Szereted az angol klasszikusokat? Akkor biztosan olvastál már a Brontë nővérektől, akik már csak azért is roppant különlegesek, mert hozzájuk hasonlóan zseniális írók nem születnek minden másnap, ők viszont hárman is beleszülettek ugyanabba a családba: Charlotte, Emily és Anne.
Hogy melyikük a legjobb író, abban talán soha nem fognak a kritikusok egyezségre jutni, és hogy melyik olvasónak ki a kedvence közülük, az legalább ennyire változatos képet mutathat. Az viszont mindenképp igaz, hogy mindhármukat érdemes megismerni, mert mindegyikük stílusa sajátos, egyáltalán nem lehet egy kalap alá venni őket.
Emily a vad és független, Charlotte a szenvedélyes, Anne a csendes erő – pontosabban, az általuk írt regények ezt a benyomást keltik róluk. Emily Brontë egyetlen regénye, az Üvöltő szelek olyan is, mint a címe: őrjöngő vihar. Charlotte Brontë regényei friss szellőként fújnak, Anne pedig, aki a legfiatalabb hármuk közül, nos, az ő regényeinek hangja nyugodt és kellemes, de éleslátó és állhatatos is.
Nekem melyikük a kedvencem? Nem tudom. Az Üvöltő szelek egyedülállóan zseniális alkotás, hozzá hasonló ritkán születik, de nyomasztó, nehéz regény is. Charlotte érzelmes hangját éppúgy szeretem, mint Anne szépséges, letisztult stílusát. Azt hiszem, minden héten vagy hónapban más és más Brontë-lány a kedvencem, de egy biztos: rossz választás nincs. Ennek örömére mutatok tőlük egy-egy regényt, amit elsőnek ajánlanék olvasásra (nem mintha egyébként olyan sok regényt írtak volna rövid életük során… sajnos).
Emily Brontë: Üvöltő szelek
Szóval ez nem is kérdés, mivel Emilynek egyetlen regénye van csak. Csak? Azért erről az egyetlenről is igen sok mindent lehetne írni. Ami azt illeti, írtam is: ez a bejegyzés pont arról szól, miért is nem tetszett annyira kamaszként, és miért tetszett nagyon később újraolvasva az Üvöltő szelek.
Most röviden csak annyit írnék róla, hogy bár Catherine és Heathcliff szerelme lényeges eleme a történetnek, ez egyáltalán nem egy szerelmes regény. Sokkal inkább szól a családon belüli erőszakról, annak generációkon túli pusztító erejéről, és arról, hogyan lesz a bántalmazott maga is bántalmazó. Habár a téma nehéz, a forma gyönyörű. Emily Brontë életre kelt és érzésekkel tölt meg mindent, a szereplőktől kezdve a dombos lápvidékig, a regényt a hangulata, sodrása is páratlan és felejthetetlen olvasmánnyá teszi.
Charlotte Brontë: Villette
Charlotte Brontë-tól már csak azért sem a Jane Eyre kerül ebbe a válogasba, mivel azt mindenki ismeri. Ehelyett inkább a Villette-et hoztam, ami nekem még jobban is tetszett. Sok hasonlóság van a két regény főhősnői között, akik mindketten magányos, szegény, nem különösebben szép fiatal nők, akik maguk próbálnak boldogulni a világban. A Villette Lucy Snow-ja azonban még Jane Eyre-nál is mélyebben kibontott jellem, ahogy a többi karakter és kapcsolataik boncolgatása is mélyebbre megy, pszichológiai mélységekbe. A Villette ugyanakkor sokkal kevésbé szerelmes regény, mint a Jane Eyre, és sokkal inkább a szeretetéhes Lucy önmagával való küzdelméről szól, arról, hogyan fogadja el a sorsot, amit csak részben tud maga alakítani.
Ha érdekel részletesebben, nekem mi tetszett benne legjobban, írtam már róla egy önmagában is elég hosszú bejegyzést, itt elolvashatod.
Anne Brontë: Agnes Grey
Anne Brontë volt az utolsó a nővérek sorában, akitől olvastam, és ő a legkevésbé ismert is. Talán azért, mert az ő hangja a legcsendesebb, legvisszafogottabb. Emily regényén végigsöpör a szenvedély, Charlotte regényeit is erőteljes érzelmek kísérik, legkisebb húguk első regényét, az önéletrajzi ihletésű Agnes Greyt azonban a legjobb értelemben vett egyszerűség jellemzi. Kellemes, de reális stílusban, egyes szám első személyben mesél nekünk életéről a főhős, Agnes, aki nevelőnőként keresi kenyerét.
A regény olvasása közben gyakran felmerült bennem a gondolat, hogy Agnes Grey története kicsit hasonlít Jane Eyre történetére, csak éppen nem olyan romantikus. Amikor azonban utánaolvastam a tényeknek, kiderült, hogy ha azon morfondírozok, vajon egyik testvér lopott-e némi ihletet a másiktól, akkor legfeljebb Charlotte bukhat le, nem Anne. Az Agnes Grey ugyanis korábban született meg, mint a Jane Eyre, csak később adták ki, és hiába, hogy sokkal reálisabb képet fest a nevelőnői életről, mint Charlotte klasszikusa, mégis az utóbbi ragadta magával az embereket jobban – talán éppen ezért. Pedig igen ritka volt abban a korban, hogy egy nevelőnőnek csak egyetlen és oly kevés gondot okozó tanítványa legyen, a házvezetőnő anyáskodjon felette, és intelligens, jóképű munkaadója végül belészeressen – ahogy az a Jane Eyre-ban történik.
Anne Brontë maga is nevelőnőként dolgozott, miközben titokban első regényét írta, így az Agnes Greyben nemcsak az ő életének egyes elemeit fedezhetjük fel, hanem reális korrajzot is kapunk a viktoriánus kori Angliáról, és benne a nevelőnők helyzetéről. A korrajz elég lesújtó egyébként: jómódú szülők, akik elhanyagolják gyerekeiket, kötelességeiket a nevelőnőre hagyják, akinek azonban nincs tekintélye a gyerekek előtt – többek között azért, mert maguk a szülők is lenézik.
Bár az írónő elég végletesnek ábrázolt minden szereplőt – vannak a szegények, akik szerények és jók, meg a gazdagok, akik önzők és felszínesek -, elfogultsága érthetőbbé válik, ha az ő helyzetéből tekintünk a társadalomra. A nevelőnői állás ugyanis az egyetlen elfogadható, mégis eléggé lesajnált módja volt annak, ahogyan egy nő pénzt kereshetett. A nevelőnők sajátos helyzetükből adódóan kilógtak mindenhonnan: nem voltak szolgák, társadalmi helyzetüket illetően viszont munkaadóik alatt álltak (noha műveltségben és intelligenciában nem feltétlen voltak alattuk), így mindkét réteg kitaszította őket.
De az Agnes Grey ezen túl fejlődésregény is, és nekem a személyes vonulata tetszett igazán. Agnes a maga akaratából vállalt munkát, hogy családja terhein könnyítsen, és hiába becsülték le és bántak vele szeretetlenül az őt alkalmazó családok, hiába voltak elkényeztetettek és nehezen kezelhetők a rábízott gyerekek, Agnes nem hátrált meg. A karakteréből csendes elszántság sugárzik, és annak a méltósága, hogy az ember, aki képes tenni önmagáért, kamatoztatni a képességeit, sosem sajnálatra méltó. Ezért, bár Agnes sorsa küzdelmes, a regény egyáltalán nem lehangoló.
Agnes pedig, aki visszafogott, de meggyőződéseiben megingathatatlan, a maga módján nagyon is erős nő. Tudja, jobb lesajnált munkát végezni, mint kényelemben élve másoktól függeni, jobb önmagához hűnek maradni, mint feladni elveit, csak hogy mások elfogadják és szeressék. Függetlensége szerény, szinte láthatatlan, de függetlenség. Anne Brontë pedig, nővéreitől eltérően olyan férfi főhőst írt mellé, aki nem sötétlelkű és erőszakos bántalmazó, hanem kifejezetten jólelkű és kedves – a nőkkel, a szegényekkel, bárkivel.
Neked van kedvenced a Brontë nővérek közül?
//A kiemelt képen a Ballinskelligs kastély romjai láthatók, amire Írország szeles partjainál bukkantam rá, és akár ez is remek inspiráció lehetett volna egy regényhez.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
