Azóta terveztem elolvasni Flaubert-nek ezt a klasszikusát, amióta az iskolapadban ülve hallottam róla – hasonlóan Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséhez, amit azóta egyszer már majdnem elolvastam félig. 😛 A Bovaryné nem könnyű olvasmány, és nem is könnyen olvasható. De miközben keresztülrágtam magam a hosszú, aprólékos leírásokon helyekről és emberekről, és elkezdett kibontakozni a történet, egyre inkább elámultam. Flaubert kigúnyol mindent és mindenkit ebben a regényben – romantikát, felvilágosodást, egyházat, tudományt. Mindezt pedig zseniálisan, döbbenetesen, stílusosan.
Amikor mások véleményét és kritikáit olvasgattam a könyvről, meglepően gyakran találkoztam azzal, hogy utálatosnak látják Emmát, a legellenszenvesebb szereplőnek, akiről valaha olvastak. A nő, akinek semmi sem elég. Nem tudja, mihez kezdjen jó dolgában. Nem származik abból semmi jó, ha egy nőnek sok ideje van agyalni. Szerintem ezek a megállapítások egyrészt kissé pontatlanok, másrészt Emmában és a történetében ennél sokkal több van. Oka van annak, hogy ez a könyv halhatatlan lett. Szóval nézzük.
Ki is Emma, és mi az, ami nem elég neki? Félárva lány, aki anyját korán elvesztette, apja neveli őt egy tanyán, ahol Emma számára nem sok érdekes dolog akad, az életet álmodozással tölti ki. Álmai éppoly bugyuták és felszínesek, mint azok a romantikus regények, amiket olvas. Várja a nagy szerelmet, ami majd kiragadja a vidéki unalomból, felemeli valahová a magasba, ahol minden ragyogó, érzelmes, mozgalmas, izgalmas.
És akkor jön Bovary Károly. Egy középszerű orvos, aki anyja noszogatására szerzi meg ezt a szakmát, de se tehetség, se becsvágy nincsen benne. Férjnek és embernek is pont ilyen középszerű és unalmas. Este hazajön, jóízűen megeszi a meleg vacsorát, utána kényelmesen elszunyókál a karosszékben. Társalogni nincs igénye, eszébe se jut, hogy nászútra vigye fiatal feleségét. Számára a házasság a biztos rév, amiben kényelmesen elterpeszkedik. Emma ellenben várna valamit a házasságtól. Álmai fényűzésről és holdfényes éjszakai tengerparton való andalgásról nemcsak valóságtól elrugaszkodottak, de felszínesek is, és nem sok közük van a valódi boldogsághoz. De még ha rossz helyen is keresi azt, ami szerinte a boldogság, akkor is hatalmas arculcsapás lehet neki, hogy a kisvárosban, ahol él, az év legnagyszabásúbb eseménye egy tenyészvásár. Lássuk be, Flaubert igen pontosan (és gúnyosan) ábrázolja a francia vidéki élet reménytelen egyhangúságát és unalmát. Valóban Emma az, aki túl sokat akar?
Károly egyébként szereti Emmát? A maga módján nyilván. De számomra elég érdekes, hogy a saját megelégedett boldogságától nem veszi észre, hogy a felesége a kezdetektől fogva mennyire boldogtalan. Néha kifejezetten olyan érzésem volt, hogy Emmát is a ház egy kellemes tartozékának tekinti, mint a kényelmes karosszéket vagy a pasztellszínű függönyt. De a legmeghökkentőbb mozzanat az volt, hogy egyik születésnapjára Károly az ő saját becses portréjával lepte meg Emmát. Mivan? Ezek után csodálkoznom kellett volna, hogy Károly annyira balek, hogy ő maga löki Rudolf szerető karjaiba Emmát, és a Léonnal való viszonyából sem sejt semmit?
Leszögezem, egyébként én sem találtam szimpatikus szereplőnek Emmát. Különösen anyaként döbbenetes a viselkedése. A Rudolffal való szökés tervezésekor a férfinak hamarabb jut eszébe Emma gyereke, mint neki magának, és a kérdésre, hogy vele mi lesz, Emma vállat von, hogy hát majd jön ő is velük. Mintha legalábbis egy kalapról lenne szó, amit bedob a táskába. Emellett Emma valószínűleg senki mellett sem lett volna boldog. Az egyszerű, hétköznapi dolgokban ő nem tudta meglátni a szépet, az az érzelgősséggel és kalanddal kevert fényűzés pedig, amit boldogságnak képzelt, a valóságban nem létezik.
Mindezek ellenére én nem azt éreztem, hogy Emma azt kapta, amit érdemelt. Tragédiának éreztem ezt a sorsot, mert valami többet is láttam Emmában: ő az ember, aki többre vágyik. Aki nem elégszik meg azzal, hogy a hétköznapok mind egyformán szürkék, hogy ez az unalmas robot az élet, az előre kijelölt szerepekkel, amiknek nem tud megfelelni. Vágyik valami többre, színesebbre, tartalmasabbra. Életre, amiben több az élet. Bár totálisan rossz helyen keresi, tragédiával is végződik a sorsa, de maga a vágy számomra nagyon is érthető és emberi – és végső soron nem ilyenek vagyunk mindannyian? Szeretnénk, ha lenne valami több is az életben annál, minthogy dolgozunk és fizetjük a számláinkat.
„Bovaryné én vagyok” – mondta Flaubert. Szerintem erre a vágyra gondolt.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
