Előre szólok, elfogult leszek. Ritkán szoktam egyébként Valentin-nap alkalmából írni, ha mégis, akkor iróniával próbálom legyőzni az ilyenkortájt különösen töményen ömlő közhely és giccs áradatát. Most jobb ötletem támadt: összeszedem nektek kedvenc szerelmes párjaimat a világirodalomból, mert ki mástól is tanulhatnánk többet a szerelemről…?
Van köztük (nem csöpögős) „happy end”, mások meg nem a szerelmes regényekben megszokott karaktereket, vagy éppen befejezést, hoznak, sőt, nem is mondanám mindegyiket szerelmes regénynek. Az azonban közös bennük, hogy árnyaltak, sokoldalúan mutatják be a férfit, a nőt és a köztük lévő kapcsolatokat.
Mr. Darcy és Lizzy (Jane Austen: Büszkeség és balítélet)
Bármennyire szeretnék nem közhelyes lenni, őket nem tudom kihagyni, úgyhogy essünk is túl rajta. Jane Austen minden regénye az udvarlás és a házasságkötés időszakával foglalkozik, nagy számban bukkannak fel bennük szerelmes párok, de Mr. Darcy és Elizabeth Bennet kétségtelenül mindenki kedvencei, és ez éppoly természetes, mint hogy Párizst, Londont, Barcelonát vagy New Yorkot sem tudja senki meglátogatni, és nem beleszeretni. (Kivételek, persze, vannak. Nekem például Párizs.)
De ami a Büszkeség és balítélet hőseit illeti, sikerük egyik titka, hogy mindketten szerethető jellemek. Lizzy derűs, játékos és intelligens, Mr. Darcy okos, higgadt, becsületes és egyenes jellem, és a világ női felének jó része egyetért abban, hogy az igazi férfi megtestesítője. Mindketten képesek a hibáikat belátva fejlődni, és számtalan szellemes párbeszéddel szórakoztatnak minket a regényben.
Szerelmük kiteljesedését Jane Austen a tőle megszokott finomsággal ábrázolja, és úgy ír szerelmes regényt, hogy az érzelmes, de nem érzelgős, fel-felbukkan benne az irónia, időnként éppen Lizzy vagy Mr. Darcy hangján, vagy éppen rögtön az első mondatban, amivel a regény indul: „Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül. Ez mindenki szerint alapvető igazság. Ez az igazság oly rendíthetetlenül él a vidéki családok gondolkodásában, hogy amint effajta legényember érkezik a környékükre, máris úgy tekintenek rá, mint valamelyikük lányának jogos tulajdonára, függetlenül attól, hogy a szóban forgó úr milyen érzéseket táplál és miféle nézeteket vall.” Ki is ne olvasna tovább?
Rhett és Scarlett (Margaret Mitchell: Elfújta a szél)
A két szerethető jellem után jöjjön két szerethető szélhámos: Rhett Butler és Scarlett O’Hara. Bennük épp az a különleges, hogy kevés romantikus összesimulás van, de parázs vitáik izzanak a szenvedélytől, és a regény legszórakoztatóbb részletei közé tartoznak. A tizenkét évet felölelő történet során végig érezzük, mennyire hasonlítanak egymásra, és végig izgulunk, vajon ők erre rájönnek-e.
Ugyanis kemény, makacs jellemek mindketten, talpraesettek és vakmerők, akik megszokták, hogy bármi áron elérjék a céljukat. Scarlett az egyik kedvenc erős női hősöm, noha felváltva lehet őt utálni, szeretni és csodálni. Sokkal több van benne a csinos kis bábnál, akit az akkori társadalom ideális nőnek kiáltott ki. Határozottsága, gyakorlatias gondolkodása, üzleti érzéke, olthatatlan szenvedélye szülőföldje és az élet iránt segít neki felállni a csapások után, de meg is botránkoztatja a körülötte élőket, akik egy nőtől azt várják, hogy szelíd, kedves, simulékony legyen – és semmiképpen sem okosabb, mint a mellette álló, őt védelmező férfi.
Egyetlen ember van a regényben, aki érti és szereti Scarlettet: Rhett Butler. Ahogy a férfi egyszer meg is fogalmazza ezt, Scarlett olyan, mint ő, csak nőben, és ők ketten abban is különböznek a többi szereplőtől, hogy tudnak előre nézni, el tudják engedni a múltat. Hogy egymásban felismerik-e a társat, az már egy másik kérdés, amire egészen a regény végéig nem kapunk választ – és nem árulom el én sem, ha esetleg még nem olvastad.
Lucy és Monsieur Paul (Charlotte Brontë: Villette)
Kicsit már önmagában is spoiler, hogy elárulom, van egy ilyen szerelmi szál Charlotte Brontë regényében. Nekem egyébként ez a regény a kedvencem tőle, szoros versenyben a Jane Eyre-ral, de azért egy hajszállal előtte. Ennek oka pedig, hogy a regény karakterei és szerelmi szálai egyaránt zseniálisak!
Utóbbiból három is van, három nagyon különböző párhoz kapcsolódva, és a legmélyebb, legszenvedélyesebb szerelem a legészrevehetetlenebb közülük. Hamarabb feltűnik az üres románc és az émelyítően édes idill, ami mögött már csak a tökéletesség látszata miatt is megsejtünk némi hamisságot. Idővel vesszük csak észre a főszereplő, Lucy lassan bontakozó kapcsolatát Paullal.
Sem Lucy nem olyan nő, sem Paul nem olyan férfi, akiért tipikusan bolondulna a másik nem, épp ellenkezőleg, szinte észrevétlenek maradnak bármely társaságban. Kapcsolatuk is szinte észrevétlenül, csendben bontakozik ki a regény folyamán, de higgadt, józan természetük mögött lassan ébredő, mindent elsöprő szenvedély szunnyad. A visszahúzódó, csendes Lucyban a kincset és az egyediséget épp olyan lassan ismerjük fel, ahogy a történetben Paul, de ahogy észrevesszük, a többi női szereplő el is halványodik mellette.
Toru és Midori (Murakami Haruki: Norvég erdő)
A Norvég erdő egy kortárs japán regény, Norvégiához nincsen köze, a címe egy Beatles-számra utal, és a 60-as évekbeli Tokióba visz vissza minket. Sajátságos hangulatú, kissé melankolikus és keserű történet ez útkeresésről és sodródásról, barátságokról és szerelmekről.
A néha igen nyomasztóvá váló regény színfoltja Midori, és a lánynak a főszereplővel, Toruval való kapcsolata. Midori először nagyon furának tűnik, mégis szerethető első perctől kezdve, mert olyan őszinte és élettel teli, idővel pedig kezdtem úgy érezni, nem is olyan különc. Vagy nem jobban, mint mások. Vagy legalábbis úgy nyitja meg a szelepeket, ahol a feszültséget kiengedi, hogy az nem rombolja sem önmagát, sem másokat – ez is valami, nem is kevés.
Imádtam a Toruval való párbeszédeiket, némelyiken hangosan felnevettem, és szükség is volt a Midori által hozott pezsgésre – Torunak is, nekem is – a komor hangulat megtöréséhez ebben a regényben, ahol túlontúl sok fiatal szereplő menekül öngyilkosságba.
Titanilla és Quintipor (Móra Ferenc: Aranykoporsó)
Nagyon kellemes meglepetés volt számomra Móra Ferenc Aranykoporsója, mely egy ideig titkolta, hogy szerelmes regény (is). A történet az ókori Rómába visz, és lassan, szinte észrevétlenül bukkan fel és erősödik meg benne a szerelmi szál, hogy végül minden mást maga mögé utasítson. Titanilla, a társcsászár lánya és Quintipor, a felszabadított rabszolga szerelme szép és árnyalt, és nem válik közhelyessé egy pillanatra sem. Nem könnyű helyzetből indulnak, Quintipornak engedély nélkül szó szerint rá sem szabadna nézni a lányra. Egy lassan átalakuló úrnő-szolga viszonyt látunk, melyben Titanilla eleinte gúnyos-játékos évődéseit lassan mélyebb érzelmek váltják fel, és Quintipor félelme és tartózkodása is átadja a helyét másnak.
Rómeó és Júlia történetéhez szokták hasonlítani, ami annyiban jogos, hogy ókori helyszínen zajló tragikus szerelem ez is, de szerintem szebb és mélyebb történet, mint Rómeó és Júliáé (amit én annyira sosem szerettem egyébként).
Most ti jöttök, meséljetek, kik a legendás, feledhetetlen szerelmes párok még?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
