Azt hisszük, vannak dolgok, amik egyszerűen nem történhetnek meg, vagy nem történhetnek meg még egyszer. De igen. Azt hisszük, van egy határ, amin túl az emberek nem tűrnek tovább. De nincs. Azt hisszük, van az az alantas és kegyetlen munka, amit senki nem vállalna, akármit kínálnak is érte cserébe. De tévedünk. Azt hisszük, az emberekből nem lehet kiirtani a lázadás szellemét, hogy nem hagyják, hogy szép lassan elvegyenek tőlük mindent, amiért érdemes élni. De hagyják.
A Szolgálólány meséje disztópia, mely egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ami pont azokat a jegyeket viseli, mely történelmünkben minden diktatúrának sajátja. Lassan lopózik előre, és mire az emberek felismerik, hogy menekülniük kellene belőle, addigra már nincs menekvés. Addigra már lázadás sincs. Mert a maroknyi embert, aki idejekorán fellázadt, elsöpörték, mire pedig a tömegeknek is leesett, hogy már akkora az embertelenség, amivel szembe kellene menniük, addigra ezt már senki sem tudja megtenni, mert a rendszer kiépült, megszilárdult.
Az egyik legdöbbenetesebb részlet számomra a Szolgálólány és szerelme, Luke párbeszéde aznap, amikor kiderül, hogy attól fogva a nőknek tilos dolgozni, bankszámlájuk felett pedig a férjük rendelkezik. Luke reakciója az, hogy “Nyugi, én mindig gondoskodni fogok rólad.” Csak én érzem az iróniát abban, hogy Luke amúgy korábban elvált az első feleségétől? De tegyük ezt félre. A hatalmi viszonyok ugyanis azonnal megváltoznak. A Szolgálólány már meg sem meri kérdezni Luke-ot őszintén arról, hogy mit gondol a kettőjük viszonyáról. Hiszen ők már nem úgy tartoznak egymáshoz, mint addig, ő már a férfitól függ. S valahogy nincs hangulata szeretkezni aznap éjjel, ki érti ezt…
A jelenetben az az igazán durva, hogy Luke nem érti és nem érzi át, mit jelent, amikor valakit hirtelen megfosztanak attól, ami mindenki mást megillet – pusztán azért, mert mondjuk nő. (De a nőt helyettesíthetném mással is: bőrszín, vallás, világnézet…) Mert őt még nem fosztották meg. És nem fogja fel, hogy akár az is megtörténhet. Sőt, az a következő lépés. Mint ahogy így is történik, a második házasságokat ugyanis hamarosan érvénytelenítik. Ők menekülni próbálnak, de nem sikerül, a kislányukat elveszik.
A Szolgálólány neve nem derül ki. Fredének szólítják, de ez nem az ő neve, hanem mindig az aktuális szolgálólányé, aki ahhoz a parancsnokhoz van helyezve. Ez is azt erősíti, hogy a szolgálólány nem egy ember, hanem egy funkció. Egyetlen feladatot szán neki a társadalom mint szülésre képes nőnek: megtermékenyülni és gyereket szülni. Az élete sem önmagáért értékes, hanem a termékenységre való képességért, mely a súlyos népesedési problémákkal küszködő társadalomban a legnagyobb érték. De az aktus is személytelen, érzelmek nincsenek, szenvedély nincs. Azt a funkciót, mint ez később kiderül, másfajta nők látják el.
Margaret Atwood könyve elborzasztó és pontos képét adja a diktatúráknak úgy általában. A feminista vonal ehhez képest másodlagos maradt számomra. A történet vége homályban marad. A Szolgálólány meséje nyomasztó könyv és kemény figyelmeztetés, szinte arculcsapás. És nem, nem ringat minket abba a hitbe, hogy ez nem történhet meg.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
