyózott életből, és mindaz, aminek ő a szimbóluma, lassan elvezeti Charlest a valódi szabadsághoz. Vagy mégsem? Az olvasónak szabadságában áll dönteni, Fowles ugyanis három befejezést is kínál a történethez. Az egyik konvencionális, a másik romantikus, a harmadik pedig… hm, szokatlan és merész, és talán még ma is megbotránkoztató. 

A regény formai szabadságának is jó példája a háromféle befejezés. De az író más szokatlan dolgokat is elkövet. Lépten-nyomon megjegyzéseket fűz a történethez, a szereplőkhöz, elemezni próbálja őket, sőt, azon is eltöpreng, hogy ő mint író milyen eszközöket használ vagy használhatna. Ezzel időnként kirángat minket a történetből, ahogy azzal is, hogy kezdettől fogva világos, a 20. századból visszatekintve, a viktoriánus kor kötöttségeitől szabadon mesél nekünk a 19. századról. Nekem tetszett az ezekből eredő szellemesség, irónia, játékosság.

Számtalan rétegben és részletben bontja ki ez a könyv a szabadságot. Eszközei és befejezése szokatlanok, mégis mindegyik fontos, és hozzátesz a központi témához.

Toni Morrison: Nagyonkék

idézet

Megláttam ezt a címet, és ennyi elég is volt. Tudtam, Toni Morrison az amerikai kortárs irodalomnak elismert alakja, Pulitzer- és Nobel-díjas fekete írónő. A címről egy mély, csodálatosan kék alpesi tóra asszociáltam elsőre (nem is én lennék), meg a kék szempárra. Utóbbi lett.

A kék szemek hamar elő is kerültek a történetben: a játékbabák szép kék szemei, valamint azoké az igaziaké, akikről a fekete házvezetőnők gondoskodnak, miközben saját gyerekeiket elhanyagolják. Több iskolában és könyvtárban is betiltották ezt a regényt, de a rasszizmust, szeretethiányt, abúzust és a generációkon át öröklődő testi-lelki nyomort, amiről szól, nem lehet ilyen egyszerűen betiltani.

Ez a könyv fáj, és a történetmesélés ártatlan, gyermeki szemszöge ezt a fájdalmat csak tovább fokozza. A főszereplő Pecola, egy tizenegy éves fekete kislány, de főszereplők még a fekete lányok és nők általában is. Azok, akik életük során jórészt fehér asszonyok utasításainak engedelmeskednek, otthon pedig tűrik a fehér ember által megalázott férjeik bántalmazását. Gyerekeiket megszidják, ha lebetegszenek, mert az is egy újabb gond, de azért időnként homlokukra teszik a kezüket, hogy ellenőrizzék, jobban vannak-e.

Hogy mi történt, az nem titok egy percig sem, ezzel nyit az első fejezet: Pecolát teherbe ejtette az apja, a kisbaba meghalt. Az írónő ezzel eléri, hogy ne azon törjük a fejünket, mi fog történni, hanem oda kerül a hangsúly, hogy hogyan történhetett meg.

Megismerjük Pecola apját, akit édesanyja a vonatsínre tett, és otthagyott, és az anyját, aki házvezetőnőként a gazdag fehér család házát példás rendben tartja, szőke kislányukat szeretgeti-babusgatja, miközben saját otthonával és családjával nem törődik, mert mi értelme, saját otthonában nincsen sem szépség, sem öröm, és ezek reménye sem. Megismerjük Pecolát is, aki kék szemeket szeretne, mert a kék szemű, szőke hajú kislányokat mindenki édesnek és szeretnivalónak tartja.

Döbbenetes a rasszizmus megjelenése a történetben úgy, hogy a szereplők amúgy mind feketék. Pontosabban, feketék és niggerek. A kislányok elfogadás helyett szőke hajú játékbabát kapnak, és a felnőttek megszidják őket, amiért – kétségbeesett dühből – tönkreteszik.

A regény végén Pecola megkapja kék szemeit, a legkékebbeket a világon. Az őrület által elmenekül a valóságból egy olyan burokba, ahol ő is különleges és szerethető, az emberek pedig nem is néznek rá többé, mert olyasmivel szembesítené őket, amit nem tudnak elviselni. 

Kimondatlanul is azzal a kérdéssel zárul a könyv, hogy vajon milyen kiút lenne még. Lenne vajon más kiút? Lebilincselő, magába szippantó ez a regény (ahogy a többi Toni Morrison-regény is, amiket később olvastam), de rossz is, hogy nem enged, mert nehéz a téma, néha félrenéznénk inkább, legalább egy kis időre.

Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

idézet

Már a címből tudtam, hogy imádni fogom ezt a könyvet. Megint egy szimbólumokkal teli útkeresős regény, ami egyben szatíra is, egy bölcsész-vámpír főhőssel, a magyar valóságban. Töprengős, elvont, szembenézős történet, és már annyiszor írtam róla hosszabban-rövidebben, hogy most nem teszem, itt olvashatjátok az ajánlóját részletesen.

Delia Owens: Ahol ​a folyami rákok énekelnek

idézet

Utolsónak hozom, mert úgyis mindenki ismeri (vagy nem?). A címe, borítója és a témája vonzott, a körülötte felcsapó nagy és általános lelkesedés kissé elbizonytalanított, de végül kellemes meglepetés lett számomra Delia Owens regénye. Inkább fejlődésregény, mint krimi, bár utóbbinak az elemei is előfordulnak benne, de a középpontban a lélek és a természet áll. A cím nemcsak különleges, hanem a hangulatát is visszaadja a regénynek, amiről egy bővebb ajánlót már írtam – itt olvashatod!

Ti milyen regényeket olvastatok a különleges címük miatt?

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük