Nem egyszer nyilallt belém az idei év során a gondolat, hogy, “na, ez is mehet a kukába, az egész év úgy, ahogy van”. Sok tervet és álmot felborított, és még mindig itt kísért a bizonytalansággal, amit az év vége sem zár le. Sok nap és hét nagyon egyforma, és a legnehezebb, hogy hiányoznak azok az események, amiket örömmel és izgalommal lehetne várni.
Amikor nehéz a hála…
Nemcsak az utazásra gondolok (noha nekem az is nagyon hiányzik még akkor is, ha tudom, nem ez a legnagyobb probléma most a világban, és ráadásul nyáron, ősz elején bizonyos keretek közt utazhattunk is), hanem arra, hogy beüljek egy forró csokira valamelyik barátnőmmel egy este, elmenjek moziba a Kedvessel kettesben, vagy egyáltalán… lehessen mosolyogni maszk nélkül, és ne rezzenjek össze önkéntelenül riadtan, ha eltüsszentem magam a boltban a hűtőpult előtt (ahol mindig tüsszentenem kell a hirtelen hidegtől). Szeretek itthon lenni, de legalább ennyire szeretek hazaérkezni is – amihez viszont el kéne menni.
Nem, ez nem az az év, amikor könnyű hálásnak lenni. Ha elképzelem azt a sok-sok párhuzamos univerzumot, amelyikben nincsen pandémia, ha elképzelem, mi lehetett volna akkor, úgy különösen nehéz a jót meglátni. A hálához az kell, hogy lássam a többi párhuzamos univerzumot is, amik sokkal rosszabb verziói a mostani valóságnak. Miért mindig azt képzeljük el, ami jobb lehetne? Talán, mert ez visz előre, ez sarkall cselekvésre. De hálára nem ez sarkall.
Az örömök, jé, mennyi!
Pedig valójában dehogy is akarnám kukába vágni 2020-at. A pandémiát, azt ezer örömmel, de a többit nem. A Picurral itthon töltött időt, amikor nap mint nap láthatom, ahogy ügyesedik, gügyög, kacag (és igen, gyakran sír is, mivel olyasféle borzalmakat kell átélnie mellettem, minthogy felöltöztetem, vagy nem hagyom belenyúlni a szemeteskukába). Mégis örülök, hogy itthon lehetek vele élete első éveiben, és annak külön, hogy a Kedves itthon dolgozik, így sokkal többször látja az apját, mintha “reggel 8-kor megyek, este 6-ra jövök” munkája lenne – amilyen mindkettőnké volt nagyon sokáig, még a Picur születése előtt.
Ott van még a természet. Mi eddig is legszívesebben ott töltöttük az időnket, de az idei évnek különösképp megmentője volt. Hóvirágokat kerestünk februárban, a Picur akkor még apja hátán utazva tekergette a nyakát. Túráztunk a virágzó Vértesben és Börzsönyben, megmártottuk a Picurt a Balatonban, körbejártuk vele Szlovéniát, felvittük az Alpok kétezres csúcsaihoz. Addigra már nyár vége volt, és ő nagy elszántsággal akart négykézláb belemászni minden utunkba kerülő jéghideg hegyi patakba.
A tenger. Még ez sem hiányzott végül idén, pedig már lemondtunk róla. Aztán meg az őszi levelek. Majd az utazás-stop, belföldön is. De még így is annyi hegy és domb van a közelünkben, a Budai-hegyek, a Pilis, Vértes és Börzsöny. Bár most már kopár minden, és mire eljutottunk megnézni a frissen hullott első havat, addigra el is olvadt, azért nem adjuk fel.
Első regényem, és a készülő második…
És idén jelent meg az első regényem! Régi álmom teljesült ezzel, és köszönöm nektek, hogy megvettétek, elolvastátok az Útont, majd írtatok nekem utána, hogy elmondjátok, mit szerettetek benne. A magánkiadásnak sok nehézsége van, de a legnagyobb öröme az, hogy közvetlen kapcsolatra ad lehetőséget az olvasóimmal, és nagyon jól esett, hogy sokan éltetek ezzel, írtatok visszajelzést a regényemről, privátban vagy a molyon. Bátorítalak erre titeket továbbra is, mert nemcsak örömet okoz (és van, hogy nem okoz örömet), de el is gondolkodtat, és sokat tanulhatok belőle.
Sokat olvastam és írtam még idén, a természet mellett ez volt másik menedékem. Két új regényvázlatom született, sőt, az egyiknek már a javítását is elkezdtem. A másik a novemberi NaNoWriMo eredménye, és még el sem olvastam. De mindkettő szárnyalás volt, szabadságot jelentett épp akkor, amikor nagyon kevés szabadságunk volt az évben tenni és menni. Lesz-e második regényem? Örültem, hogy néhányan megkérdeztétek, és remélem, igen. De még sok munka van hátra odáig, úgyhogy a mikort nem tudom, sőt, a hogyanról is gondolkodom, és hamarosan mesélek erről nektek részletesebben.
Búcsú a Cafeblogtól, de lesz folytatás
El kellett búcsúzzak egy blogomtól, mert a Cafeblog jövő évtől már nem lesz blogszolgáltató, így az “Akarsz-e játszani?”, első magyar nyelven írt blogom, első botladozásaim, stílusgyakorlataim, szavakkal való játszadozásaim helyszíne bezárt. Elkezdtem viszont idén ezt a blogot, kiegészítésképp, de végül folytatás lesz. Itt él tovább az “Akarsz-e játszani?” blog egy része, és lesz itt a jövőben is mindenféle merengés és töprengés és inspirálás és ömlengés és jó könyvek. Jó könyvek mindenképp.
Valamint rendületlenül folytatom a másik, utazós blogomat angolul – blogunkat, bár az írója én vagyok, de rólunk szól, a Kedvessel kettesben átélt utazós kalandjainkról, egy éve meg már hármunkról. Amerikai utazásaink után született ez a blog több mint öt éve, nekünk az emlékeink fontos őrzője, nektek pedig, remélem, sok hasznos ötletet és tanácsot ad az utazáshoz Magyarországon, Európában és azon túl. Igen, ezt most nem lehet… vagy nagyon nehezen.
A hála: azt nézzük, ami van, nem azt, ami nincs
Nem könnyű nem arra gondolni most, hogy idén nem sétálhattunk karácsonyi vásárban forró kürtöskalácsot majszolva, és mi mindent mást sem tehettünk, sőt, talán még családi karácsony sem lesz, pedig a Picur már épp kezdi megszokni, megismerni a tágabb családot, de ez megint a párhuzamos univerzum, ahol minden jobb, és ami után nincs értelme sóvárogni.
Azt hiszem, kihoztuk ebből az évből a legtöbbet, amit ki lehetett. Élmények és regények születtek, és most is épp itt ül mellettem a Picur, és komoly érdeklődéssel szemlél egy üres arckrémes tégelyt – olyan komollyal, amilyenre csak egészen kicsi gyerekek képesek. Elmélyült figyelemmel teljesen átadja magát az izgalmas felfedezésnek, hogyan lehet a tégely tetejét le- és felcsavarni. Ezt érdemes lenne eltanulni tőle, szebb és érdekesebb lenne az élet (természetesen nem a krémesdoboz tetejének le- és vissszacsavarásától…).
Szép karácsonyt, sok apró örömöt és egy könnyebb, szabadabb új évet kívánok nektek!
Ti hogyan tekintetek vissza erre az évre?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
