Az első külföldi utunk kettesben, emlékszel? A koszos Keletiben szálltunk fel a csillogó, piros vonatra. Hátizsákokkal, sátorral megpakolva. Sátorral Bécsben, csóró egyetemistaként, azon a hideg, esős júliusi hosszú hétvégén. Amikor megkérted a kezem a szakadó esőben, a Gloriette tetején.
Nem romantikus eső volt, mint a filmekben, fáztam is, végigduzzogtam miatta a délelőttöt. Rám adtad a pulcsidat. Beültünk forró csokizni. Tudod, mennyire fagyos vagyok, s mennyire ki nem állhatom a hideget. Mindig mondom neked olyankor csipkelődve: ha szeretnél, megtennéd, hogy süssön a nap, süssön a kedvemért. Te a világot is megváltoztatnád a kedvemért. Nem a te hibád, hogy csak ember vagy. Mégis, melletted napfényben élek.
Néhány év múlva, Amerikából visszatérve, az egyik első utunk ismét Bécsbe vezetett, emlékszel? Akkor sütött a nap. Piroslottak a rózsák a Volksgarten kertjében, mókusok kergetőztek Schönbrunn hatalmas parkjában. A Gloriette kecses kis épülete visszatükröződött a nagy vízmedencében, apró bárányfelhők pamacsai felette. Fénylett a Ring a tavaszi napfényben. Úgy éreztem, minden minket ünnepel. A városháza parkjában ültünk a padon, a sárga tulipánok előtt.
Napos, kellemes decemberi hétvége volt. Díszes kis fabódék sorakoztak a tágas tereken. Sült gesztenye és puncs illata szállt. A Schönbrunn-kastély épülete előtt hatalmas karácsonyfa. A városháza tornya büszkén emelkedett a kopár fák fölé. Kigyulladtak a fények. A korai sötéttel együtt megérkezett a csípős hideg is. Nem éreztem a kezed a vastag kesztyűmben, s alig látszott a mosolyom a kötött sál mögött. A te kabátod alá bújtam melegedni. A fákon színes füzérek, a villamoson is. Ódon hangulatú utcai lámpák a klasszikus, fenséges épületek között. Bécsnek méltósága van. Bécsben a legszebb a karácsony.
Badenben sétáltunk kézenfogva, egy rózsafesztivál közepébe csöppenve. Picike kis ékszerdoboz ez a városka a nagy, ragyogó Bécs mellett. Bécsben a nyári nap végigperzselte a parkok színes virágágyásait. A hűs kőlépcsőn ülve néztük a Hofburg ismerős, mégis mindig lenyűgöző épületegyüttesét. A Volksgarten szökőkútjaiban kacsák úsztak. Ültünk a padon csendben, a Mozart golyó szétolvadt a szánkban, s csak néztük az alattunk elterülő Schönbrunn parkját, háttérben a kastéllyal. Bécs a mi városunk. Senki másé se ennyire.
A nyári nap utolsó sugaraiban sétálunk ki Schönbrunn birodalmi sasok által őrzött főkapuján. Még visszanézek, búcsúzni. Ez a nap is emlékké olvad – s ezzel fennmarad az időben örökre. Bécs ezért ragyog. Nekünk ragyog.
Hét éve húztad az ujjamra a gyűrűt. Hét – mese és teljesség. Ideje most már meglátogatnunk Schönbrunn parkját őszi sárgába öltözve is.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
