Majdnem egy éve, hogy kijöttünk, és ez bizonyos szempontból nem sok idő, más szempontból meg igen. Az első év egy új országban annyi élményt, új ingert és váratlan helyzetet ad, mint előtte öt-hat év sem. Ez lehengerlő, pozitív és negatív értelemben is, mikor épp melyik. Nagyon sok mindent nem gondoltam volna korábban.
Itt egy csokor belőlük, és már előre fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek némelyike általános, mások viszont az én személyes tapasztalásaim, amiket más talán teljesen másképp élne meg. Szintén fontos kiegészítés, hogy Vancouver, ahol mi lakunk, Kanada legélhetőbb kis csücske. Tessék, máris igazságtalanul szubjektív vagyok, az is maradok, és meg sem próbálok teljes képet adni az itteni életről, mert úgysem lehet, és ez is attól függ, hogy ki, milyen helyzetben kerül ide, mennyi időre jön és milyen célokkal.
1. Azt hittem, tudom, mire számítsak, amikor azt olvasom és hallom, hogy Vancouver klímája esős. Nos, nem. Képtelen voltam ekkora mennyiségű és ilyen intenzitású esőket elképzelni. Mint a trópusi esős évszak, csak ez az eső hideg, és ez az esős évszak nagyjából nyolc hónapig tart. A párhuzam pedig már csak azért sem túlzás, mert vannak itt esőerdők. Azon ritka helyek egyike ez a földön, ahol mérsékelt övi esőerdők találhatók. A kanadaiak szerint egyébként Vancouver és környéke a legjobb hely az országban, mert “szép az idő, egész évben sokat lehet a szabadban lenni”. Annyiban egyetértek, hogy a többi hely tényleg rosszabb. 😛
Rolley Lake, fenyvesek a ködben, Vancouver vonzáskörzete
2. Nem számítottam arra, hogy olyan varázslatos tél vár itt rám, amit kisgyerekkorom óta nem éltem át. Nem szeretem a telet, kezdjük azzal. De a hó nélküli, hideg, kopár, szürke telet különösen nem. A kanadaiak ugyan azt mondják, hogy Vancouverben enyhe a tél, valójában ez az egy, amit mi megtapasztaltunk, eléggé hasonló volt a magyar télhez. (Oké, ez átlagos kanadai szemmel tényleg enyhe, de nekem magyar szemem van). Viszont itt zöldek az esőerdők, zubognak a vízesések, kéklik az óceán és szikrázik a hegyekben a hó. Mindehhez pedig még a várost sem kell elhagyni.
Mount Seymour, Vancouver egyik hegye
3. Ha már évszakok és időjárás, akkor ezen a vonalon folytatom. Nem vártam, hogy Vancouverben a cseresznyevirágzás ilyen látványos és szép legyen. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kéthetes csodás cseresznyevirágzás alatt alig volt néhány nap, amikor nem ömlött az eső reggeltől estig.
4. Az első tíz hónapunk (szeptembertől júniusig) tapasztalatai alapján nem gondoltam volna, hogy lesz olyan időszaka az évnek, amikor esőkabát/széldzseki nélkül fogok sétálni az óceán partján, fürdök az óceánban vagy a tavakban. A július és az augusztus egy teljesen más világ, és bár az óceánban csak néhányszor úsztam, ahhoz a két kezem is kevés, hogy megszámoljam, hány tóban fürödtünk Vancouver környékén és Brit Kolumbia más részein.
Dundarave Beach, West Vancouver
5. Régóta nem volt ennyire igazi nyaram. Ez nemcsak Kanadán múlt, részben a mostanra már hároméves Picurnak is köszönhető, annak, hogy vele töltöttem, nagyrészt kinn, a szabadban, nem pedig egy légkondival agyonhűtött irodában, ahol a kánikulában is fagyoskodok. Éreztem a nyarat. Vancouver ehhez azt adta, hogy rengeteg vizes programlehetőség van. Az óceán partján a strandok, melyek közt vannak homokosak és aprókavicsosak is, és az apálykor visszamaradt, könnyen felmelegedő kis pocsolyák a kisgyerekek kedvenc “mini medencéi”. Számtalan tó is van a környéken, és azok, amik kisebbek, valamint nem túl magasan vannak, meglepően kellemes hőmérsékletűre felmelegedtek a nyáron. Nemcsak kanadaiaknak kellemes, hanem egy hároméves kisgyereknek is pancsoláshoz. 🙂 Ezen kívül vannak vízi játszóterek és sekély gyerekmedencék, amiket máshol a világban eddig nem láttam ilyen formában, hogy pont úgy hozzáférhetők bárki számára, mint akármelyik játszótér, a különbség csak annyi, hogy kizárólag nyáron működnek. Tulajdonképpen víz közelében töltöttük az egész nyarat, egy energikus kisgyerekkel, aki imádja a vizet.
6. Azt se hittem volna, hogy Kanadában fogok életemben először sátorral kempingezni (leszámítva egy sikertelen, pár napos kísérletet még húszévesen), harminc felett, kisgyerekkel, és hogy meg is fogom szeretni ezt a fajta utazást. De sajnos ez is a rövid nyár élvezetei közé tartozik, és a hegyekben a magasabban fekvő kempingekben még így is négy réteg ruhában (és a vastag hálózsákban), téli sapkában aludtunk.
7. Ha azzal a tudással kezdenénk itt az életet, amit mostanra felszedtünk, terepjárót vennénk. Brit Kolumbia nem egy sűrűn lakott tartomány (mondjuk, a többi se). A területe nagyobb, mint Németország és Franciaország együtt, lakosainak száma viszont alig több, mint 5 millió, még a hozzá képest picuri Magyarországénál is jóval kevesebb. Ebből az következik, hogy a tartomány jó része vadon – érintetlen, gyönyörű és nehezen megközelíthető vadon. Vannak főutak, és sok gyönyörű helyre el lehet jutni jó minőségű betonúton, de még Vancouver környékén is számtalanszor fordultam vissza kátyús földúton, vagy zötykölődtünk végig rajta nagyon óvatosan, merthogy csak pár kilométer. A fakitermeléshez használatos erdei úthálózatot elvileg bárki használhatja, de leginkább terepjáróval érdemes nekivágni. Persze, ezek az utak nem településekhez vezetnek, hanem szép kis tavakhoz, vízesésekhez, hőforrásokhoz, túrák kezdetéhez. A forgalmasabb, népszerű helyekhez van betonút, de aki szeret kevésbé ismert helyeket is felfedezni, az biztosan hamar eljut majd a földutakra, és ez így történt velünk is.
8. Nagyon közel van a természet, bárhová megyünk. Ez is olyan, amit tudtam, mégsem tudtam ilyen mértékben elképzelni. Európában ezt szerintem legfeljebb Izlandon lehet megtapasztalni, viszont a két ország mérete nem összehasonlítható.
9. Vancouver és Brit Kolumbia távolabbi, nehezebben megközelíthető részei között hatalmas különbségek vannak. Vancouver egy nagy olvasztótégely, sok és sokféle emberrel, és szubjektív benyomásunk szerint alig él itt kanadai. Persze, bárki lehet kanadai, hiszen itt alapból bevándorló mindenki, az őslakosokat leszámítva, de olyan értelemben írom ezt, hogy a legtöbb embernek, akivel kapcsolatba kerülünk, nem anyanyelve az angol (sem a francia). Talán itt születtek, talán tíz éve vagy két éve élnek itt, de van egy anyanyelvük és egy nemzeti identitásuk, és ez azé az országé, ahonnan jöttek, vagy ahonnan származnak. Ez ránk is igaz, persze, de éppen ez a furcsa, hogy sok szempontból nem nagyon érezzük, hova kellene beilleszkedni. Másrészt ott vannak a messzebbi régiók. Települések, amiket három komppal lehet megközelíteni, vagy 20+ óra vezetéssel Vancouverből, és ahol olyan emberek élnek, akik közül sokan nemhogy Kanadát, de Brit Kolumbiát, sőt, azt a várost vagy azt a szigetet sem hagyták el soha életükben.
esőerdő North Vancouverben
10. Először használtam a “megesznek a szúnyogok” kifejezést teljes átérzéssel ezen a nyáron. Noha, mint oly sok mindenről, a szúnyogokról is azt hittem, hogy tudom milyen, ha rengetegen vannak és össze-vissza csípnek, erről is kiderült, hogy nem így van. Ezt nem Vancouverben tapasztaltuk ugyan, mert itt nincsenek, hanem más részein a tartománynak, és ott sem mindenhol. Ahol viszont igen, ott nem tudtunk mit kezdeni vele. A szúnyogriasztó nem sokat használt, a ruhán átharaptak, több rétegen is, és ha egy pillanatra megálltunk, húsz támadott egyszerre, mindegyikünket. Azt mondják, a hóolvadás utáni egy-két hónapban szaporodnak el ennyire, utána jobb lesz a helyzet (valamint hamarosan leesik újra a hó a hegyekben, mivel a hóolvadás júniusban van, amiből idén inkább július lett).
11. Nem találkoztunk még medvével. Autóból már láttunk néhányszor, de parkban, túrázás vagy kempingezés közben soha, amit nem annyira bánok, csak meglepőnek tartom, mert rengeteg medve van, és a városi parkokban is sokat szoktak látni, mi pedig elég sok időt töltünk a szabadban. A mókusokat és a fókákat viszont már nem is számoljuk.
12. A hivatalos ügyek intézésének itt is vannak labirintusai, és nem mindig könnyű a kijáratot megtalálni. Erről nem is írnék hosszabban, mert bekebelezné az egész eredeti bejegyzést.
Nem írtam az iskolákról, sem az egészségügyről, mivel ezekben nem nagyon volt meglepetés. Öt éves kor alatt csak magántulajdonban levő gyerekvigyázó intézmények vannak, elég sokféle, de az közös bennünk, hogy elég drágák is. Öt éves kortól van ingyenes iskola. Ezeket előre tudtuk, ahogy azt is, hogy fogorvoshoz menni közel megfizethetetlen, és ez így is van. Azon némileg meglepődtünk, hogy átlagosan 7-8 hónapot kell várni arra, hogy háziorvosunk legyen – és még mindig várunk. Addig ott van a walk-in clinic, erről viszont (szerencsére) nincs tapasztalatunk. Komoly vizsgálatokra, beavatkozásokra itt is sokat, akár hónapokat kell várni, de (ismét szerencsére) ezt sem saját tapasztalat alapján írom. Orvos- és nővérhiány van itt is, ráadásul Kanadában nem nagyon ismerik el a más országban szerzett orvosi diplomát.
óceáni naplemente Vancouverben (nem nyári kép, már régen fektetési idő, amikor a nyári nap lemegy, júliusban akár este 10 után)
Nincsen konklúzió. Tökéletes ország sincsen, és a kihívásával együtt is csodálatos évet töltöttünk itt – és töltünk még mindig. Imádom, hogy bármikor kimehetünk az óceán partjára, a hegyekbe, hogy minden annyira zöld, és a reggeli futás közben a parkban átnyargalnak előttem a mókusok. Kötődöm ide, mert már vannak emlékeim, megszokott, kedvenc helyeim. Néhány barátunk is, de ez nem összevethető a távol lévő családdal és barátokkal. Már előre borzadok a hamarosan érkező őszi esőktől – de még nyár van, és arra biztosan megtanított ez az itt töltött év, hogy még jobban örüljek a napsütésnek, szép időnek, annak, hogy mezítláb lépkedhetek a strandon a homokban.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
