Hát kit ne izgatna ez a téma? Hiszen ma már lassan minden trauma. Míg ezt a szót először a második világháború után kezdték használni azokkal a katonákkal kapcsolatban, akik hónapokon vagy éveken keresztül borzalmas eseményeket éltek át, mára mintha kicsit leértékelődött volna. Mintha minden trauma lenne, amikkel mindannyiunk élete dugig van. A gyerekkori trauma pedig az örök aduász, a magyarázat mindenre.
Nos, aki szeretné helyretenni ezt az egész dolgot a traumákkal, annak szívből ajánlom Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét. Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, és ebben a könyvben érthetően, szakszerűen és érdekesen magyarázza el, mit jelentenek azok az unásig elcsépelt szavak, hogy trauma és traumatizált, és miért érdemes rájuk több generációt átívelő szemszögből nézni. Kutatások eredményeivel és esettanulmányokkal támasztja alá, hogy – bármennyire is hihetetlennek tűnhet elsőre – őseink félelmei, kapcsolati törései, és igen, traumái hogyan hatnak ránk és élnek bennünk tovább, és hogyan adjuk át őket észrevétlenül a gyerekeinknek.
Nem, ez nem egy vidám téma, mint ahogy az önmagunkkal való szembenézés általában sem az, viszont tanulságos és előrevisz, ha erőfeszítést teszünk bele.
Noha nem vagyok pszichológus, mégis azt érzem, Orvos-Tóth Noémi szemlélete nem mondható tipikusnak, és ezt a legjobb értelemben gondolom így. Ami önismeret és pozitív pszichológia címén ömlik rám a világból, az mind azt harsogja, hogy ÉN. Vagyis az egyénnel kell foglalkozni, az én vágyaimmal, az én félelmeimmel, az én sebeimmel. Nekem kell megoldást keresni meg önmegvalósítani. Mintha nem családban nőnénk fel, és nem a kapcsolataink formálnának minket egész életünkben. Mintha ezek nélkül, csak mi magunk, mindenkitől függetlenül fel tudnánk a boldogságunkat építeni.
Hát nem. Van itt még sok minden, amit kaptunk, cipelünk és adott esetben tovább is adunk, ezért a problémáinkat érdemes nemcsak egyéni szempontból, hanem messzebbről is szemlélni. Hogy mit hozunk a családból, szüleinktől, nagyszüleinktől – és vajon ők mit hoztak az övéiktől. Mert ez a könyv arra is figyelmeztet, hogy “nem ér” kizárólag szüleinket okolni a sérüléseinkért, előremutatóbb és gyógyítóbb megérteni, hogy ők is csak a kapott, általában igen hiányos szeretetmintákból építkeztek.
“A traumák közül is a legfájdalmasabb, amikor a hozzánk legközelebb állóktól szenvedünk el sérüléseket. És gyógyulni is ebből a legnehezebb, hiszen éppen attól félünk, ami leginkább a segítségünkre lenne: a másik embertől. Mintha a szomjazó fóbiásan rettegne a víztől.” – olvassuk a könyvben.
És hogy mit számít most már mindez, ha úgysem tudunk rajta változtatni? Azokat a traumáinkat, melyeket képesek vagyunk feldolgozni, jó eséllyel nem fogjuk továbbadni a gyerekeinknek – és mellesleg a mi életünket sem fogják tovább rombolni észrevétlenül. Szóval jó kis gondolkodnivaló ez a könyv sorsról, fogantatástól a halálig, az előzőtől a következő nemzedékig.
Te olvastad? Tetszett?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
