“Mert senki sem feledheti, milyen szép, ha minden tengerhez, mely ránk vár, van egy folyó a számunkra. És valaki – egy apa, egy szerető, valaki – aki képes kézen fogni és keresni egy folyót – elképzelni, kitalálni -, és rábízni a sodrására, egyetlen könnyed szóval, isten veled. Ez csakugyan csodálatos volna. Gyönyörűség lenne az élet, minden élet.”
(Alessandro Baricco: Tengeróceán)
Az első könyvem Alessandro Bariccótól, és amint végeztem vele, már kerestem is, mi legyen a következő (a Selyem lesz). Baricco ugyanis annyira szépen ír, hogy ehhez képest szinte nem is számít, hogy miről. Merész kijelentés, alig mertem leírni, de ez az érzés kísért végig a regényen – és nem azért, mert a tartalom ne ragadott volna magával.
Tengeróceán. Amikor először hallottam ezt a címet, már akkor tudtam, hogy el fogom olvasni a könyvet. Imádom a tengert! Meg az óceánt! Víz. Az élet vize. Az óceán – szabadság, erő, végtelenség. Sós víz – sós könny. Kiszámíthatatlanság és állandóság. Gyönyörűség és kegyetlenség. Baricco regénye épp erről szól, erről a csodálatos, misztikus, kiismerhetetlen óceánról – hogy mit tesz velünk. Az életről.
Előrebocsátom azonban, ehhez a regényhez kell egy hangulat. Tudni kell elengedni dolgokat. A valóságot, például. A kohézió iránti igényünket. A Tengeróceán ugyanis olyasfajta finom szálakból szövődik, mint az álmok. Ne kérjünk rajta számon rideg logikát, központi vezérfonalat, mert ezt a könyvet érezni kell. A szívhez szól, nem az észhez. Néha mintha mesében járnánk. A szereplők némelyikének is vannak mesebeli képességei. Máskor viszont durván naturalisztikus jelenetbe csöppenünk, például a hajótörés utáni hánykolódás a tutajon. Gyönyörű és kegyetlen. Az óceán. Az élet.
Vannak szereplői a regénynek, de épp csak néhány mozzanatot tudunk meg róluk. Érdekes mozzanatokat – de fontosakat? Minden fontos. Valójában a szereplőket is a tenger köti össze, nemcsak azért, mert mindannyian a tengerparton álló Almayer fogadó vendégei vagy dolgozói, hanem mert sorsukat is meghatározza a tenger. Különcök – de ki nem az? Imádtam a párbeszédeket!
Végezetül pedig… érzések maradnak. Hangulatok. Mélázások. Mintha tennénk egy hosszú, ráérős sétát a kietlen tengerparton. A tenger. “Elmondunk mindent egyetlen szóval, vagy mindent elrejtünk egyetlen szóban?”