Ma van a szülinapom. A bűvös harmincas. Mégsem ez a szám teszi különlegessé ezt az évet. Idén 10 éve, hogy együtt vagyunk a Kedvessel. És idén, megkésett szülinapi ajándékként érkezik hamarosan a kisfiunk. Nem is meglepő, hogy nehéz harmincnak lenni. Mostanra minden nehéz nekem. Cipőt kötni, szandált becsatolni, lábujjkörmöt vágni különösképp. A nehézséget mégsem lehet elválasztani az örömtől, izgalomtól.
Kicsit ilyen érzés a húszas éveimet elhagyni is. Nehéz, mégis örömteli. Csodás élményeket hagyok ott, melyek már csak emlékként kísérnek tovább, megismétlődni úgy, ott és akkor sosem fognak, visszahozhatatlanok. De ott a számos kétség, mardosó bizonytalanság és fájdalom is, melyek csendes tapasztalattá szelídülve vannak már csak velem.
A húszas éveim tettek felnőtté. Befejeztem az egyetemet. Hajnalig tartó bulik után is megírtam a zh-t. Minden értelmes és értelmetlen tárgyból levizsgáztam. Azt hittem, a diploma cél és mérföldkő, mely kijelöl egy utat, melyről nem térhetek le. Évek kellettek, hogy rájöjjek, mekkorát tévedtem. Továbbiak, hogy megbocsássam és megengedjem magamnak a tévedést – ebben is, másban is. Az iskola nem az életre tanít. Csak az élet tanít az életre.
Egyetem mellett dolgozni kezdtem. Elköltöztem otthonról, és például olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, hogy a hűtő nem lesz tele magától. Sokkoló volt. 😛 Viszont soha, de soha többé nem fogom olyan gazdagnak érezni magam, mint amikor kézhez kaptam az első fizetésemet.
Feleségül kértek, férjhez mentem. Olyan vad örömmel estünk neki az életnek közösen. Olyan gyerekek voltunk még.
A húszas éveim megtanítottak álmodni. Küzdeni is, és valóra váltani az álmokat. Nem mertem én korábban egyiket sem. Kalifornia. Izland. Ausztrália. Írország. Naplementék, illatos csendek, káprázatos túrák. Még több álom.
A harmincas éveim pedig hármasban fognak kezdődni. A kettőnk közti erős kapocsba újabb láncszem kerül: a kisfiunk. Csodálatos és félelmetes is egyben, ami előtt állunk. A szülőségre nem lehet igazán felkészülni. Mégis izgatottan várom, hogy megmutassam neki a világot, a környékbeli játszóterektől kezdve a messzi hegyekig és az óceánig.
Egy időre eltávolodok a munkámtól is. Ezt a kiszakadást pedig lehetőségnek is látom, hiszen annyi mindent szeretnék kipróbálni, megtapasztalni, megtanulni (nem, iskolapadban többé nem). Szeretnék még többet írni, fotózni, nyelveket tanulni. Persze, utazni is.
Az idő múlását nem lehet megállítani, sem eltagadni. Én nem hiszem, hogy az 50 az új 30, a 30 meg az új 20. A harminc az harminc, de lehet az olyan harminc, hogy ne kelljen helyette más. Az idő nemcsak elvett, adott is annyi mindent. Már megengedem magamnak a hibákat. Már nem hiszem, hogy mindig csak velem van a baj. Már tudok befelé figyelni, a valódi vágyaimra. Egyre kevesebb ember véleménye érdekel.
Ugyanakkor tudom, a tapasztalat és a megértés, bármennyire is fontosak, nem elegek a változáshoz. Ahhoz bátorság és tettek is kellenek. És én tenni akarok, jobban, mint valaha. Akármennyi kialvatlan éjszaka sem akadályozhat meg benne.
Neked mit jelentenek az éveid? Hogyan tekintesz előre?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
