Yaa Gyasi: Hazatérés – családregény és a történelem egy hiányzó darabja

Ahányszor eddig afrikai vagy ázsiai szerző könyvét vettem a kezembe, döbbenetes és szemfelnyitó élményt adott (és azonnali vágyat ébresztett, hogy felkeressem ezeket a kontinenseket, mert valószínűleg az is hasonlóval ajándékozna meg). A ghánai-amerikai írónő, Yaa Gyasi Hazatérés című regénye a legutóbbi ilyen, és még szerencse, hogy december legvégére hagytam az idei kedvenc olvasmányaim gyűjteményét, mert ennek helyet kell kapnia köztük.

Miről szól a Hazatérés? Hét generáció útja, két kontinensen

– Kinek a történetét higgyük el akkor?
A fiúk némán ültek. Néztek rá, vártak.
– Azét hisszük el, akié a hatalom. Ő az, aki eljut oda, hogy leírja a történetet. Úgyhogy amikor a történelmet tanuljátok, mindig fel kell magatokban tennetek a kérdést: Kinek a története hiányzik nekem? Kinek a hangját nyomták el, hogy ez a hang hallatsszon? Amint ezt kitaláljátok, meg kell találnotok azt a történetet is. Onnantól rendelkezésetekre áll egy tisztább, noha még mindig nem tökéletes kép.

Hazatérés

A történelmet a győztesek, a hatalmasok írják, ebben a regényben viszont megismerjük azt a bizonyos másik hangot is. Talán nincs még egy könyv, mely családregénybe ágyazva a feketék sorsát ennyire átfogóan, sokoldalúan, izgalmasan és érzékenyen mutatja be. Nagy szavak, nézzük őket sorban.

A 18. század második feléből indulunk, hogy végül napjainkban lyukadjunk ki, és egy ghánai család két ágának sorsát kísérjük végig hét generáción keresztül. Egy testvérpárral kezdődik, akik valójában csak féltestvérek, és sohasem találkoznak egymással. Effia egy rabszolgakereskedő fehér angol felesége lesz az Aranyparton, Esit Amerikába hurcolják rabszolgaként, innen indul a két párhuzamos szál, az afrikai és az amerikai.

Effia és Esi leszármazottai között pedig ennek megfelelően nagyon különböző emberekkel találkozhatunk – szökött rabszolgával, takarítónővel, fegyenccel, drogossal, törzsfőnökkel, földművessel, lányanyával, harcossal, tanárral. Az azonban közös bennük, hogy mindegyikük sorsa leginkább attól függ, mikor és hová született, a háború melyik oldalán állt.

Az utolsó generáció tagjaként maga az írónő is megjelenik. Bár más néven, de ő az a lány, aki Ghánában születik, majd egyetemi tanár apja és ápolónő anyja Alabamába költöznek vele, ahol a lány a fehérek és a feketék közül is kilóg.

Mit szerettem benne? Mit nem?

Sodró történet, tizennégy nézőpontból

Sodor magával, arcul csap, majd ismét sodor tovább ez a regény. Minden fejezetet más nézőpontból látunk, a hét generáció 2×7 nézőpontot hoz, és bár csak mozzanatokat ismerünk meg egy-egy sorsból, mégis kiderül a lényeg, életre kel minden szereplő, és összeáll a történet egy nagy egésszé.

A sorsok egyszerre egyediek, de tipikusak is, adott korban, adott helyen élő fekete nő vagy férfi sorsai. Rajtuk keresztül a regény szerintem legfontosabb üzenete jön át: a legtöbb ember nem tudja alakítani a történelmet, mert nem olyan lehetőségekkel születik, csak sodródik a hullámokkal, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. Ez dühítő, fájdalmas, és az elnyomás, a megaláztatottság nemzedékeken átívelő, kitörölhetetlen nyomot hagy.

Történelem, családregénybe csomagolva

A sok szereplő különböző szemszöge számomra egyértelmű pozitívum, és ennek köszönhető, hogy a regény ennyire átfogó és alapos tud lenni, ahogy a feketék sorsát bemutatja a történelemben.

Látjuk az Afrikában harcoló törzsek ellentéteit, amit a fehérek még tovább szítanak, szövetséget kötve az egyik törzzsel, hogy az a másik törzs embereit eladja nekik rabszolgának. A rabszolgakereskedelem elmúltával látjuk a gyarmatosítást, a szabadságért folyó küzdelmet, végül a független Ghána megszületését. A másik szál bemutatja az Amerikába hurcolt feketék elszakadását kultúrájuktól, nyelvüktől, a függetlenségi háborút, a szegregációt, a rasszizmust.

Amellett, hogy történelmileg értékes ez a regény, a szereplői is remekül megírt, élethű figurák, akiket meg lehet érteni, és akikkel együtt lehet érezni.

Mondjak rosszat is?

Tudom, hogy most le kellene írnom azt is, mi nem tetszett, de nem megy. Kritikus szemlélő biztosan találhatna benne hibát, de engem a legtöbb regény, ami meghódít, kicsit vakká is tesz a hibákra, így van ez a Hazatéréssel is. Ezért nem hívom ezeket a szubjektív ajánlókat könyvkritikáknak, mert nem azok, és ha olyan könyvről írnék, ami nem tetszett – nos, arról nem írok. (Bár időnként elgondolkodom rajta, írjak-e, csak az egyensúly miatt. Hát az nem lehet, hogy minden könyv jó – és nem is. :P)

De a Hazatérés nem volt kérdéses, és habár a végét irreálisnak találtam az előzményekhez képest, viszont megható, és olyan szépen keretbe foglalja a történetet, hogy végső soron az is tetszett.

Kinek ajánlom a Hazatérést?

Annak, akit érdekel Afrika és Amerika, a történelem az elnyomottak szemszögéből. De nemcsak a feketék sorsáról és a rabszolgaságról szól ez a regény, hanem sokkal többről is: a kilátástalanság és kiszolgáltatottság okozta sebekről, melyek nemzedékeken át öröklődnek.

De ajánlom annak is, aki egy megrázó és izgalmas családregényt olvasna, és annak is, aki azokat a történelmi regényeket szereti, melyeknek a középpontjában a hétköznapi emberek, az átlagos sorsok állnak.

Te olvastál már afrikai szerzőtől?

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Részletek és rendelés itt!