A Jane Eyre-t olvastam először – nem tizenévesen, hanem huszonévesen egyébként -, és nem hittem, hogy felül lehet múlni, de azért lelkesen vetettem bele magam Charlotte Brontë többi regényébe. Nos, a Villette lett a kedvencem.
Ha a Jane Eyre karakterábrázolása kiemelkedően jó, akkor a Villette karakterei zseniálisak, a szerelmi szálak szintúgy! Bár ehhez hozzátenném azt is, hogy a Jane Eyre sokkal inkább szerelmes regény, mint a Villette, melyben változatos és pszichológiai igényességgel kibontott jellemeket és kapcsolatokat kapunk, és egy egyedülálló, sőt, talán örökre egyedül maradó fiatal nőt kísérünk életének egy küzdelmes szakaszában. Mellesleg pedig találó társadalomrajzot is láthatunk, melyben jutott hely az angol-francia és a katolikus-protestáns ellentét ironikus ábrázolásának is.
Egy szeretetre éhes, vágyait elfojtó főhős
A főhős, akárcsak Jane Eyre, ez esetben is egy szegény, magányos fiatal lány, Lucy Snow, aki a franciaországi Villette-be megy szerencsét próbálni, és angoltanárnőként helyezkedik el. Lucy visszahúzódó, csendes, magát még csak bátornak sem tartja. Ám ennek ellentmond a tény, hogy – a korban egyedülálló nőtől szokatlanul – egymaga vág neki a Csatornának, majd az ismeretlen francia földnek. A korban szintén szokatlanul nem keres támaszt sem férfi, sem gazdag rokon védőszárnyai alatt, emelt fővel keresi a maga szerény kenyerét, és mindennél többre becsüli a szabadságát. Intelligens, jó megfigyelő, és az élet megpróbáltatásai önuralomra edzik, de nem teszik érzéketlenné.
Minden látszólagos hidegsége ellenére Lucy szerethető hős, aki titokban borzasztóan ki van éhezve a szeretetre, szenved a magánytól, melegségre vágyik. Érzéseit saját története narrátoraként gyakran titkolni akarja, sőt, azt érezteti az olvasóval, hogy nagyon jelentéktelen, figyelemre nem is érdemes figura ő, történetéből azonban idővel világos lesz előttünk a különbség aközött, akinek ő látja magát, és aki valójában. (Charlotte Brontë nagyon, nagyon szépen építi fel az ő karakterét, mondtam már?)
Lucy szokatlan hősnő is, mert higgadt természetének védőburka alatt forr benne az elfojtott szenvedély. Akihez vonzódik, az azonban észre sem veszi őt, nőként legalábbis nem. Be kell látnia, bármennyire is vágyik a beteljesült szerelem nyújtotta boldogságra, ez nem adatik meg mindenkinek, és ő talán épp ezek közé tartozik. A kínzó felismerés ellenére odáig azonban eszébe sincs elmenni még a szerelem reményéért sem, hogy feladja önmagát.
A szerelem különféle útjai
De látunk más utakat is, különösen a két másik szerelmi szál bravúros, mert szépen kiegészítik egymást és Lucy történetét is. A számító, felszínes, gyönyörű, mindenkivel flörtölő és szíveket törő Ginevra, a tipikus „romlott nő” végül egy sokat mutató, de üres házasságban köt ki. A kor „tökéletes nője”, Paulina, az érzékeny, művelt, igazi gazdagságban és örök napsütésben felnövő arisztokrata hölgy viszont amilyen érett volt kislányként, annyira gyerekszerepbe kerül idillinek tűnő házasságában. Édes és ártatlan, simulékony, férjét kényezteti és felvidítja, de sosem száll vitába vele, és komoly ügyekkel nem terheli bájos kis fejecskéjét. SPOILER! Érdekes azért, hogy férje, az ideális férfiként megalkotott Graham, bár Ginevra és Paulina, a „démon” és a „szűz” között őrlődik, igazi társra csak Lucyban találhatna, akinek egyszer meg is mondja, hogy ha férfi lenne, igaz barátok lehetnének. SPOILER!
Azonban van még egy szerelmi szál, ami csak később, szinte észrevétlenül bukkan fel. Lucy törődésre és szeretetre éhes lelke a nyers és szeszélyes Paul felé fordul, akivel ugyanabban az iskolában tanítanak, és aki egyedüliként figyel fel a lányra, akin mások mind átnéznek. Paulban, Lucyhoz hasonlóan őrjöngő vihar van, gondosan palackba zárva. Szerelmükre, mely egyáltalán nem a szokványos, romantikus szerelemként lett ábrázolva a regényben, és nem is az, nem jön rá senki, csak amikor ők maguk felfedik.
A korona: lezáratlan befejezés
De hogy elnyeri-e végül Lucy a boldog teljességet a házasságban? Charlotte Brontë erre nem ad választ, az olvasót kényszeríti, hogy válasszon a boldog és a valószínű vég között. Nekem nagyon tetszett ez a fajta lezáratlan befejezés, ami ugyanakkor magában hordozta azt is, hogy Lucy tudta, egyedül is képes boldogulni, és készen állt elfogadni azt, ha ennek így kell lennie.
(Most, amint leírtam az utolsó sorokat, döbbentem rá én magam is, mekkora hatással vannak rám a regények, amiket olvasok. Például a Villette, valamint A francia hadnagy szeretője, John Fowles regénye, amelynek a befejezése szintén lenyűgözött, és aki olvasta ezeket is, meg az én regényemet, az Útont is, az megértheti, hogy jön ez ide. 😛 )
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
